„Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.”
Lewis Carroll: Alice Csodaországban
– Mindenki bolond – jelentette ki Alfréd meggyőződéssel.
Csak bámultam rá a teám fölött, és nem szóltam semmit. Mégis mit mondhattam volna? Ha úgy vesszük, igaza volt, ha úgy vesszük, nem.
– Szerinted nem? – nézett rám bozontos szemöldöke alól.
Az egész ember egy merő kóc volt. Kócos és csapzott a haja, a szakálla és a bajusza egybefonódott a szemöldökével és a füléből meg az orrából kilógó szőrszálakkal. Emberi puli.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza, miközben letettem a bögrémet az éjjeliszekrényre.
– Nézz szét magad körül!
Szétnéztem. Heten voltunk a szobában, mindenki vacsorázott. Csíkos és galléros pizsamák, meztelen lábfejek. Az ajtó fölött kereszt lógott, a szobában vizelet meg tea szaga keveredett. Morzsák hevertek a földön és a foszladozó, szürke ágyneműkön.
– Szétnéztem. És most?
– Mit látsz?
Nem volt kedvem ecsetelni a kórterem pusztaságát és zsúfoltságát.
– Te embereket látsz – folytatta Alfréd –, akik vacsoráznak. Embereket, akik behozzák a gyógyszert, és embereket, akik megmondják, milyen gyógyszert és mikor vegyél be.
– Igen – bólintottam. – Betegek, nővérek és orvosok.
– Én viszont – emelte fel ujját Alfréd –, megsavanyodott lelkeket látok. Fáradt arcokat, akik naphosszat güriznek pár rongyos forintért. Akik kiviszik a kacsát és az ágytálat, akik kiszedik alólad a mocskos lepedőt, és mindezt miért?
– Hogy tiszta ágyban aludjunk? – kérdeztem tétován, de Alfréd mintha meg sem hallotta volna a hangomat.
– Mindezt azért a pár forintocskáért, amiből épphogy tud egy pár cipőt venni a gyerekének.
– Jó, lehet, hogy igazad van. De ettől még nem bolondok…
– Megkérdezik, hogy vagy, megmérik a vérnyomásod és teszteket végeznek. És mit kapnak érte cserébe? Még jó szót sem! Hát te elvégeznéd ezt a munkát a semmiért?
Eltöprengtem.
– Azért csak kapnak valamit…
Alfréd hevesen megrázta a fejét. Szakállából morzsák és más, meg nem határozható apróságok repültek szanaszét. Egy a bögrémbe hullt, fintorogva toltam el. Ez van, ha egy éjjeli szekrényen kell osztozni.
– Hány nővérke van itt? – mondta tovább fáradhatatlanul Alfréd. – Kettő! És hány orvos? Jó esetben három! És hány beteg?
Megrántottam a vállam. Alig pár napja feküdtem bent, jobb dolgom is akadt, minthogy az osztályon tartózkodó betegeket számba vegyem.
– Legalább huszonhét! – emelte fel ismét az ujját Alfréd. – Négy kórteremben!
Végignyúltam az ágyamon, de közben a szőrös alakot figyeltem. Valahol igaza lehetett.
– Ez nagyobb zsúfoltság, mint kora reggel a négyes metrón. Épeszű ember nem jön ide dolgozni!
– Te csak tudod… – morogtam.
Tulajdonképpen jól éreztem magam ott. Meleg volt, és minden nap akadt valaki, aki kedvesen rám mosolygott. Lehet, hogy megszakadtak a munkában, de én ezt nem éreztem.
Alfréd felállt az ágya széléről, és intett, hogy sétáljak vele egyet a folyosón. Feltápászkodtam és mellé léptem. Belém karolt, rám támaszkodott, másik kezében botot tartott. Alig bírt vánszorogni, de ragaszkodott az esti sétához. Néha eltöprengtem azon, miért fekszik itt, de amikor tegnap rákérdeztem, csak annyit válaszolt huncut mosollyal, hogy ő csak pihenni jött be.
Elcammogtunk a folyosó végére. A lenyugvó nap megcsillant az ablak előtti sötét rácsokon, az ég alján szmog gomolygott.
– Hogyan kerültél ide? – kérdezte Alfréd.
– Levelet írtam – feleltem halkan. Tudtam, hogy bűntudatot kéne éreznem, de ugyanúgy vert tovább a szívem, mint eddig, nem izzadtam, és semmi sem facsarta össze a mellkasomat.
Alfréd szemében megcsillant valami.
– Szeretek levelet írni! De már idejét sem tudom, mikor volt a kezemben írószerszám.
Megemelte a jobb kezét, amin már csak három, madárkaromra emlékeztető ujj volt. Pontosabban három és fél, a kisujjának csak a legfelső perce hiányzott.
– Kinek írtál és miről? – kíváncsiskodott tovább.
– A miniszterelnöknek – mondtam, és még csak el sem pirultam közben. – Kértem, hogy vegye fontolóra az ajánlatomat. Kidolgoztam egy tervet, hogyan védjük meg magunkat az idegenektől. Még csak nem is kellene atomhoz nyúlnunk.
– Az idegenektől?
Nagy levegőt vettem. Sosem szégyelltem a gondolataimat, csak idővel elbizonytalanodtam abban, kinek és mit mondhatok el. Alfréd azonban a kezdetektől barátságosan bánt velem.
– Az amcsik mindent tudnak, csak elhallgatják előlünk. – Harag kúszott fel a nyelőcsövemen. – Ők már felvértezték magukat, és abban bíznak, hogy minket, egyszerű embereket vethetnek oda az idegenek elé. De ha bevezetjük a gyakorlatba azt, amit kidolgoztam… – Vártam, hogy Alfréd arca elboruljon, hogy nevetni kezdjen vagy kigúnyoljon. Hozzászoktam ezekhez, ám Alfréd csak bólintott egyet, mint aki mindent ért.
– Mi is megmenekülünk. Láttam rajtad elsőre, hogy okos gyerek vagy.
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, annyira megleptek a szavai. Az meg pláne, hogy továbbra is kedvesen mosolygott rám. Furcsa melegség töltött el, olyasmi, amit akkor érez az ember, ha meleg ágyban alhat el.
Mögöttünk zörögni kezdett valami, odafordultunk mind a ketten. Akkor tolták ki az ételszállító kocsit a vacsoránk maradékával. A bajszos férfi mögött döndülve csapódott be a rácsos ajtó, majd pittyent a zár. Innen csak a kód ismeretében lehetett kimenni.
– Tudod, fiam – kezdte eltöprengve Alfréd –, lehet, hogy ezt itt zártosztálynak hívják, de én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az az ajtó azért van, hogy minket bent tartsanak. – Megrázta bozontos fejét, szeme elrévedt a rácsos ablak alatt elterülő narancsfényű tájban. – Nem, fiam, az az ajtó a többieket tarja kint, hogy mi itt bent biztonságban legyünk a még bolondabb emberektől.
Hozzászólások