A penésztől dohos pince beszűrődő fényében dolgozott a szobrász. Éles, tűztől forró pengéje biztos kézzel hasította le a viaszfigura felesleges sallangját. A közel kétméteres figura délceg isteni fényben tündöklő férfit formázott, melynek még képlékeny arcát gyorsan kellett megmetszeni. A férfi büszke tekintetét, a távolba látó szemének ívét és a félszeg, ellenállhatatlan mosolyát. A finom festékek tették élethűvé a merevre dermedt titánok sarját, melyre felkerült a sűrűn redőzött lenruha, a bőröv és a többpántos saru.
A szolgák óvatosan, nesztelenül csempészték ki a szobrot a palota pincelabirintusából Laodameia szobájába, ahol a királynő már izgatottan várta a férjét. A liliomtól illatozó nő virágot tűzött a hajába és gyöngysort tett a nyakába. Az asztal bőséges lakomától roskadozott minden készen állt ahhoz, hogy végre megkezdhessék a romantikus, szerelemtől ittas közös életüket. Első nap Orpheusz hárfájának csábító dalával készült elbűvölni a férfit, de tervezte, hogy kéjes tánccal korbácsolja fel Proteszilaosz vágyát, ha Thessalia sötét egén már pislákolnak a fények.
A korán árvaságra jutott Laodameia még szinte gyerekként vált királynővé és kapta meg szülei földjeit és palotáját. Bölcs tanítók kivételes szigorral nevelték, bízva abban, hogy tudását a görög nép javára fordítja majd. Az együttérző, okos lány fegyelmezettségéről volt híres, mindig kordában tartotta az érzelmeit, maga elé helyezte a kötelességeit és a feladatait. A királyság tanácsadói azt javasolták, hogy Proteszilaosznak, a görög harcosnak nyújtsa kezét, ki majd biztonságot ad neki és boldog asszonnyá teszi.
Proteszilaosz a saját két kezével épített házat szeretett volna ajándékozni kedvesének. Fészeknek tervezte, olyan helynek, ahol az udvar kíváncsi tekintete elől elbújhatnak és csak egymásra figyelhetnek. A férfi többször vigyázott a nőre úgy, hogy az nem is tudott róla. A királynő veszélyes kalandra indult éjjelente, a közeli hegy fái rejtették a világ legfinomabb mézét, amely a gyengéje volt. Az ilyen túrák alkalmával tisztes távolból követte, készen arra, hogy segítse, ha veszélybe kerül.
Az esküvőn az istenek szíve együtt dobbant a szerelmesekével, akiket a szerelem béklyója örökre egymáshoz láncolt.
A nászéjszakájuk hajnalán azonban fegyvercsörgésre ébredtek, a görög hősöket harcba szólították Trója ellen, hogy a szépséges Zeusz lányát visszahozzák a dühtől forrongó hites urának. Laodemeia érezte, hogy a testét elönti a kétségbeesés. A mindig kiszámítható, józan nő a férje lábai elé vetette magát és könyörgött, de hasztalan. A férfi vérző szívvel Trója ellen vonult, elhagyva a félig kész házát és a feleségét, akinek egyetlen napot tudott szánni a házaséletükből.
A hajó már indulásra készen lebegett a hűs tengeren, amikor egy Delphiből jött futár érkezett, ki lélekszakadva kért meghallgatást: – Jóslatot hoztam Proteszilaosznak! Kinek a lába legelőbb érinti meg Trójának földjét, az Trója földjén veszni fog! Ez a végzet, ez a sors a tiéd, súgta halkan a követ.
Proteszilaosznak sötét árnyék lebegett a feje felett, de bátran fogadta, amit az istenek neki rendeltek. – Boldog lesz az, akinek a hajója először ér a partokhoz, és ha kell ugrani is kész vagyok, mert az a görög, aki dicsőségben elsőként halni fog, az én vagyok! – majd dörgedelmes hangon kiadta a parancsot: – Induljunk! Mindenkinél előbb kell meglátnunk Trója arany falait!
II.
A szépséges királyné mindennap kilovagolt a tengerhez és virágokat dobott a vízbe, kérve az isteneket, fogadják el áldozatát és vezessék haza a férjét. Gyakran sétált el a félig kész házhoz is, ilyenkor látta a lelki szemei előtt a férjét, aki hordja a téglákat, építi és szeretettel húzza fel a falakat neki. Úgy mélyült a szerelme a férje iránt, hogy hús-vér alakban nem is volt a közelében. Az istenek sokáig némák maradtak, mígnem egyszer Dionüszosz hangját hallotta álmában.
– Áldozz nekem királyné! Menj a szentélyembe, szőlőlevélből font koszorút viselj csak, igyál az oltár borából és megjutalmazlak!
A királyné már aznap éjjel készült a szertartásra, leengedte a csigákba csavart haját, áttetsző selyemfátyolba tekerte hibátlan testét és belépett Dionüszosz templomába. Férfiak és nők bortól lázas extázisban ünnepelték az istent, aki a mámort adta nekik, a bódulatot, mellyel elfedhették a mindennapok nehézségeit.
A királynő kibontotta a selyemfátylát és meztelenül vonult el az egymást ölelő orgiázók előtt. Az oltáron valóban ott állt egy fényes ékkövekkel gazdag kupa, melyből alig több, mint két korty édes bort ihatott. Ahogy a bor a vérébe került úgy oldódott a levegő körülötte, meglazult a tér, finoman lebbentek a szőlőlevelek, hűs tengeri szél kavargott és az oltár előtt megjelent Proteszilaosz. A férfi nem szólt, csak széttárta a karját és maga köré fonta a szerelmes asszonyát. Dionüszosz oltárán egyesült újra és újra a két szerelmes. A királynő ettől a naptól fogva minden nap ellátogatott a templomba, hogy kéjes találkozásban enyhítse a fájdalmát. Nem akart róla tudni, nem akart hinni benne, de tudta, hogy megidézni csak azt lehet, aki már meghalt.
A hírt egy görög hírnök hozta, pecsétes levélben. Proteszilaosz addig hajtotta a bárkája hajósait, amíg biztossá vált, hogy ő léphet a homokos partra először. Hektor biztos nyila elől nem volt menekvés, még akkor sem, ha a háta mögött több flotta hajós dárdája védte.
A királynő tántorogva, tébolyultan vak végzete által sietett a szobájába. A szerelem illúziója már teljesen ellepte az agyát, már nem tudott gondolkodni, nem tudott beletörődni, hogy élete további napjait a férje nélkül kell leélnie. Értelmetlenné és üressé vált a világ. Az őrült királyné a szellemekhez fordult, az alvilág uráért kiáltott, feldúlt kétségbeesett hangon.
– Adjátok vissza Proteszilaoszt, ő az enyém, nekem ígért hűséget, a lelke az enyémmel olvadt össze, kegyelmezzetek nekünk!
Az égen megremegtek a csillagok, denevérek lepték el a szobát, sűrű köd ereszkedett le, melyből kilépett a hús-vér Proteszilaosz. Három órát kapott a pár, de Proteszilaosz már az alvilág rabja volt, irigykedve nézte az élő nőt, a csókja keserű volt, az ölelése gyenge. A boldogtalanság és a tehetetlenség olyan nehézzé vált, mely már elviselhetetlen lett a nő számára, és ájultan zuhant a földre.
Másnap adta ki a parancsot a szobrásznak. Mintázza meg a férjét és hozzák fel a szobájába. Már összefolyt a valóság és a képzelet, már csak Hádész és Dionüszosz játékszere volt. Beszélt és mesélt, táncolt és énekelt, öltöztette és vetkőztette a viaszbábut, hitte és látta, tapasztalta és képzelte az életet. A szolgák más összesúgtak, a palota népe nyugtalankodva figyelte a nőt, és egy hirtelen pillanatban a bölcsek váratlanul rányitották az ajtót, azon kapva, hogy szőlőszemekkel eteti a bábut.
A feldühödött és meglepett bölcsek a palota udvarán lángoló örök áldozati tűzbe dobták a bábut, mely a melegtől olvadni kezdett. Az arca szétfolyt, a keze meglágyult és apró viaszcseppekbe torzult. A sikító, tébolyult Laodameia gondolkodás nélkül vetette magát a tűzbe a szerelmét mintázó szobor után.
A hegyekkel ékes görög hon nemcsak legendákat és hősöket hagyott ránk, de megtanított minket arra is, hogy a végzet és a sors még ha szörnyű is, beteljesedik, mert harcolhatunk és lázadhatunk ellene, de csak a győzelem reménye nélkül.
Hozzászólások