Kulcsár-Szabó Anikó | Zöld sáv

Emberi tényező

Zöld sáv

Először egy tizenhét éves hívta fel a figyelmemet arra, hogy baj van. Tudtam persze, értesültem sok mindenről, de a katasztrófahírek egyre feljebb húzzák az ingerküszöbünket. Nem hallottál Greta Thurnbergről? Ülősztrájkba kezdett a stockholmi parlament előtt. Ha felnövünk, és annyi idősek leszünk, mint ti, nekünk nem lesz életterünk, mondta. Elnémult a szoba, mikor megkérdezte, nem kellene-e tennünk? Mármint hogy nekem is? De hát mit tehetnék én, mint állampolgár egy rendszerben, ahol még a saját szakmámon belül sincsenek kreatív lehetőségeim? Olyan nincs, hogy nem tudsz semmit tenni, felelte. Aztán visszaült a laptopja mögé, hogy megnézze a nemtudoménmilyen szigeteki influenszert, aki magyar, vegán, órákon át jógázik, és úgy éli az életét, hogy folyamatosan figyel a fenntarthatóságra. Később svéd nyelvleckét hallgatott a neten, mert szereti a kultúrát, talán Greta Thurnberg miatt is. Másnap vett egy kulacsot, két nap múlva kérdőre vont, hogy miért csomagolok mindent műanyagba. Aztán megmutatta újra a neten az óceán sok kilométeres hulladékhalmát. Ugyanazon a héten két másik fiatal is beszélt nekem ugyanerről. Láttam, hogy aggódnak, sőt félnek. Nem tudják elképzelni, hogy mikor annyi idősek lesznek, mint mi most, talán más lesz a világ térképe, az egyenlítő környéke lakhatatlanná válik, be kell osztani a napi ivóvízszükségletet, maszkban kell járni a szennyezett levegő miatt, addig ismeretlen járványoktól kell félni.

Ők és mi: két generáció, amelyik közé sürgősen hidat kell verni. Az egyik a gyerekeinké, amelyik nyelveket beszél, az élettere nemcsak az ország, ahol a napjait tölti, hanem a Föld, nincs tekintettel a tekintélyre, manipulálhatatlan, és számára az élet változások sora. S a másik, a miénk, amelyik a szűk hazájában érzi otthon magát, jó, ha angolul alapszinten megérteti magát, és meg lehet rettenteni, bármire rákényszeríteni egzisztenciális fenyegetéssel. A negyven pluszosak zöme felépítette a maga karrierjét, családot alapított, s nélkülözhetetlen számára a biztonság és a nyugalom. Ugyanakkor mindkét generáció megszokta, hogy folyamatosan rendelkezésére áll minden termékből számtalan, hogy itt és most bármikor bármi lecserélhető egy még jobbra, ha van elég pénz hozzá.

Csakhogy itt és most megkérdőjeleződött a jövő. A negyven pluszosokat, akik kevésbé jellemzően állampolgárai a globalizált térnek, ez talán kevésbé izgatja. Holott nem ártana figyelni, s elkezdeni tényleg gondolkodni. A Föld már nem az hely, ahogy eddig gondoltunk rá, derűs fényeivel, dús erdőivel, illatos tengereivel. A Föld mostantól egy bolygó, melynek sarkkörén olvad a jég, ahol állatfajok pusztulnak ki, amelynek ege alatt sokáig napozni veszélyes, ahol megbomlott a biológiai és ökológiai egyensúly, s amely emiatt a vesztébe rohan. Egy bolygó, amelynek gondolkodó faja, az ember még mindig nem hiszi el, hogy ha a csomagolóanyagát nem cseréli le és a feleslegeit nem hasznosítja újra, ha továbbra is tömegesen használja fel nem bomló, természetellenes anyagait, akkor az őt tápláló forrásokat teszi tönkre, önnön terét és így önmagát.

Ezt a helyzetet a kapitalista rendszer, a túlhajszolt árutermelés szülte. Ám ne legyünk álszentek, mindez nem egy kisebbség felelőssége. Nemcsak a gazdag és döntéshozó embertársaink működtetik a világot, mi is a rendszer tagjai vagyunk, s álmatagon alkalmazkodunk a szabályaihoz. Az egyensúlyt megbontó, az igazi katasztrófát megágyazó kapitalizmus polgáraiként fogyasztunk, méghozzá rosszul és veszélyesen. Ahogy generációs szinten, ezen a téren is létezik tehát a kettősség. Vannak ők, a politikusok és üzletemberek, akiktől függnek a környezeti szennyezést okozó üzleti, gazdasági döntések, törvények és azok megváltoztatásának lehetőségei, s vagyunk mi, akik éltetjük ezt a rendszert azzal, hogy túl sokszor feleslegesen használjuk a kínált javakat.

Hogy a világ vezető politikusai hogyan viszonyulnak a klímaváltozáshoz, mennyire tartják szem előtt a tudósok és környezetvédők figyelmeztetéseit, arról a napi sajtóból tájékozódhatunk. Az üzleti élet vezetőiről, a világ leggazdagabb embereiről ez a sajtó alig szellőztet valamit. Hogy hajlandóak-e áldozatot hozni, tevékenységi körüket korrigálni vagy megváltoztatni, megszokott bevételeiket csökkenteni humanitárius meggondolásból, az szinte teljesen ismeretlen tényező ebben a bőrünkre menő játékban.

A másik szereplő a civil ember. Elérkeztünk a kérdések kérdéséhez: mit tudok tenni én, a fogyasztó? Az látható, hogy mindezt nem lehet megúszni változtatás nélkül. Úgy indul, hogy feladom a megszokottat, a kényelmest. Időt szánok rá, csekély pénzt – és gondolatokat. Mindezt azonban csak akkor teszem meg, ha az érzelmeimet is megmozgatja, ha nem veszett még ki belőlem a hit, van bennem közösségi felelősségtudat. Akkor mozdulok, ha elhiszem, hogy tényleg baj van, nem mosta át az agyam az aktuálpolitika önérdek- és pénzorientált kommunikációja. Ha értem, miről szól a közösségi médiában nemrég körbefutott kép: „Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy változtassak – mondja 7,6 milliárd ember”. S ha tudok szeretni, ha részem a filantrópia. Szeretni nemcsak a családomat, a barátaimat, de a gyerekeinket és a Földet is, ahová születtem.

Az ellenérvek nagyon is jogosak. Ebben az egyenletben túl sok a „ha”, így sosem valósul meg. Naivitás.

Mégis.

Már nagyon sokan elkezdték, többen, mint gondolnánk. Belefogtak az életmódváltásba, s bőven van információjuk, tudnak segíteni. Vannak eszközök és szabályok, jótanácsok. A nejlon szatyrot le lehet cserélni vászonra, a zöldségnek, gyümölcsnek lehet venni külön vászontasakot, az ivóvíznek rendszeresíteni kulacsot, figyelni a szelektív hulladékgyűjtésre, a kidobandó bármit újrahasznosítani, minél inkább kiiktatni a műanyagot, leoltani a villanyt, elzárni a vizet, ha épp feleslegesen ég/folyik. A jótanácsok pedig, hogy mindezt lépésenként kell megtenni, ne kapkodjunk, ha mégis használunk műanyagot, bocsássuk meg magunknak, tudván, hogy ez a folyamat lassú, ám ha kitartunk, előbb-utóbb végig tudjuk vinni. Az érzelmi hozadéka, hogy nagyon büszkék lehetünk magunkra, amiért elkezdtünk vagy végrehajtottunk egy életmódváltást, amit ráadásul nem magunkért, hanem emberi közösségünkért tettünk. De ki lehet menni tüntetni, lehet tiltakozni, cikket írni, előadást tartani, mozgalmat szervezni, mozgósítani is.

A legnehezebbek talán mégsem a fentiek, bár segíthetnek abban, hogy egy igen érzékeny területhez is hozzányúljunk mi egyenként mind, civilek. A legkényesebb rész a személyiséget, annak mélyben gyökerező szegmensét érinti. Bizonyára nincs olyan ember, aki aktuális lelki baját ne ápolná valami felesleges anyagival, bánatában ne térne be az üzletbe, hogy megvegye a harmadik (harmincadik) parfümöt, negyedik (negyvenedik) cipőt, ötödik (ötvenedik) hobbieszközt, egy újabb szelet süteményt, pizzát, chipset, mikor nem is éhes. Eszközökkel gyógyítjuk magunkat, tárgyakkal, termékekkel. Lehet, hogy ennek rövid időn belül véget kell, kellene vetni, mert nem lesz más választásunk?

El tudjuk képzelni? Képesek leszünk rá? Ha igen, ha radikálisan csökkentjük a fogyasztást, összeomlik a gazdaság, szólnak az ellenérvek. Vagy nem. Mert nem létezik, hogy a gazdaság ne alkalmazkodjon a változásokhoz. A tőke és a politika nemcsak manipulatív, de igen kreatív is. Az élelmes, önálló, érett fogyasztó szokásait is ki fogják szolgálni, ez nem kétség. Papírral, fával, gondolatokkal, az érzékszervek másfajta ingerlésével, ha a fogyasztó úgy kívánja, olyasmivel, ami nem káros sem az egyénre, sem az embertársakra, sem a környezetre.

Márpedig ha illúzió a fenti gondolatmenet, ha nem, meggyőződésem, hogy valami elkezdődött. Hogy a „zöld sáv”-ban való újfajta létezés kezd útmutató lenni. Fogalmazzunk merészebben, kezd divatossá válni, s onnan már csak egy lépés, hogy divat is legyen, irányadó. Az persze rejtély, mekkora az esélye annak, hogy tömegek mozdulnak meg, és változtatnak gondolkodásukon, kényelmes és önkényeztető szokásaikon. De talán mára ide, ebbe a 21. század eleji Földre született annyi kezdeményező, bátor, felelős, okos és érzékeny ember, amennyi megteszi, és végigviszi a vállán ezt az egészet.

Reménykedjünk. Nem tudom, tényleg nem, van-e mindennek realitása. Ha esélytelen, akkor még mindig bízhatunk a politikai és gazdasági élet vezetőiben. Ha bennük sem, akkor igen kockázatos lesz egy életnek ide, a Kék Bolygóra születni akár hetven-nyolcvan év múlva is. Persze kérdés, lesz-e egyáltalán élet itt akkor, és a kék szín helyett nem ural-e majd mindent az üszkös feketeség.

Nem létezik, hogy ez megtörténhet. A csillogó tengerek és a csillagszemű gyerekek ugyanazt kívánják: a Földön az élet él és élni akar, és cinikus, túlhaladott nézet, hogy ez csak szlogen. Ez feladat. Fel kell nőnünk hozzá.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Zöld sáv”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés