Vendel nyugalmazott egyetemi tanár, a lakótelep legidősebb embere, forró nyári napra virradt. Botjára támaszkodva igyekszik az ablakokhoz, hogy lehúzza a redőnyöket, így védekezvén az előre megjósolt kánikulától.
Pontban nyolckor csenget a szomszédasszony a friss pékáruval és a liter tejjel, szépen kipakolja azokat a konyhaszekrény pultjára, aztán titokzatos mosollyal áll az öregember elé: Ugye nem felejtette el Vendel bácsi? Mit nem felejtettem el, vagyis mire kell emlékeznem Nórika? – vakarja a fejét az öreg. Hát ma van a nagy nap – tetszik tudni – még együtt írtuk be a határidős naptárba. Az öreg hümmög. Ja, tudom már, tudom, délután jön a helyi rádió riportere hozzám.
Nórika kedves, szólhatott volna előbb is, nem készültem a vendégfogadásra. – Ne izguljon Vendel bácsi, van itthon kávé meg keksz, a hűtőben pedig szénsavmentes ásványvíz, sőt egy doboz narancslé is akad. – Azzal végigmutogatja a házi kincseket az öregnek. Jöhet az a vendég. Tessék átkopogni nyugodtan, ha valamire még szükség lesz. – mondja az asszony, miközben kihátrál a lakásból.
Ó Róza Róza, miért kellett itt hagynod! – ismételgeti magában, miközben nehézkes mozdulatokkal elkészíti a reggelijét. Mintha az időnek szárnya nőtt volna, úgy repül. Az idős ember egyre gyakrabban tekint az órájára, megborotválkozik, aztán a szomszédasszony által javasolt vasalt inget ölti magára. Közben igyekszik rendezni gondolatait; találgatja, miről is lehet kérdezni őt, a kilencvenöt éves embert, aki csak az orvosi vizsgálatok meg a kórházi kezelések miatt hagyja el a lakását. Mit akarhat kérdezni a riporter 2017-ben, aki csak a hírekből meg az újságból tájékozódik a világ eseményeiről? Mi kerekedik ebből a beszélgetésből. No erre kíváncsi leszek! – gondolja Vendel.
Amálka a riporternő pontos mint az óra, a megadott időben jelenik meg az öregúr ajtaja előtt, két rövid csengetés után szőkén, hosszú sötét műszempillásan, a száján élénk piros rúzzsal libben be az előszobába, onnan pedig a tágas nappaliba. Köszönnek, Amálka megerősíti, hogy ő lenne a riporter, az öreg hellyel kínálja a riporternőt, miközben gyanakodva nézi, igencsak fennakad a szeme Amálka hatalmas szilikon mellein, meg a melle fölé tetovált zöldes-feketés kígyófejen. Van valami a levegőben. Az öreg ilyet még nem látott élőben, sem olyan szűk forrónadrágot, melyből viselőjének minden porcikája kiáll és kilátszik. Vendel nézi a rutinos mozdulatokat, melyekkel Amálka a riporthoz készül, beállítja a mikrofont, az apró magnócsodát, és csak ennyit mond: Kezdhetjük bácsi?! Az öreg tanár érzi, valami nincs rendben, valami nagyon hiányzik; talán egy bevezető laza beszélgetés, rövid ismerkedés, hangulatteremtés a feszélyezett csend oldására valahogy. Nem lehet csak úgy belecsapni, elkezdeni, beszélni, bele a világba, bele az éterbe… Nézi a riporternőt, aki idegességében műkörmeivel dobolni kezd az asztalon, még csak egy kérdéseket tartalmazó vázlata sincs. Jaj – gondolja az öreg tanár, rutinból még sosem tanított. Mindig felkészülten állt, ha kellett az egyetemisták elé, mindig is igényes volt önmagával és diákjaival szemben; most meg itt ez a nő, majd meztelen, kurvásan kifestve itt ül Róza kedvenc karosszékében és dobol az asztalon. Van még valami furcsa Amálkában, mert egyfolytában mozog a szája, mintha enne, de nem nyeli le azt a falatot. Kezdhetjük végre papa? – szól erőszakosan a nő – egy óra múlva másik helyszínen lesz jelenésem. Ó kisasszony, felőlem máris mehet! Ám kérem, figyeljen leendő riportalanyára, beszélgetés előtt pedig köpje ki a szájából azt a gusztustalan rágót!
Hozzászólások