Sólyom József, nyugalmazott köztisztviselő a parkban üldögélt.
Szeretett itt. Szerette a csendet és ugyanúgy szerette a madarak ricsajozását. Amióta nyugdíjba ment, ez lett a törzshelye, már sehová sem sietett. Felesége halála óta különösen nem.
Amíg Rozika beteg volt, folyton rohannia kellett. Rohant az orvosért, a rendelőintézetbe a szokásos receptekért, utána a gyógyszertárba, majd haza. Hét évig ápolta a feleségét. Gyermekük nem születhetett, valami úri nyavalya miatt Rozika nem volt alkalmas rá, hogy kihordjon egy babát. Sosem rótta fel neki, pedig nagyon szerette a gyerekeket. Minden nyáron a nővére gyerekeire vigyáztak.
Tudta, hogy elkövetkezik az a bizonyos nap, mégsem hitte. A páros sírhelyet már évekkel a betegség előtt kiválasztották.
Együtt.
Negyvenkét évig voltak házasok, csaknem minden gondolatuk egy volt.
A temetés nagyon megviselte.
Azóta is minden nap időben fölkelt, megfürdött, megborotválkozott, komótosan inget vasalt, majd a tőle megszokott rendben indult a reggeliért. Fél liter tej és öt kifli.
Rozika nagyon büszke volt az urára! Azt tartotta róla, mindig olyan, mintha skatulyából lépne elő.
A parkban reggelizett, s evés közben komoly elhatározásra jutott. Régóta fontolgatja, de ma be is megy a madárboltba, be bizony! – gondolta. A hullámos papagáj a kedvence, csak a felesége miatt nem vett eddig madarat, Rozika nem szívelte sem az ezzel járó rendetlenséget, sem az ürülékszagot. Hiába ígérte, hogy ő majd minden nap kitakarítja a kalitkát, ebben nem tudtak egyezségre jutni.
Az első madarat Rozikának nevezte el.
Gyakran beszélgetett vele mindenféléről, ami az eszébe jutott. Kedvence volt a röptetés. Élvezte látni, milyen boldog szabadságban repül a kis kék madár a nappaliban egyik növényről a másikra.
Ez lett számára mindegyik nap fénypontja!
Aztán jöttek sorban a többiek.
Egy sárga hullámospapagáj, hogy Rozika ne legyen egyedül, egy pár mozambiki csicsörke, egy pár tűzcsíz, egy zöldike-kanári pár, és a pintyek. Lassacskán minden idejét kitöltötte a harmincegy madár gondozása.
A szokásos orvosi vizsgálatra borostásan, gyűrött ingben indult. Amint a rendelőbe lépett, az asszisztensnő még az orrát is befogta, olyan tömény madárürülékszag áradt körülötte. Persze, csak titokban, mert nem akarta megbántani Józsi bácsit – mégiscsak most halt meg a felesége. Meg különben is, valaha a Madártani Intézet vezetőjét tisztelhette az öregúrban, egy igazgatót!
Még sosem volt panasza.
Most először, egy különös hátfájás miatt sopánkodott. Ahogy levette ingét, az orvosnak elállt a lélegzete, az asszisztensnő pedig szabályosan felsikoltott. Sólyom József háta telis-tele volt egészen elképesztő színű, apró tollakkal, a vöröstől a feketéig, a színskála minden színében pompázott. Az orvos nagy szakértelemmel, egy erre alkalmas csipesz segítségével húzogatta ki egyenként a tollakat, majd mindegyik sebet fertőtlenítette, bekötözte. Csak két egészen különös kinövéssel nem tudott mit kezdeni, a két lapockán. Írt egy beutalót, hátha kórházi kollégái felismerik ezt a betegséget.
Ezután Sólyom Józsefről senki sem hallott.
Nem jelent meg a kórházban, nem ment szokásos körútjára: a reggeliért, a kisállatkereskedésben sem látták.
A parkban sem ücsörgött többé.
Akkoriban néhányan látni véltek egy egészen elképesztő méretű sólymot az égen. Időről időre a park fölött keringett, harmincegy kismadár kíséretében.
Vélhetőleg – egyes hírek szerint – néha meg-megpihent a temetőben is, Sólyom Józsefné, született Róka Rozália sírjánál.
Hozzászólások