Barta László | Danika

Szépirodalom - próza

Danika

Nagy nap ez a mai! – Huszonegyedik század, 20…-ik év, szeptember 1-je, csütörtök.

Danika iskolába megy. Ez lesz az első napja az iskolában!

Már régóta várta ezt a napot. Sokat gondolt rá, vajon milyen lesz? Biztos jobb lesz, mint az oviban. Most már igazi nagyfiúnak érezte magát. Dolga lesz, feladata, mint a felnőtteknek. Kis húgai majd otthon irigykedve, de inkább csodálkozva nézik majd, hogyan készül, pakolgat a táskájába. Kétszer, háromszor, tán többször is, újra rakosgatja a benne levő tolltartót, füzeteket, könyveket. Lesz neki radírja, többféle ceruzája, színesek is, vonalzója, tornazsákja. Szép új ruhát is kapott szüleitől.

Majd többször is kézbe veszi a megpakolt kistáskát, hadd lám milyen is, úgy-e nem nehéz és a szeme sarkából figyeli kishúgait, látják-e, nézik-e az ő fontos készülődését.

Apu, anyu tán kitöröl egy könnycseppet… lám, milyen nagy gyerekünk van! Nagyfiú lett! Iskolás!

– A nagypapa az imént telefonált. Velem akart beszélni. Sajnálta, hogy nem lehet ott az első iskolanapomon. Beteg. Gyengélkedik. Pedig nagyon szeretett volna itt lenni és reggel induláskor fogni a kezemet. Így mondta. Együtt büszkén mentünk volna végig az utcán az iskoláig. Még a szomszéd cicának is intettem volna… na, te cicus, most nekem fontos dolgom van, megyek az iskolába! Tanulni fogok és okos leszek, fogok majd olvasni, szép gyöngybetűket írni az elsős vonalas füzetembe, kifestős füzetem is lesz majd. Én leszek a legjobb tanuló! Apu, anyu biztos büszke lesz rám. Meg is dicsérnek majd.

A Papa korábban megígérte, eljön hozzánk, hogy velem legyen, fogja majd a kezem. Azt is elmondta, régen, amikor az én Apukám ment első nap iskolába, akkor az ő kezét is fogta. Apukám nem félt, ő is várta már, hogy iskolás legyen. És nagyon sok minden érdekeset tanult. Én sem félek, ott is lesznek játszótársaim és visznek majd kirándulni is.-

– Ó! De sajnos, a Papa csak gondoltban lesz itt velem. Pedig úgy vártam. De azt mondta, hogy érezzem, ha nincs itt, akkor is itt lesz gondoltban és fogja majd a kezem. Majd, ha jobban lesz, vonatra ül és eljön, megnéz az iskolában. Azt mondta szeret engem. Én is szeretem a Papát.

Igaz, most Apu visz az első napon, Ő autóval és nem kézen fogva. Úgy könnyebb, nem lesz nehéz az iskolatáska. És majd Ő jön értem a tanítás végén. Persze amikor majd ráér. Ő is iskolába jár. Ott dolgozik, tanár bácsi! Nagyobb gyerekeket tanít zenélni, muzsikálni.

Anyu majd finom ebédet főz, miután a húgaimat elvitte az oviba. Majd nem lesz olyan nagy lárma, rohangálás odahaza, amíg mi iskolában és oviban leszünk. Az is lehet majd Ő visz engem haza, amikor apu nem tud értem jönni. Az is jó lesz.

…Majd ha nagy leszek, talán emlékezni fogok erre a napra. Az elsőre. Majd leírom, miután megtanultam a betűket. Egy szép nagy vonalas füzetbe fogom leírni. Emlékezni fogok a tanító nénire, meg az osztálytársaimra is… Meg a Papára is, hogy miket mondott.

Nagypapa, az elsőszülött kis unokájára gondolt – Danika – első napjára az iskolában. Egy távoli városba, ahová most nem tudott elutazni, betegség miatt. Egy korábbi nevezetes napra is gondolt, amikor sok évvel ezelőtt a fiát vitte kézen fogva első tanítási napon. Szép őszi idő volt. Együtt vitték feleségével. Büszkék voltak, hogy már ilyen nagy fiúk van. Emlékek időben… oda és vissza!

Nagy nap ez! Történelem! Danika első napja az iskolában! Danika viszi majd tovább a hagyományt, a tudást, a tapasztalatokat, a szeretetet, a megértést, az emlékezést. Ő viszi a családfa férfi ágát tovább. Amire minden férfiember vágyik, gondol és remél. Örökli a Fennvaló és a sors által rászabott ősök génjeit is. A büszke, makacs, eszes, tisztességes ősök génjeit.

Éljen az első nap!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Danika”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés