Másfél perces novella
Minduntalan azon kapja magát, hogy mérleget készít: egyik serpenyőbe kerülnek a jó pillanatok, a másikba pedig az elszalasztott lehetőségek. Bőséggel akad mindkettőből, hol egyik, hol másik oldalra billen a képzeletbeli mérleg nyelve, attól függően, melyikbe rakott egy újabb emléket.
Ha nyugvópontra jut az emlékezéssel, akkor pedig az élet kínálja meg váratlanul valamivel, s ő eldöntheti, melyik oldalra kerüljön a történet.
Mint reggel, az orvosi rendelőben, amikor a bejutásra várt. Nem voltak sokan, nem tűnt hosszúnak az idő, amit ott kell töltenie. Régi ismerős mellé ült le, akivel évek óta nem találkozott már, mindketten örültek a másiknak, és pillanatok alatt beszélgetésbe merültek.
Szóba került sok minden, gyerekek, unokák, férjek, régi közös élmények. Ki halt meg (gyakorlatilag a fél utca elment már), ki ment férjhez újra, kinek élnek külföldön a gyerekei.
Róza fiatalasszonyként került a külvárosi hosszú utcába, házat építettek, majd megszületett a kisfia, és neki, hogy tudják az építési kölcsönt törleszteni, nagyon korán vissza kellett mennie a munkahelyére dolgozni. A belvárosba járt, az akkor még Münnich Ferenc, ma Nádor utcába. Elkésni nem volt szabad, rettentő komolyan vették a munkaidő kezdetét. A végét nem mindig, így aztán neki délutánonként meg kellett ismételnie a mutatványt, rohanás a metróhoz, elérni a csatlakozást, átszállás a buszra, futás a bölcsödébe. Odaérni időben, hogy ne az ő kicsi fia legyen az utolsó, akiért mennek. Később az óvodába, aztán még az iskolás kor első éveiben, más útvonalon, de folytatódott a versenyfutás.
Kora reggel, majdnem hajnalban vitte a gyereket a bölcsödébe. A kis babakocsival nem fértek fel a tömött buszra, így aztán általában gyalog közlekedett, tolta maga előtt az álmos és nyűgös kisfiút, aki minduntalan ki akart mászni a babakocsiból, és alkalmasint elindulni hazafelé Bukfi kutyához a bölcsi helyett. Róza, hogy féken tartsa, és szórakoztassa a gyereket, énekelt, mókázott neki, bár ő maga is álmos és fáradt volt többnyire.
És ott, a rendelőben, a jelen időben való várakozás közben a rég látott idősebb asszony elmondta neki, hogy sokszor látta a babakocsit rohanva toló fiatalasszonyt, amint az utcán az ő házuk előtt elhaladnak, és Róza a gyereknek énekel. Mit énekeltél neki, emlékszel még rá? – kérdezte tőle. Mert én emlékszem, hogy a kisfiad sokszor hangosan kacagott, tapsolt, míg tovább rohantatok.
Hát hogyne emlékeznék! – felelte Róza. Sosem felejtem el. Télen-nyáron ugyanaz volt a repertoár, a kisbabám ezeken nőtt fel, az én hamis hangomon ismerte meg a népdalokat.
Ezt szerette a legjobban: „A macskának négy a lába, ötödik a farkincája. Azon megyünk Móduvába, Móduvának országába, derede-dedde”, de most persze nem énekelem el, mert azt hinnék az emberek, valami baj van a fejemben.
A történet bekerült a jó pillanatok serpenyőjébe, hogy még aznap folytatódjék az emlékek sorjázása, a maga szeszélyes módján, a legváratlanabb pillanatokban.
Hozzászólások