Tátrai S. Miklós | Nem teheted

Szépirodalom - próza

Nem teheted

 

Gyula szomorúan nézte feleségét, ahogy csendesen szedte össze a tányérokat vacsora után. Látta, hogy valami nagyon foglalkoztatja, vagy elszomorítja, nyoma sincs a megszokott vidámságnak. Máskor beszélgettek étkezés közben, de most sem Zitának, sem Alexnek nem volt ehhez kedve. Mintha közös titkuk lenne, amiről nem akarnak előtte beszélni. Megvárta, amíg a fiú elmegy a szobájába, és amikor ketten maradtak, aggódva szólt feleségéhez.

– Mi baj van drágám? Olyan szótlanok vagytok mind a ketten? Alexszel történt valami? Tudod, hogy fiamként szeretem, jól kijövünk egymással, számíthattok rám!

– Persze, hogy tudom! – sóhajtott nagyot Zita – Olyan különös és rejtélyes ez az egész, fogalmam sincs, hogyan mondjam el neked! Félek, nem fogsz megérteni, mert én sem értek mindent, vagy ha igen, nem akarom elhinni. Nem ismertük egymást, amikor ez a történet elkezdődött, még Alex születése előtt.

– Ugyan már szívem! Régen megbeszéltük az első szerelmedet. Nem érdekel, hogy a fiad apja elhagyott téged, szeretlek mind a kettőtöket. Alex mindjárt tizenöt éves lesz, tíz éve neveljük együtt, nem lehetnek titkaink! Összevesztetek valamin? Nőügye van a fiatalúrnak?

– Egészen másról van szó! Nem fogsz megérteni! – nézett riadt, könnyes szemmel Zita, és teljes kétségbeesésében azt sem tudta, mit fog mondani a következő másodpercekben.

– Azért csak próbáld meg!

– Az történt, hogy délután bementem Alex szobájába. A számítógép képernyője előtt ült, az ajtónak háttal. Csendesen mögé álltam, nem éreztem tolakodásnak, vagy titkai kilesésének, mert egy természetfilmet nézett. Egyre borzasztóbb képeket mutattak, és egyre szörnyűbb adatokat mondtak az esőerdők kiirtásáról. Valósággal beleborzongtam, amikor azt hallottam, hogy az elmúlt évben csaknem kétszázezer négyzetkilométert taroltak le, gyújtottak fel, és ha ezt így folytatják, húsz éven belül eltűnhetnek az őserdők. Eltűnik a föld tüdeje, hiszen azok a fák csökkentik a szén-dioxid szintjét és termelik az oxigént.

– Ha most emiatt bánkódsz, akkor tényleg nem értelek kis tudósom! – próbált kedélyeskedni Gyula, de nem járt sikerrel.

– Pedig érthetnéd! Azt mondták: ez nemcsak számos növény- és állatfaj kipusztulásához vezet, hanem katasztrofálisan felboríthatja a földi bioszféra egyensúlyát.

– Emiatt szomorkodsz? Hol leszünk mi már akkor?

– Kérlek, ne gúnyolódj ezen, de rajtam sem! Sokkal rosszabb a helyzet, mert, mert… – sírta el magát Zita – megérintettem Alex vállát. Megfordult és megláttam az arcát. Megrémültem! Szinte önkívületi állapotban volt, mégis olyan öröm és elégedettség sugárzott róla, amilyet még sosem láttam.  Talán maga sem vette észre, amint azt suttogja: „Igen, igen! Minden a terv szerint halad!”

– Micsoda? Milyen terv? Most már tényleg semmit nem értek! – kezdett elfogyni Gyula türelme.

– Én is pontosan ezt kérdeztem, és… – Zita nem tudta befejezni a mondatot, mert kivágódott az ajtó.

– Anya! Nem mondhatsz semmit! – kiáltott szinte parancsolóan Alex, és olyan ridegen, elszántan nézett, hogy mindketten megdöbbentek!

A férfi úgy érezte csak másodpercek teltek el addig, amíg a fiú sarkon fordult, és ott hagyta őket, Zitának azonban sokkal hosszabb időnek tűnt. Másfél évtized pergett le előtte.

*

A sikeres vizsgák után gondtalannak tűnő nyár várt Zitára. Huszonegy éves volt, tele lelkesedéssel, életörömmel. Barátokkal készülődtek tengerparti nyaralásra. A tervezett indulás előtt két nappal váratlan esemény történt. A könyvesboltban keresgélt vidám, könnyed olvasnivalót az útra. Könnyű kis hátizsák volt nála, mind a két pántot jobb vállára vette, féloldalasan lógott rajta. Három könyvet tett a kosarába, és indulni akart a pénztárhoz, amikor észrevette, hogy hátizsákja nyitva van. Biztos volt abban, hogy az üzletbe behúzott cipzárral érkezett. Ijedten kereste igazolványait, pénztárcáját, azonban azt nem találta. Kétségbeesetten nézett körül, mintha segítséget várna. Egy fiatalember lépett hozzá, és mosolyogva nyújtotta felé a tárcát azzal, hogy a földön találta. Zita hálásan nézett rá. Amikor köszönetként kezet nyújtott, és megérintették egymást, különös vonzódást, bizalmat érzett. Örömmel fogadta Csillag László bemutatkozását, és elfogadta meghívását a közeli fagylaltozóba. Úgy beszélgettek egymással, mintha régi ismerősök lennének. László nem tolakodott, kedvesen, udvariasan viselkedett. Amikor kezük találkozott az asztalon és egymás szemébe néztek, Zita már biztosan tudta: nem utazik el a barátaival, ezt a fiút nem engedheti el. Teljesen hatása – később úgy fogalmazott: varázsa – alá került.

Csodálatos nyarat töltöttek együtt, a lány sohasem érezte magát annyira boldognak. Néha ugyan mutatkoztak apró jelek, amelyek Zitát elgondolkodtatták, azonban igyekezett hamar megszabadulni a kétségektől. Beletörődött, hogy László alig-alig beszél a családjáról. Ezt a témát mindig kedvesen elhárította. „Majd megismered őket, és akkor megtudod milyenek” – mondta mindig, ha Zita kérdezősködni próbált. Azt sem értette, hogy a fiú miért bizonygatja egyre gyakrabban a geológusi munka szépségeit. Úgy látszik, a munkája a hobbija, ezt meg kell szoknom – gondolta – és azzal le is zárta magában a problémákat.

Ősszel összeköltöztek, közösen béreltek egy lakást. Januárban Zita állapotos lett, pedig mindent elkövettek a megelőzésre. Nem estek kétségbe, az esküvőt tervezték, a babát meg akarták tartani. Zita bejárt az egyetemre, László pedig munkahelyére a Magyar Földtani és Geofizikai Intézetbe. Áprilisban az orvosi vizsgálat meglepő eredményt hozott: ikerterhességet vélelmezett. A jó hírt Zita nem tudta magában tartani, és telefonon azonnal felhívta párját. Eldicsekedett, de csalódnia kellett. László hangja nem sugározta azt az örömet, amire számított. Otthon sem nyugodott meg, mert párja határozottan kijelentette: nem bízik abban az orvosban.  Azt javasolta, keressék fel régi barátját, aki egy magánkórházban szülész és nőgyógyász. Hallgassák meg a véleményét, és örülne, ha Zita azután őt választaná orvosának. A javaslat ésszerűnek tűnt, nem volt értelme ellenkezni.

Berkes doktor kedvesen fogadta őket. Alapos vizsgálatot végzett, és kijelentette, hogy nincs szó ikerterhességről, viszont szép, egészséges magzatot lát. Örömmel vállalta a további kezeléseket, ellenőrzéseket, és a szülés levezetését, ha majd eljön az ideje. Gyorsan teltek a hetek, hónapok, Zita szépen gömbölyödött. A szívhangok meghallgatása és az ultrahangos vizsgálatok után az orvos továbbra is kizárta az ikerterhesség lehetőségét, bár elismerte, a pocak nagyobb, mint ami abban az időszakban általában megszokott. Nincs két egyforma eset – mondta –, legyenek nyugodtak, minden rendben lesz. Zita többször érezte úgy, mintha László és Berkes doktor titkolnának előtte valamit. Attól félt, mégsincs minden rendben. Ebben nem tévedett, bár egészen más történt, mint amire gyanakodott. Augusztus első napjaiban meglátogatta szüleit. Amikor másnap hazaért, a lakás úgy nézett ki, mint ahol betörők jártak.  A szekrények és fiókok kinyitva, kihúzva, a földön ruhái és iratok hevertek. A kisasztalon egy köteg húszezer forintos, mellette neki címzett boríték, László kézírásával. Idegesen tépte fel, és olvasta a rövid levelet.

 

Drága Zita!

Talán majd egyszer megmagyarázhatom neked, miért kell most elhagynom téged! A családom visszahív, mennem kell!

Szeretlek: László

 

Zita először ostoba tréfára gondolt, bosszúsan kiáltott át a másik szobába, de semmi válasz nem érkezett. Lassan körülnézett, semmi olyat nem látott, ami Lászlóé volt, vagy rá emlékeztetné. Mindent elvitt, vagy elvittek. Az ájulás környékezte, amikor rájött: ez a valóság, egyedül van! Napokig kutatott, a Földtani Intézetben is érdeklődött, a rendőrségen bejelentést tett. Minden eredménytelen maradt. Az Intézet közölte, hogy Csillag úr gyakornok volt náluk, de már két hónapja kilépett, semmit sem tudnak róla. A rendőrség körözést rendelt el eltűnés miatt, azonban soha semmi előrelépés nem történt. Berkes doktor is csak sajnálkozva tárta szét kezét, mint aki maga is tanácstalan, de úgy tűnt, nem őszinte. Zita kezelését továbbra is vállalta, hiszen szeptember közepére várták a baba érkezését.

Szeptember nyolcadikán reggel, előre nem jósolt, hatalmas zivatar zúdult a városra. Dörgött, villámlott, sötét felhők takarták el a napot. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonult a vihar. Óriási szivárvány ragyogott, mintha csak kapu lenne ég és föld között. Zitánál váratlanul elfolyt a magzatvíz, a gyorsan érkező mentő a kért magánkórházba vitte, ahol a vajúdó szobába fektették. Értesítették Berkes doktort, aki meglepően hamar megérkezett, mintha csak várta volna a hívást. Megvizsgálta a kismamát, majd bíztató mosollyal magára hagyta. Utasította az ügyeletes Éva nővért, hogy azonnal vigyék a szülőszobába, majd hívják Mira nővért, de nem kell szólni a szülésznőnek, mert hamarosan érkezik egy kolléga, aki a segítségére lesz. Hárman fogják levezetni a szülést, másra nem lesz szüksége. Éva elképedve teljesítette a szokatlan parancsot, még soha nem fordult elő, hogy ne legyen szülésznő a szülőszobában. Nem ellenkezett, végül is neki mindegy volt.  Zita szerette volna, ha gyermekorvos is jelen van, mert Berkes doktort feszültnek, izgatottnak látta, amit eddig nem tapasztalt nála. Eszébe jutottak azok a kétségei, amikor László és Berkes titkolózására gyanakodott. Attól tartott, mégis van valami probléma, amit nem akarnak neki megmondani. Aggodalma csak növekedett Mira megérkezésekor, akinek tekintetén inkább szigort látott, mint barátságot, együttérzést. A segítségül érkező orvoskolléga már beöltözve lépett a szülőszobába, arcán maszk, szemüveg, fején a műtősruhához illő zöld sapka. Berkes doktor, gondosan becsukta a szülőszoba ajtaját. Nyugtatni próbálta a szemmel látatóan ijedt Zitát, miközben előkészítették az eszközöket, műszereket. A két orvos és a nővér többször néztek egymásra, mintha várnának valamire. Berkes injekciós fecskendőt tartott a kezében. Azt mondta Zitának, furcsán fogja érezni magát, mintha az egész szülőszoba lebegne, de ne törődjön vele. Hallani fogja őket, kövesse az utasításukat, segítse a szülést. Lehet, hogy a baba megszületésekor néhány másodpercre elveszti tudatát, azonban hamarosan magához fog térni és minden rendben lesz. Zita úgy érzékelte, az orvos hangja egyre távolabbról jön, a fények gyengülni kezdenek, majd teljesen kihunynak, ugyanakkor látta saját magát a szülőágyon, ahogy erőlködik. Hirtelen kék és zöld fények világítottak egymás mellett, végtelen nyugalmat, biztonságot árasztva. Nem tudta alszik, vagy ébren van, de egyszer csak babasírást hallott, és Berkes megnyugtató hangját. „Gratulálok anyuka, gyönyörű kisfia van!” A következő pillanatban már testén érezte a síró, kapálódzó kisbabát, és boldogan ölelte magához. Körbenézett, köszönetet akart mondani mindenkinek, de a másik orvost már sehol sem látta. Azt mondták elment a gyermekorvosért. Ez abban a pillanatban olyan furcsának tűnt, mint ahogy az egész szülés is, hiszen Zita nem így képzelte. Emlékezett arra, hogy betolják a szülőszobába, arra is, hogy magához szoríthatta a babát, de a kettő közötti időszak kiesett emlékezetéből. A kórteremben nagy szeretettel fogadta kismamatársa, és azt mondta, nagyon aggódtak érte, mert amíg ő a szülőszobában volt, a kórházban teljes áramkimaradás lett, a tartalék áramforrások sem működtek, minden sötétbe borult. Senki nem értette hogyan történhetett ez, és teljesen eltérően emlékeznek az áramszünet időtartamára. Valóságos csoda, amit Berkes doktor tett. Zita arra gyanakodott, hogy az oxigénellátással is gond lehetett, ez zavarhatta meg az agyát, ezért nem emlékszik mindenre. Feltételezését Berkes doktor helyeslően bólogatva hallgatta, és azt javasolta, erről ne is beszéljen másnak, nem tartozik senkire. Ugyanígy vélekedett arról a kis rendellenességről is, hogy a baba bal lábán csak négy ujjacska van. A gyerekorvos megvizsgálta, egészen biztos abban, hogy semmi problémát nem fog okozni. Berkes kedvesen felajánlotta Zitának, hogy a hathetes kontroll után is bármikor keresheti, ha gondja van, azonban erre nem került sor. Egy évvel később az orvos már külföldön dolgozott, legalábbis mindenki így tudta a kórházban.

Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban teltek a hetek, hónapok. A kis Alex szépen fejlődött, Zita gondos, szerető anya volt. Szülei segítették, sokáig nem vágyott férfi után. Befejezte az egyetemet, dolgozott, a kisfiú bölcsödébe, majd óvodába járt. Jóval okosabbnak, értelmesebbnek tűnt társainál, örömet és büszkeséget okozott anyjának, nagyszüleinek. Jó kisfiú volt, nem hisztizett, nem akaratoskodott, már két-három éves korában megbeszélhették vele a „mit lehet, mit nem lehet, mit szeretnél” dolgokat. Mégis volt valami, ami elgondolkodtatta, nyugtalanította Zitát. Alex születése után néhány héttel azt vette észre, hogy a kis kezével mintha tapogatna maga körül, mintha keresne valamit, vagy valakit. Jobb kezének hüvelykujját szopogatja, és bal kezét kitartja maga mellett, négy ujját becsukja, de a hüvelyket kinyitja, és olyan mozdulatokat tesz, mintha kínálná egy másik babának. Hamarabb kezdett gőgicsélni, mint ahogy az várható volt, és egyre inkább úgy, mint aki beszélget valakivel. Kis játékait sokszor nyújtotta előre, mintha csak arra várna, vegyék el tőle. Az igazi döbbenetet az okozta, amikor beszélni kezdett. Félreérthetetlen volt, ahogy körbe nézett és a „baba, baba” szavakat ismételve keresett valakit. Máskor pedig úgy mondta maga elé ezeket, mintha megszólítana egy másik gyereket. Később, amikor már egészen jól beszélt, többször keresett egy másik kisfiút, vagy kislányt a lakásban, néha pedig úgy viselkedett, mintha nem lenne egyedül. Az természetes és megszokott, hogy a gyerekek úgy játszanak babákkal, bábukkal, katonákkal, hogy beszélnek helyettük, a kérdező és válaszoló szerepét is magukra vállalják. Alex nem ilyen volt. Sokszor játszott úgy, mintha társa, vagy társai lennének, akik a másik szerepét betöltik, válaszolnak, vagy éppen kérdeznek. Szerette a meséket, különösen azokat, amelyeket fejből mondtak neki. Többször megfigyelték, hogy később ezeket elismétli, de úgy mondja el, mintha őt is hallgatná valaki. Önállóan is mesélt, bár azt állította: „de anya, ez most tényleg!” Legszívesebben három babáról beszélt, akik egy felhőn ülnek. Két fiú és egy kislány. A kislánynak el kellett mennie egy másik felhőbe, de a kisfiúval együtt maradtak, együtt repültek a földre. Hároméves lehetett, amikor először kérdezősködött apa után. Elfogadta a „nagyon messze van” választ, és azután többször hangoztatta, hogy ő majd egyszer elmegy apához. Éjszakánként sokszor beszélt álmában érthetetlen nyelven, és különös hangsúlyozással, ahogy ébren sohasem.

Alex negyedik születésnapját a nagymama kertes házában tartották. Meghívták az óvodás barátokat. Remekül érezték magukat a gyerekek annak ellenére, hogy egy nagy zivatar miatt be kellett menniük a házba. Hamar kisütött a nap, óriási szivárvány ragyogott felettük, mintha kapu lenne ég és föld között. Visszamerészkedtek a kertbe, mezítláb taposták a vizes füvet, nézték a színes körívet. Alex még integetett is neki. Amikor a barátok elmentek, a nagymama megkérdezte: minek örült a legjobban? Mindenki nagy meglepetésére és döbbenetére azt mondta, a betűkirakós játéknak, és annak, hogy a testvére is eljött. Nem emlékeztek rá, hogy ki hozta ajándékba a kirakós játékot, amely még korai volt neki. Alex nem is tudott a szabályok szerint játszani, azonban kiválasztott egy X és egy Y betűt, és azt mondta: ez a testvére jele az óvodában. Zita szemét elfutotta a könny. Sokadszor győzködte magát: Alex álomvilágban él, néha olyan dolgokat képzel valóságnak, ami nem is létezik. A másik lehetőségre, amelytől rettegett álmatlan éjszakáin, gondolni sem akart! Egy évvel később azonban minden megváltozott!

A kisfiú ötödik születésnapját egészen másként ünnepelték, mint a negyediket. Zita gondosan megtervezett mindent, a várható időjárást is megnézte. Garantáltan esőmentes napot, kora esti időpontot választott, és zárt helyen, egy játszóházban tartották a köszöntést. Óriási rohangálás, csúszás-mászás, tombolás lett belőle. Alaposan elfáradtak a gyerekek, de szerencsére mindenki épségben haza került. Zita gyorsan ágyba fektette Alexet, akinek majd leragadt a szeme az álmosságtól. Semmi nem történik – gondolta –, ha kivételesen reggel fürdeti meg, úgyis vasárnap lesz, ráérnek. Éjszaka, félálomban, szokatlan zajokat érzékelt. Felriadt. Nem tudta álmodta-e, vagy valóban zörgött valami. Hallgatózott, és esőcseppek kopogását hallotta. Ez megnyugtatta, megpróbált újra aludni. Álmában László jelent meg, amint átsétál egy hatalmas szivárvány alatt. Nyakában Alex ült, és integetett, mint aki búcsúzkodik. Egyre távolodtak. Újra felriadt, hatalmas csend vette körül. Nem kopogott az eső az ablakon, a megszokott utcai zajok sem hallatszottak. Rémülten ugrott ki az ágyból, a gyerekszobába sietett. Alex békésen aludt, mégsem tudott megnyugodni. Furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába. Nézte a kisfiút, aztán elmosolyodott. Rájött, hogy mi zavarja. Alex mindig a jobb kezének mutatóujját szopogatta, és most valamiért kezet váltott. Megkönnyebbülve sietett vissza ágyába, reggelig egészen jól aludt. Reggeli után fürödni mentek. Alex imádott lubickolni. Zita teleengedte a kádat habos vízzel, hajókat, katonákat adott játszani. Minden ugyanúgy alakult, ahogy máskor, teljesen megnyugodott. Az előző napról beszélgettek, a játszóházról, és a kisfiú meglepően jól emlékezett mindenre, olyan apró részletekre is, amelyek elkerülték anyukája figyelmét. Pancsolás után a mosógépre készített fürdőlepedőre ültette a gyereket, és gondosan törülgetni kezdte. Egyszer csak megállt a keze, annyira megdöbbent, hogy majdnem összeesett. Szétnyitotta a fürdőlepedőt, és semmi kétség nem lehetett: Alex bal lábán is öt ujj volt! Zitának meg kellett kapaszkodnia a kád szélében. Ez nem létezik – motyogta –, megbolondultam, mi történik velünk? Nézte a kisfiú arcát, tekintetét komolyabbnak, felnőttesebbnek látta, mint korábban bármikor. Lehunyta szemét, a világ hullámzott körülötte. A szülőszobát látta maga előtt, ahogy fekszik az ágyon, ahogy erőlködik, ahogy kinyomja a babát, és hirtelen tisztán emlékezett: ez kétszer történt meg vele. Két gyereket szült!  Félelmetesen zakatolt az agya! Mi lett a másikkal? Élt, vagy halva született? Kik vitték el, és miért? Miért nem beszéltek róla? Semmire nem kapott választ, őrületesen kavarogtak gondolatai. Kezébe vette a kisfiú lábacskáját, háromszor is megszámolta az ujjakat: mind a két lábon öt volt. Ő nem Alex – hasított belé a felismerés –, ő a másik fiam! Lehet, hogy nem álmodott, és László tényleg itt volt? Elvitte Alexet? Kicserélte a két fiút? Hogyan? Miért? Magához ölelte a gyereket és fájdalmasan zokogni kezdett.

Hosszú percek teltek el, mire Zita elég erőt érzett magában. A szobába vitte a megszeppent kisfiút, felöltöztette, játszani küldte, majd végigfeküdt az ágyon, és gondolkodott. Semmi kétség, olyan erők hatalmában áll, ami ellen semmit sem tehet. Iker fiúkat szült, az egyiket elvitték, most visszahozták, de elvették a másikat. Vajon észreveszi-e valaki a cserét, hiszen a két kisfiú – a lábujjakat kivéve – teljesen egyforma, ugyanúgy tudnak mindent, egyformán gondolkodnak, cselekednek. Bizonyára azok tették ilyenné őket, akiknek hatalmában vannak, mert azt akarják, hogy mostantól a másik fiú legyen Alex, aki talán nem is tudja, mi történik körülötte. Ha mindezt bárkinek elmondja, őrültnek nézik, bezárják a bolondok közé. Örökké titokban kell tartania, és úgy viselkednie, mintha semmi nem történt volna. Ez a kisfiú is az övé, ő nem tehet semmiről. Mostantól ő lesz Alex, és könyörögni fog az ismeretlenekhez, hogy ne bántsák, ne kínozzák őket tovább.

Senki nem vett észre semmit. Egymás után teltek az évek. Zita élete lassan rendeződött, szerető párt talált magának. Őrizte titkait. Olykor borzalmas, álmatlan éjszakákat élt át, de soha senkinek nem beszélt róla. Minden zivatar után rettegett a szivárványoktól, attól félt, megint átjön rajta valaki, és felborítja az életüket. Alex továbbra is a legjobbak közé tartozott, jól tanult, kezelhető gyerek volt. Érdekelték a természettudományok, korosztályos iskolai versenyeket nyert. Egyre visszahúzódóbb lett, szeretett egyedül lenni, igazi jó barátai nem voltak. Fizika tanára különösen kedvelte, és a rokonszenv kölcsönös volt. Szakkörre, külön órákra járt hozzá. Zita nem örült ennek. Azt tapasztalta, hogy Vági tanár úr egyre nagyobb befolyással van fiára, és mintha tőle kezdene eltávolodni. Tudomásul vette a kamaszkort, az első lépéseket a felnőtté válás felé, csakhogy lelkében ott égett a nagy titok, amiről nem tudta mit rejteget számukra. Ezerszer átgondolt mindent, ami azóta történt vele, hogy Lászlóval megismerkedett. Egészen biztos volt abban, akkor került ismeretlen erők hatalmába. Nem értette miért, csak reménykedett: nem fogják bántani. Nem gondolhatta, hogy a titokra hamarosan fény derül, és azt éppen Alextől fogja megtudni.

*

Zita benyitott Alex szobájába. A fiú a számítógép képernyője előtt ült. Nem vette észre anyját, elmélyülten nézte a filmet, amely az esőerdők pusztítását mutatta. Gyengéd érintést érzett a vállán. Megfordult, és közben elégedetten bólogatott:

– Igen, igen! Minden a terv szerint halad!

– Miről beszélsz kisfiam? – csodálkozott rá Zita, mert elborzasztotta mindaz, amit a filmen látott.

Alex hosszasan, ijesztő komolysággal nézett anyjára. Felállt, becsukta a szobaajtót, pedig pontosan tudta, a délutáni órákban csak ketten vannak otthon. Visszament a számítógéphez, kikapcsolta, majd intett Zitának, üljenek le. Az ablakon kopogni kezdett az eső, bár sütött a nap.

– Tudnod kell valamit, amit lelked mélyén talán sejtesz régóta. Előbb-utóbb mindenképpen elmondtuk volna neked, de ha már így alakult, akkor legyen most. Soha senkinek nem beszélhetsz arról, amit most tőlem hallani fogsz. Ha mégis megteszed, azzal tönkreteszed magad, engem, a testvéremet, apát, és ki tudja még ki mindenkit, ugyanakkor semmin sem tudsz változtatni!

– Hallgatlak! – bólintott belegyezően Zita, és maga is meglepődött higgadtságán. Azt gondolta, tudat alatt régóta készül erre a beszélgetésre. Csak részben volt igaza, mert a teljes igazságot rémálmaiban sem képzelte.

– A földi számítások szerint tizenöt éves vagyok, mert tizenöt évvel ezelőtt születtem. Te szültél engem, a te gyereked vagyok. Apám is ennek a bolygónak a szülötte, ahogyan te is, és az ikertestvérem is. Öt évet töltöttem egy másik világban, ahol idősebbé, bölcsebbé, ügyesebbé tettek, és miután visszatértem – amikor kicseréltek Alexszel – már szerepet játszottam. Valójában sokkal, de sokkal nagyobb tudással rendelkezem, mint amit megmutathatok nektek. Alexért ne aggódj! Jó helyen van, jól él, már ő is mindent tud, amit én. Engem a szülőszobából vittek el. Apám volt az, akit arra az időre odaküldtek, felkészítettek, hogy hibátlanul megoldja a feladatát. Ő volt Berkes doktor segítője, de akkor már a doktor és Mira nővér is az ő emberük, de úgy is mondhatnám: a mi emberünk volt. Az áramszünet sem volt véletlen, néhány percig a szülőszoba, és benne te is, egy másik világba került.

– Ez borzasztó és hihetetlen!

– Egyáltalán nem borzasztó, és ez a valóság. Sokszor fordul elő hasonló eset, sokan vagyunk már, akik közéjük tartozunk, hittel és meggyőződéssel szolgáljuk őket.

– Kikről beszélsz? Micsoda ördögi hatalmat szolgálsz?

– Kikről? Hm! Ezt úgysem értenéd! Nem minden ostobaság, amit a földönkívüliekről beszélnek az emberek. Persze sok a butaság, a találgatás, a szélhámosság, de ez minket nem érdekel. Léteznek más bolygók, más értelmes lények, sőt sokkal értelmesebbek, akikhez mérve a földi ember tudása olyan parányi, mint tengerhez képest az apró tavacska. Még nem élt ember a földön, amikor már itt voltak, idejártak. Kísérleteznek itt, mint emberek a laboratóriumokban. Állatokat, növényeket teremtenek és tüntetnek el, óceánokat, szárazföldeket mozgatnak. Földrengéseket gerjesztenek, meteorokat csapódtatnak be a földbe, bármit meg tudnak tenni, azután vizsgálják annak hatásait. Az emberek mindig és mindenhol annyit tudtak és tudnak, amennyit megmutatnak, megengednek nekik. Azután elpusztítják, vagy elpusztíttatják, amit létrehozattak. Jobb esetben meghagyják megfejthetetlen rejtvényként, mint ahogy a piramisokat, vagy a dél-amerikai dzsungelek ősi városait. Csak játszanak az emberekkel, hol háborút, hol járványokat, hol katasztrófákat gerjesztenek.

– Ez iszonyatos!

– Lehet, de az ember ugyanilyen, csak sokkal kisebb a tehetsége.

– Miért teszik mindezt?

– Számításaik szerint a bolygójuk még legfeljebb 300 évig képes biztosítani a szükséges létfeltételeket, aztán elpusztul. Máshová kell költözniük. A jelenlegi földi bioszféra nem alkalmas számukra, át kell alakítani. A földi emberek ezt pusztításként, ők építkezésként élik meg, mert mások az igényeik. Legegyszerűbb és legkönnyebben irányítható folyamatnak azt tekintik, hogy az emberek maguk pusztítsák el környezetüket. Ha alkalmazkodni tudnak a jelentősen megváltozott helyzethez jó, ha nem, az is jó. Ők mindenképpen jönnek!

– Az emberek nem fognak ilyet tenni!

– Nem? Máris ezt teszik! Az előbb láthattad az őserdők pusztítását. Nem fogják abbahagyni, a kapzsiság, a gazdagodás vágya szinte mindenkiben ott van. A nagy gyógyszergyárakat, ipartelepeket, olajmezőket hasonló okokból nem fogják leállítani, széndioxidot, mérget termelnek elképesztő mennyiségben. A hőmérséklet egyre nő. A hulladék, a szemét is el fog lepni mindent, mert abból is csak hasznot akarnak húzni, nem törődve a következményekkel. Oly sok példát mondhatnék még, de felesleges. Mindig lesznek olyan rövidlátó emberek, akik pénzért, gazdagodásért bármire hajlandóak. A földönkívülieknek csak arra kell törekedni, hogy a politikai, gazdasági, vallási élet néhány kulcspozíciójában, esetleg a nagy nemzetközi bűnszervezetekben, ott legyenek az ő embereik, akik nemcsak engedélyezik, de szorgalmazzák is a környezetrombolást. Nevetséges néhány erőtlen próbálkozás a folyamat megállítására. Nem lehet. Az elvett és átnevelt csecsemők már felnőttek, és mindenütt ott vannak. Mi fogjuk váltani őket, ha eljön az idő, és utánunk is lesz újabb generáció.

– Ez egy rémálom! Az én fiaim földönkívülieket szolgálnak? El akarják pusztítani a világot?

– Nem! Lehet, hogy felgyorsítjuk a Föld jelenlegi állapotának pusztulását, de az az emberek miatt mindenképpen megtörténne. Ezt te biztosan nem fogod megérni, még én sem, mert életünk földi léptékkel mérhető, akár itt élünk, akár náluk. Viszont segítünk megmenteni egy kultúrát, amely része a világnak.

– Ezt Isten sohasem fogja megengedni fiam! Térj észre! Térj vissza hozzánk!

– Isten? Nos, igen! Nézd meg mi történt eddig a világban! Isten mindig az erősekkel van, őket segíti! Nem aggódom.

– Azt mondtad Alex, vagy hát, nem is tudom, hogyan szólítsalak, hogy nem tehetek semmit, nem mondhatom el senkinek, mert azzal tönkreteszem valamennyiünket. Mit jelent ez?

– Elpusztítanak bennünket. Kit így, kit úgy, ezernyi módszerük van. Eddig is tartottad a titkot anyám, ezután is tedd ezt.

– Miért mondtad el nekem mindezt? Miért nem maradhattam tudatlan? Jobb lett volna!

– Azért, mert apám így akarta!

– Apád? Sokáig azt hittem szeretett, és gyászoltam eltűnését. Most már tudom, csak eszköznek kellettem neki, nektek!

– Nem anyám! Apa szeretett téged, és most is szeret. Tudom, mert kapcsolatban vagyok vele azóta, hogy visszajöttem. Mi és érzünk, szeretünk, szenvedünk akárcsak bármely földi ember, és halandók vagyunk. Az ikerterhességed véletlen volt, ha az nem úgy sikerül, ma is boldogan éltek, és semmit sem tudsz a másik világról. El kellett titkolni előled, hogy két magzat van a méhedben. Ez sikerült. Ilyen az ő, illetve hát, a mi törvényünk, és emiatt kell felkészítenem téged egy újabb lelki traumára, amit át kell élned, és meg kell oldanod.

– Ettől nagyobbat? Ugyan már fiam!

– Igen! Úgy döntöttek, hogy rám másutt lesz szükség, ezért újra cserélni fogunk Alexszel. Már felkészítették erre! Gond nélkül képes lesz visszailleszkedni, csak te vennéd észre, de meg kell értened: Nem teheted!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Nem teheted”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés