Kicsi, vézna, mindig belül vívódó ősz emberke volt Mundi bácsi. Szász és magyar felmenőkkel. Ötvenen jóval belül, de lehet, hogy alig negyven évesen, élte szürke kis életét pár éves kisfiával és feleségével, Măriával. Munkahelyén csendes, a pontos munkára nagyon odafigyelő, magába visszavonultan cigizgető kis emberke volt. Későn nősült, akkor is rosszul. Felesége, Măria, egy igazi hárpiává nőtte ki magát mellette. Otthon nem lehetett egyetlen szava sem. Így a munkába temetkezett. Az „ötéves tervek bűvöletében” sokszor hiába vándoroltunk be munkahelyünkre, hiszen vagy az áram, vagy éppen a munkavégzéshez szükséges nyersanyag nem állt a rendelkezésünkre. Ha meg mindkettő volt, akkor rohammunkában tizenkét óráztunk. Éjjel vagy nappal. Napi negyedkilónyi kenyéradagunkat jól beosztva. Sokszor gyűrötten, kialvatlanul támolyogtunk be a szerelő csarnokokba. Magunk között, magunkban morgolódtunk. Ő maximum halkan, suttogva merte elmondani a véleményét. Ha a művezető, felső utasításra, néha lecseszte a társaságot, könnybe lábadt tekintettel nézett maga elé, mintha minden elkövetett, vagy el nem követett bűn az ő vállát nyomta volna. Pedig hát…
Egyszer összezúzott, heges arccal jött be dolgozni. Kényszerűen vallotta be, hogy az öccse, egy kigyúrt alak, látta el a baját, mert dühös volt. A saját családjára, vagy a feleségére. Mindegy. Ennek is Mundi bácsi itta meg a levét.
Volt egy kis kertje, valahol a város peremén. Kalákában körbekerítette a kollégákkal. Mesélik, Măria, a felesége ott is sürgölődött, intézkedett, mindig útban volt. Ám egyszer Mundi bácsi megemberelte magát és csípőre tett kezekkel elébe állt.
– Mi akarsz, Mundi? – förmedt rá a „szoknyás kapitány”.
– Azon gondolkodom, hogyan vágjalak pofán! –állt ki, talán először a saját becsületéért Mundi bácsi.
Talán az első és egyetlen eset, amikor meg merte ezt tenni. Egyébként tűrt a családi békesség, a szeretett kisfia érdekében. Akit az anyja nem engedett magyar vagy német iskolában tanulni, mert a román tudással – amit egyébként is elsajátított volna – könnyebben tud majd érvényesülni az életben.
Amikor – felső pártutasításra hétvégeken, vagy hét közben több órát töltöttünk a jéghideg csarnokokban áramra várva – végre hazaengedtek, azzal az ígérettel, hogy majd ezt úgyis bepótoljuk a hónap végéig, ő csendesen szedelődzködni kezdett, és utolsóként hagyta el a munkahelyét. Egyszer bevallotta.
– Tudod, én nem szívesen megyek haza.
Aztán elváltak útjaink. Én a szász kollégák példáját követve disszidáltam. Többé sosem láttam. Megélte a rendszerváltást, de ötvenen alig túl – mesélték volt kollégáim – elvitte a szíve. Csak páran emlékszünk rá. Majd velünk együtt törlődik az emlékezetből.
Hozzászólások