Beszélgetőpartnerem Bartus Gyula, a Békéscsabai Színház Jászai Mari-díjas színművésze, akivel a szarvasi Turul étteremben beszélgetünk a Monte Cristo grófja Vízi Színház előadása előtt 2019. augusztusában.
Szarvas IStván (Sz. I.): 1988-ban végeztél a Színművészeti Főiskolán. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra, a tanárokra, osztálytársakra? Említsél néhányat közülük!
Bartus Gyula és a szerző (kalapban)
Bartus Gyula (B. Gy.): Abba az osztályba jártam, ahová a mostani ismert kollégák közül Szervét Tibor, Nagy-Kálózy Eszter, Quintus Konrád, Kerekes Évike, Hegedűs Zoli, Spilák Klári, Czvetkó Sanyi. Ebbe az osztályba járt még Juhász Károly, Garay Nagy Tamás, Csomor Csilla. Remélem, nem hagytam ki már senkit. Kerényi Imre volt az osztályfőnököm, és Huszti Péter volt a tanársegéd. Van, akinek jót tesz a főiskola, van akinek inkább árt, vagy ki az, akire nem hat. Így utólag értékelve úgy érzem, nem biztos, hogy szerencsés volt az a pár évem ott a főiskolán, nem biztos, hogy nekem jót tett. Annyit tudok mondani, hogy rám nagyon nyomasztólag hatott a főiskola, visszaemlékezve inkább legörcsöltetett, vagy merevebbé tett, mint korábban voltam. Hatalmas bizonyítási kényszer került rám, ami eléggé be is feszítette testemet-lelkemet. Görcsös pár évem volt ott a főiskolán, amit azért később így-úgy az élet lekoptatott rólam, meg elsimította ezeket a görcsöket. Ha egy kicsit őszinte vagyok, még lehet, hogy csalódtam is abban. Ez most egy nagyon belső titok, amit elmondok: hamar elindult ott a csoportosulás, vagy a klikkesedés, és úgy éreztem, hogy ki is szorulok így a legtöbből. Akkor még keményen élt a a főiskolán a rostavizsga, és mindenki igyekezett valahogy megfelelni ennek, nehogy ő legyen az, akit kirúgnak. Tehát ott lebegett a kard mindenki feje fölött. Természetes reakció, hogy csoportosulnak, összeállnak az emberek, és ettől széjjel is hullhat egy közösség, lehet, hogy valaki kiszorul ebből. Rengeteget dolgoztam egyedül, mert nem akartam elveszíteni azt a helyzetet, hogy főiskolás vagyok, és szerettem volna elvégezni. Sok munkám arról szólt, hogy egyedül csináltam a helyzetgyakorlatokat, monológokat csináltam, egyedül hoztam a munkámat, mert nem mindig sikerült úgy partnert találni az osztályközösségben, hogy egy kitalációmra mellém álljanak. Mindenkinek megvoltak a munkatársai már, úgy mondom, és sokszor nem fért bele az ember, mert vagy nem volt rá idő, vagy nem volt szükség arra, hogy a mások által kitalált helyzetgyakorlatokba belekerüljön. Az emberbe ilyenkor fölötlik, hogy akarod te ezt csinálni? Ha akarod, akkor egyedül, akkor vívd meg magadnak, én nagyon sokat dolgoztam egyedül. De sok jó dologra emlékszem azért vissza. Nehezen tanultam szöveget például. Gáti Józsefet nagyon szerettem, a beszédtanárom volt. A többi beszédtanáromat is nagyon szerettem, Gáti József volt a fő tanárom, és ő tanított meg arra, hogy a hosszú verseket hogy kell megtanulni. Rákényszerültem, hogy a memoriter feladatokkal haladjak előre, mert nagyon sok hosszú szöveget, nagyon sok nehéz verset kellett megtanulnom. Volt egy olyan versem, ami 137 versszakos volt, és adott rá nekem két hetet, de nem tudtam megtanulni két hét alatt. Azt mondta, hogy kihúzhatsz belőle hat versszakot. Kihúztam belőle hatot, akkor lett 131, de hát így is egy fél éven keresztül az osztály azt hallgatta, hogy a Bartus Gyula hogy adja elő ezt a 131 versszakos… De az osztály fél éven keresztül hallgatta a versemet, mert ezzel kezdődött az óra mindig, hogy Bartus.
Sz. I.: Mert te voltál a névsorban elöl.
B. Gy.: Hát, meg a Gáti tanár úr hamar rájött, hogy én nem tudok szöveget tanulni. Azt mondta, hogy ez pedig így lesz, hogy te megtanulod, és minden óra úgy fog kezdődni, hogy te. És akkor megtanultam 12 versszakot, aztán megtanultam 24-et meg 36-ot. És így haladtam, fél év alatt tulajdonképpen megtanultam a 137 versszakot.
Sz. I.: Mintegy negyedszázada vagy a békéscsabai Jókai Színház művésze, de törésekkel. Ezekről, légy oly kedves mondjál néhány szót, hogy milyen színházakban voltál ez alatt a negyed évszázad alatt. És egy-két kedves szerepet és rendezést. Melyek azok, amelyekre szívesen emlékszel vissza?
B. Gy.: 1992-ben szerződtem Veszprémből Békéscsabára. A főiskoláról elmentem Pécsre, onnan Veszprémbe, és 1992-ben szerződtem Békéscsabára. Később, 1999-ben egy kicsit úgy rámjött a mehetnék, hogy szeretném magam máshol is kipróbálni, más színházban. Igazából miskolci vagyok, a családom, apám, anyám akkor még ott éltek, és úgy vágytam haza, lehet, egy kicsit közéjük is és akkor született a gyerekem. Valahogy az élet mintha ezt diktálta volna, hogy haza kellene menni. Amiből nem tudtam, hogy hány év lesz, végül is volt négy év, majd 2004-ben visszaszerződtem Békéscsabára, volt lehetőségem visszajönni. Azóta itt vagyok. Igen, ha nem szerződöm el arra a négy évre, akkor most már valóban több, mint 25 éve lennék tagja a társulatnak. Nagyon sok jó szerepre tudok visszaemlékezni, amit kaptam Békéscsabán. A Jézusfaragó ember számomra a mai napig meghatározó munka, amit többször is leadott a televízió – Csiszár Imre rendezésében csináltuk. Ez volt olyan kb. 1994-ben, már nem tudom pontosan a dátumot, és azóta már legalább háromszor leadta a televízió. Nekem az nagy élmény volt. Ibsen előadásokban is szerettem játszani; csináltuk a Vadkacsát, a Nórát. Merő Béla rendezővel sokat dolgoztam együtt. Játszottam A fösvényt például, ezt is Merő Béla rendezte, az is meghatározó, vagy a Bolha a fülbe, abban is játszottam, a főszerepet, a Chandebise Poche szerepét.
Sz. I.: Három területen is otthonosan mozogsz: író vagy, rendező és színész. Melyik áll hozzád a legközelebb?
Bartus Gyula és a szerző (kalapban)
B. Gy.: Mindig, amire affinitásom van, vagy ha nagyon sok mondanivalóm van, akkor úgy érzem, hogy az áll hozzám közel. Írni is akkor tudok, amikor mondanivalóm van meg időm van rá. De az ihlet nem mindig jön meg az írással. Mostanában nem nagyon írtam. Prózákat is írtam, korábban. Utoljára, amit írtam, az körülbelül három vagy négy éve volt. Írtam egy színdarabot, annak az volt a címe, hogy A kapszula. Egy utópisztikus musical szövegkönyv, ami száz évvel később játszódik, mint most. Utópisztikus elképzelés a világról, az emberiségről, az emberekről, egy-egy életformáról, ami lehet, hogy ránk vár, legalábbis gondolom én. Akkor ezt kiírtam magamból, úgy éreztem, hogy ezt kell csinálnom. De ha rám jön az írás, akkor lehet, hogy egy darabot megírok két hét alatt. Rendezni szeretek. Nem tartom magam rendezőnek, meg nem is akarok rendező lenni, de néha nagyon jó a másik oldalról megnyilvánulni és kollégákkal alkotni, a másik oldalról létrehozni valamit. Így színészként egy kicsit lehet, hogy az ember elfogadóbb, toleránsabb, együttműködőbb később, mert látja, hogy nem olyan egyszerű rendezőnek lenni, mert nagyon sok múlik azon, hogy hogy van összerakva egy előadás, hogy milyenek a próbák, hogy mi a vége, azt végig kell járni . Inkább színésznek gondolom magam.
Sz. I.: Van magyar vagy külföldi színész ideálod?
B. Gy.: Úgy nincs ideálom, én szeretem a nyersebb erőket a színpadon vagy a színészek között, a filmekből is az ilyen ösztönszerűen megnyilvánulókat. Most eszembe jutott Bruce Willis, hogyha már ideálokról beszélgetünk, hogy ő ilyen a filmjeiben, teljesen ösztönlény, és a pillanatnyi érzései szerint éli meg a történetet minden egyes filmjében. Tehát ő van, ő létezik, és ahhoz képest küzd a sorsa vagy a világ ellen, vagy teremt egy új helyzetet, de mindenképpen az ő saját lelki habitusa határozza meg, hogy mit vállal föl egyáltalán. Ezeket szeretem, az ilyen nyers erőket, ilyen jelenléteket a filmeken is meg a színpadon is, a színházi világban.
Sz. I.: Régen voltak magyar színészóriások. Szerinted most is vannak? Különben ezt a kérdést nagyon sok Kossuth-díjas színésznek is föltettem, és nem egyformán válaszolnak rá.
B. Gy.: Most egy kicsit nekem is gondolkodnom kellett, mert erről mi kollégák is szoktunk beszélgetni. Nagyon nagy, érdekes sztorikat, történeteket lehet olvasni meg hallani nagy színészektől, hogy a Sinkovits Imre, hogy az Agárdy Gábor, hogy így volt, úgy volt. Most csak ez a két név eszembe jutott. És ezt megkérdezzük egymástól sokszor, hogy vajon, ha majd mi nem leszünk, akkor vajon rólunk is fognak tudni ekkora történeteket elmondani. Úgy érzem, hogy a világ, amiben élünk, az nem kedvez az ilyeneknek. Nem legendák… Hogy is fogalmazzak? Nagyon elítéli a világ meg sokszor a környezet, vagy kollégák is azt a színészt, aki ilyen nyersebben, ösztönszerűbben él, aki primer szinten megéli az életet, és kimondja azt, amit ki akar mondani, vagy úgy cselekszik első kézből, ahogy érzi, hogy cselekednie kell. Ehhez, hogy ekkora legendák születhessenek, szerintem a mai világunk nem kedvez, mert nagyon politikusnak kell lenni mindenkinek meg nagyon kiszámíthatónak, és nagyon meg kell gondolnia ötször, hogy mit mond, mit cselekszik, mit lép. Úgy érzem, hogy egyre inkább nincs remény arra, hogy művészóriások vagy színészóriások akkora lenyomatot hagyjanak a világon, mint ezelőtt 50-60 vagy 80 évvel. Egyrészt a színházi struktúra nem is erről szól. Feltétlen alázatot várnak el, ami nyilvánvaló a színpadtól vagy ha úgy tetszik, akkor inkább rendezői dominancia van. A korábbi színházakban – én a II. világháború előtti színházakról beszélek –, ahol úgy neveltek színészeket, arra a szerepre, amire valók, és abban kiteljesedhetett, és igazából a nagy színészek nevei fennmaradtak, de az, hogy ki rendezte azt az előadást, azt a levéltár tudja csak. De nagy rendezőket nem nagyon tudnék most így hirtelen én sem felsorolni, hogy a Vígszínházban micsoda nagy rendezők voltak a ’30-as években vagy a Madáchban vagy a Nemzeti Színházban. Viszont színészek eszébe jutnak az embernek. Most meg inkább rendezők jutnak eszébe az embereknek, és még szakmán belül is sokszor egy-egy előadást látva. Mindig azt kérdezik, hogy ki rendezte, nem azt, hogy kik játszották, akkor innentől fogva szerintem inkább rendezői színházakról beszélünk, ami már megint egy következő kérdés, hogy milyen is az. Többféle rendezői színház van nyilván. Alapvetően jó színházat kell csinálni szerintem, és akkor mindenképpen első számú szerepe szerintem a színésznek van. Tehát most visszatérve a kérdésre, hogy írónak tartom magam, rendezőnek vagy színésznek, én inkább színész szeretnék lenni a jövőben is, még ha lehet, mert szeretnék valami olyan lenyomatot hagyni, amiből megmarad valami. Bízom abban, de muszáj bizakodni, hogy a mi korosztályunk is eljut majd odáig, hogy lesznek vagy maradnak fönn olyan legendáriumok, olyan legendák, olyan tettek, olyan szerepek, olyan megnyilvánulások, amikről még beszélnek majd 30-40-50-60 év múlva is.
Sz. I.: Számtalan híres szereped van, te a korábbiakban egy-kettőt említettél csak. Én most mondok kettőt, amit korábbi beszélgetésünkben már elmondtad nekem: Helmer szerepe Ibsen darabjából, a Nórából, aztán amit én is láttam és nagy siker volt itt Szarvason, a Vízi Színházban a Harpagon Moliére Fösvényéből. Mi fogott meg ezekben a darabokban?
B. Gy.: A fösvény az egy feltétlenül nagy kihívás, ahol egyrészt én mindig is vágytam arra, hogy merjek komédiázni, merjek vígjátékot játszani. Eléggé súlyos, nehéz szerepeket játszottam korábban, és valahogy eljutottam odáig, hogy A fösvényt nagyon élveztem valamitől. Az egy nagyon jó kis csapat volt, meg nagyon jó előadás volt, és valahogy rám jött a bolondéria; tudtam nevettetni, mertem olyan hülye lenni talán a színpadom, mint még sohasem. Az felszabadított engem mindenképp, a Fösvényről ezt szeretném elmondani. Nóra? Helmer akit játszottam egy nagyon feszes ember. Ibsen Nórája nagyon-nagyon mély pszicho-thriller színdarab, ahol olyan lelkiekben kapcsolódik össze két ember élete, ami már-már lehet, hogy a néző számára is elviselhetetlen. Az fogott meg.
Sz. I.: Szerinted Nyírő József Jézusfaragó művében mi a különleges?
B. Gy.: Ezt az előadást 1994-ben csináltuk, magamat nem is szoktam visszanézni, mert nem szeretem Most próbálom összerakni a gondolataimat. Igazából egy olyan művészről, egy olyan emberről szólt, aki nem nagyon leli a helyét a világban, annak ellenére, hogy családja van, és nem nagyon érződik rajta, hogy szeretné a környezetét, szeretné a családját, mert annyira elfoglalja a saját művészetének az értelmezése, hogy farag egy Jézus szobrot, ami tele van görccsel és szenvedéssel. És igazából arra jön rá az előadás folyamán – fölfedezi a szeretetet, fölfedezi az emberekben a szépséget –, és arra jön rá, hogy azt érdemes magunkban raktározni, ami jót kapunk az élettől, ami jót kapunk embertársainktól, mert az az, ami fölemel, a szeretet. És kisimul a Jézus is a kereszten onnantól fogva. Valahogy igazából ezt kellene fölfedezni, hogy szeretet nélkül nem nagyon lehet élni a világban. Igazából az, ami helyreteszi az ember lelkét, hogyha képes adni szeretetet, és fogadni a másik embertől. Én ilyesmikre emlékszem az előadással kapcsolatban, ilyen érzések felfedezésére.
Sz. I.: Szeretsz verset mondani és énekelni?
B. Gy.: Verset mondani nagyon szeretek, a főiskolán Gáti tanár úrtól tanultam meg a vers szeretetét meg a vers értelmezését. Mindenképpen jól kell tudni értelmezni legbelül a verset, és utána azt úgy magamévá tenni, hogy át tudjam adni a környezetemnek, hogy legyen személyes egy vers. Emellett nagyon fontos a verbalitás, az, aki verset választ, előadóművész akar lenni, verset akar előadni, annak szépen és érthetően kell tudnia beszélni. A tanár úr erre nagyon odafigyelt, hogy a beszédkultúránk mindig egyre inkább kiteljesedjen a négy év alatt, és én tulajdonképpen a vers szeretetét ott tanultam meg tőle. Az énekkel úgy állok, hogy valahogy úgy elkönyvelt az élet engem, hogy én nem vagyok énekes színész. Aztán ezt általában el is hittem magamról, de úgy nem nagyon próbált ki az élet, hogy mi lenne, hogyha tényleg mindig énekelnél is. Akkor az ember elkezdi képezni az énekhangját, és előbb-utóbb eljuthat valahova, de így, hogy néha van, hogy énekelek, ez igazából inkább félelemmel tölt el engem, mert a hangom nem kiteljesedett formában van jelen, mert nem vagyok rákényszerítve, hogy tanuljam az éneket még a mai napig is. Most ezt inkább visszafordítom a színházam felé, hogyha azt szeretné a színház, hogy én valóban énekes színész is legyek, akkor én képes lennék hangképzéseket venni, és hátha kiderülne, hogy jó énekhangom van. Mert most így önmagamban inkább görcseim vagy aggályaim vannak a hangomat illetően. Tehát minthogyha én magam sem tudnám, hogy mi az, amit el tudnék énekelni. Illetve sejtem, hogy a karakteresebb dalokat, a karakteresebb szerepeket el tudnám énekelni a színpadon. A líraibb és nagyívű dallamokat szerintem nehezen, azzal meg kellene küzdenem, de a Ha én gazdag lennék c. dalt vagy a Ringasd el magad-ot, tehát a karakteresebb szerepekből fakadó dalokat szerintem könnyebben meg tudnám, meg is tudom oldani, minthogyha hatalmas lírát, vagy hatalmas szerelmet, érzéseket kellene elénekelni. Azzal ütköznék önmagammal is.
Sz. I.: Milyen külföldi rendezőkkel dolgozni? Például Chris Rollsszal?
B. Gy.: Érdekes találkozások voltak ezek, mert minden térségben a világon mindig máshogy születik meg egy előadás. Az amerikai meg az angol színházaknál az van, hogy ott a színész otthon kigyakorolja tükör előtt a dolgait, készülten jön, a rendező tulajdonképpen technikailag összerakja az előadást. Ők inkább logisztikáznak, úgy vettem ki. Tehát egy ilyen rendező elvárja a színésztől, hogy gondolkodjon, hogy hozza magától az ötleteket. Ez természetesen a magyar színjátszásban is így van, hogy nem lehet azzal kezdeni egy próbát, hogy hol jövök be, ki vagyok, meg izé… hanem itt is kell, hogy legyen ötlet, de ott inkább alapul veszik azt, hogy otthon a színész a tükör előtt kigyakorol mindent, míg a magyar színházakban a próbán születik meg mindig – idézőjelben – közös megegyezéssel, de egy közösen létrehozott szituációból valami. Aztán lehet, hogy a következő nap meg már az másképp néz ki, és eldobjuk, és újat kell hozni, mert kiderül, hogy akkor élt, most meg nem, de szerintem Rolls számára is izgalmas volt, mert mondta, hogy meglepetés volt a számára, hogy itt a színészek nem rögzítenek. Olyan volt, mintha nem rögzítettek volna a színészek, vagy otthon nem gyakorolnának. Itt a próbán van mindig a megszülése a dolgoknak, nem pedig otthon a tükör előtt. Nagyon jó találkozás volt itt az ukrán rendezővel is, egy román rendezővel is ebben a színházban. Tehát mindenki másképp, más kultúrát, más színházi kultúrát hoz be, más színészekhez van szokva. És meglepetést okozott egyik oldalról is meg a másikról is. Mert vagy én lepődtem meg, hogy Jézus Mária, már ötödször nem sikerül a rendezőnek olyat behoznia a próbára, hogy létrejöjjön az, amit szeretne látni, és behozza a hatodikat. Ez a román rendező volt, aki látta, hogy egyszerűen nem tudja megszülni a színpad, nem tudja, és már nem tudom, hanyadik változatot találta ki az egyik jelenetnek, és egyszer csak megszületett. Tehát ő ilyen rendező volt, egy román rendező, akivel találkoztam. Az ukrán rendező ahhoz volt szokva, hogy öt hónapig próbálnak egy darabot, és amikor idejött, azt mondták neki, hogy öt hét van erre a darabra, és meglepődött ezen teljesen. És mikor látta, hogy itt hogy ég a próba, akkor teljesen megnyugodott, mert azt mondta, hogy ő ezt ezzel a csapattal öt hét alatt is meg fogja tudni csinálni, úgy érzi. Tehát kölcsönös meglepetések voltak így tulajdonképpen a külföldről idejött rendezők és a mi munkánk között.
Sz. I.: Szabó Magda 100. születésnapján rendezted a Születésnap művet. Miként emlékszel erre vissza?
B. Gy.: Mindenképpen el szeretném mondani, hogy szeretem az olyan előadásokat, amik még nem lettek kipróbálva. Szeretek rendezni olyan színdarabot, ami friss, ami új, ami még nem volt színpadon, mert azon rengeteg felelősség van, meg igazából izgalmas helyzet, hogy elsőre olyat megalkotni, ami működhet, vagy ami működik majd később. Tehát ez nagy kockázat is egyben. De mindenképp az izgalma a Szabó Magdának, hogy a Születésnap az nem volt még színpadon, nincs színmű belőle, nem volt. Ezt most írták a mi kedvünkért. Egy Belinszki Zoltán nevű író-dramaturg írta a színdarabot. Mindenképpen izgalmas volt, hogy ebből egyáltalán hogy születik majd meg egy színpadi előadás, mert A fösvényt már játszották, a Nórát is játszották többször színpadon, az egy bevált forgatókönyv, az egy bevált szövegkörnyezet, de ezzel meg kísérletezni kellett. Ha már rendezek, szeretek sok emberrel dolgozni. Azt szeretem, hogyha nagyon sok kolléga, nagyon sok színész áll a rendelkezésemre vagy az előadás rendelkezésére. Mindenképp izgalmas volt megszülni egy olyan produkciót, ami még nem volt színpadon.
Sz. I.: Mit kérdeznél szívesen magadtól?
B. Gy.: Olyan kérdések eszembe jutnak, amikre én nem tudom a választ, csak a Jóisten tudja, olyan kérdések eszembe jutnak. De akkor inkább a Jóistentől kérdezném meg ezeket a dolgokat. Én szeretnék sokáig színházban dolgozni, szeretnék sokáig színpadon játszani vagy rendezni, írni. Tehát ezt megkérdezném magamtól, hogy 55 évesen vannak-e nagy terveid, Gyula: És én azt mondom, hogy vannak nagy terveim, egy-két szerepálmom azért van, de erről nem beszélek, mert én bízom abban, hogy az élet még tartogat számomra olyan meglepetésszerepeket, vagy olyan meglepetés munkákat, amikre még rá fogok csodálkozni. Nincs bennem így még számadás, hogy most… A mai napig izgat engem Peer Gynt figurája. És még úgy érzem, hogy el tudnám játszani a fiatal meg az idősebb Peer Gyntöt is, ami még a fiatalt, a 16 évest is meg tudnám csinálni. Tehát ezt úgy megkérdezném magamtól, hogy mennyire vonzanak téged, Gyula, a nagy kihívások, ami nagyon sok és rengeteg szövegtanulással jár, hatalmas ívű szerepek, és erős fizikai jelenlétre van szükség, hiszen a Peer Gynt előadás az elejétől a végéig szinte a hátán hordja a figura. Hogy meg tudnál-e csinálni ekkora ívű előadást, és én azt mondanám, hogy örömmel. De eszembe jutott egy Macbeth szerepálom és Gyula, szeretnél-e Macbethet játszani, és akkor azt mondanám, hogy igen.
Sz. I.: Azért vagyok hálás ezért a válaszodért, mert ezt nem így szoktam kérdezni, hanem úgy szokott elhangzani ez a kérdés, hogy mi az, amit én nem kérdeztem, de szívesen elmondana. Na most te egész máshogyan válaszoltál, minthogyha ez a kérdés így hangzott volna el. Most azért köszönöm neked, mert tanultam: nem mindegy, hogy az ember hogyan teszi föl a kérdést, mert látod, hogy a te válaszod is egészen más. Ezt most így nem teszem föl neked olyan formában. Viszont fölteszem az utolsó kérdést. Ha velem beszélgetnél – mint tetted Vikidál Gyulával –, mit kérdeznél először?
B. Gy.: Először azt kérdezném, hogy mi ez a kötődés benned a színház vagy a színészet, vagy első számú érdeklődési köröd a művészetek, a színház? Ezt mindenképp megkérdezném tőled. Hogy mi az, amiről szívesen írsz az életben még.
Sz. I.: A színház egy a sok közül, mert több Oscar-díjas színésszel csináltam interjút, meg Kossuth-díjas meg különböző színészekkel, de a filmművészet ugyanannyira közel áll hozzám, az orvostudomány, közgazdaságtan. Tehát ezek olyan egyformák. Ennek oka az, hogy egyes területekhez nem értek olyan mélységben, ahogyan kellene érteni. A színház is közel áll hozzám, mert egy színdarabot azért könnyebben megértek, mint egy Bachot vagy egy Mozartot. Tehát ha választani lehet, hogy valami csodálatos zenei eseményre menjek el, vagy pedig egy színházba, akkor inkább a színházat választanám.
Hozzászólások