„Nem tudod, hol van egy olyan vendéglő Pécsett, ahol cigányzenekar játszik – fordultak hozzám számtalan alkalommal barátaim. – Két hét múlva külföldi vendégeim érkeznek, és oda szeretném vinni ebédelni.” Ilyenkor gondolatban végigszaladok az általam ismert pécsi vendéglőkön és a végeredmény mindig ugyanaz: Pécsett nincs ilyen vendéglő! Pedig még nem is olyan régen, kevesebb, mint negyed évszázada, akadt még egy-kettő. Elgondolkodtató, vajon ma már nincs rá igény? Új divatok, új arcok, új zene kell a ma emberének? Magyar nótát pedig legfeljebb külföldön kell keresnünk? Számtalan kérdés, a választ a ma már több mint nyolcvanegy éves Dörömböző Gézától, Pécs utolsó cigányprímásától vártam.
*
– Pécsett születtem, a Nyár utcában, bába segített a világra. Hatan voltunk testvérek. Édesapám bőgős volt, de öregapám és annak az apja is zenész volt, így kézenfekvő, hogy a gyerekek sem úszhatták meg zenélés nélkül. Egyébként a zenész cigányoknál van egy olyan mondás, hogy amikor megszületik a gyermek, a hegedűt a hasára rakják, hadd szokja. Nyolcéves koromban zeneiskolába írattak, kottát tanulni, tizennégy éves koromban pedig már segédprímásként játszottam egy zenekarban. Abban az időben Pécsett csak a Siklósi úton 5-6 zenekar játszott, minden kocsmában egy. Csak imitt-amott, néhány bárban volt tánczene. Kissé később, 1937-ben megalakult a pécsi Rajkó-zenekar, Kovács Mihály vezényletével, mintegy 18-20-an játszottunk benne. Legtöbbször a lakásán, jobban mondva a Márton utcai lakásának udvarán próbáltunk a szomszédok asszisztálásával. Esténként pedig az István-pincében meg a Nádorban zenéltünk. Tizenhat éves koromban Andró Edéhez, Pécs egyik legjobb prímásához szegődtem segéd prímásnak. Tőle nagyon sokat sikerült ellesnem. Két év múlva pedig már önálló prímásként kezdtem el dolgozni a Hungária-kávéházban, ami a mai Konzum Áruház helyén állott. Idősebb zenészek közé kerültem, de rövid idő alatt sikerült kivívni az elismerésüket.
Az ifjú prímás pályája meredeken felfelé ívelt. A zeneiskola befejezése után egy karmesternél megtanulta a zenekari hangszerelés minden csínját-bínját, így rövid idő múlva már ő oktatta a kisebb együtteseket. A családban két öccse és egy bátyja is zenei pályát választott, bőgőn és cimbalmon játszottak. Így hát neki már korán munkát kellett vállalnia, hogy az ők továbbtanulásába bele tudjon szállni. Időközben Pécs határát is átlépte a hírneve, így az ötvenes években nyári szezonban, több éves meghívást kap a badacsonyi Kisfaludy-házba, szezon után pedig keszthelyi Halász Csárdába. Csak a teleket tölti Pécsett.
A hatvanas évek elején a pécsi Mecsek Táncegyüttest kísérve bejárja az országot, de megfordul Jugoszláviában, Görögországban, Franciaországban, Sanremóban. Isztambulban a Sheraton hotelben szolgáltat szalon zenét.
– Fantasztikus élményekben volt részem. Sok híres emberrel találkoztam. Görögországban személyesen hallhattam Maria Callast. Amikor megjelent Onasis oldalán, mindenki felállva fogadta. Egy ária erejéig vállalta a fellépést, csak úgy, mikrofon nélkül.
Hatvanötben Drezdában a Szeged vendéglőben Oláh Kálmán híres prímást váltottam fel. Egyszer Berlinből jöttek le a Defa filmstúdióból. Arra kértek, hogy egy magyar vonatkozású film egyik jelenete alá a zenei aláfestést mi játsszuk el. Előttünk senki sem vállalta el. Átnéztem a partitúrát és elvállaltam. Kissé áthangszereltem, belevittem pár úgynevezett „cigány fogást” és két hét múlva már el is játszottuk.
Ám Dörömböző Géza a pécsi pályafutását sem adta fel. Utolsó aktív éveit a Sopianae-sörözőben töltötte. Innen ment nyugdíjba a hetvenes évek végén. Közben pár turné erejéig kiruccant a szomszédos Ausztriába, Grazban játszott a Márton napi ünnepeken és többször is kísérhette Bécsben Solti Károlyt és Gál Gabriellát.
– Jutott a szép élményekből az utolsó éveimre is, 1968-ban Teheránban vendégszerepeltünk. Egy fényes vendéglőben hosszú asztalt terítettek a vendégek számára. Rajta pedig ott díszelgett a magyar zászló. Először azt hittük, hogy a magyar külképviseletet fogadják, csak később jöttünk rá, hogy a kint dolgozó és letelepedett honfitársainkat látják vendégül. Rázendítettünk a magyar nótákra és pár perc múlva bizony előkerültek a zsebkendők. Óriási sikerünk volt, libériás inasok hordták a virágcsokrokat.
Nyugdíjas éveiben az Elefántos Házban zenélt és volt olyan, hogy a törzsvendégei ott is megtalálták.
– Az egykori diákokból, egyetemistákból mára felnőtté vált, fontos közéleti személyiségek nap mint nap előre köszönnek, ők sosem felejtenek el. Lehet, hogy én leszek az utolsó pécsi cigányprímás, hiszen úgy tűnik, hogy napjainkban nincs igény erre a műfajra. Felnőtt pár generáció, aki már más kultúrán nevelkedett és aki már azt sem tudja, mi a cimbalom. Legutolsó meghívásaim Harkányba szóltak, és ez év nyarán játszottam a Császár-pincében is. Én már kiöregszem a szakmából, nem is tudnék sokat vállalni. Csak az a baj, hogy nincs utánpótlás. Pedig régen annyi volt a cigányzenész Pécsett…
Nosztalgiázva gondol vissza a régi szép időkre, amikor a pécsi híres polgároknak, a Grifatton hordógyárosnak, vagy a cipész Tímárnak húzhatta el a kedvenc nótáját.
Magánéletéről csak pár szóban mesél. Drezdában zenélt, amikor az ötvenes éveiben járó első felesége meghalt. Második házasságából egyetlen lánya született. Ma már csak az ő jövője érdekli. Zenét tanult, de a családi hagyományt ő sem folytatja.
– Jelenleg már nincs zenekarom. Hetente három estét vállaltam egy orgonistával a Barbakán-pincében. Úgy érzem, ez nekem már bőven elég. Legalább megmaradt az az illúzióm, hogy még mindig szükség van reám. Azokon a napokon már délután készülődni kezdek és talán hihetetlen, néha még ma is izgulok. Szerintem, az igazi muzsikus addig játszik, amíg a kezéből kiesik a vonó.
Beszélgetésünk ideje alatt zenei aláfestésként Dörömböző Géza 75 éves kori koncertfelvételét hallgatjuk. Halkan jegyzi meg: „A banda tagjai közül, azóta már senki sem él.”
Hozzászólások