Hetedhéthatár | Hekl Krisztina: A legjobb sehol

Asztaltársaság

Hekl Krisztina: A legjobb sehol

Barátunk és szerzőtársunk Hekl Krisztina „A legjobb sehol” című novelláskötete 2019-ben, a 90. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Parnasszus Könyvek Kiadó gondozásában. A szerző könyvében korképet fest, pontos látleletet ad a társadalomról, melyet az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő börtönként él meg, és ahonnan először gyerekként, majd felnőttként is elindul. Minden novella egy-egy helyszín, utazás a hullámzó óceánok, erdők, nagyvárosok, repterek, nyomasztó benzinkutak és barátságos vasútállomások között. Nincs olyan körülmény, amely megállítaná a főszereplőt, lehet az pénzhiány, vagy a saját, otthonról hozott mintái, sejtjeibe kódolt félelmek, de akár a halállal való találkozás sem. Útkeresése önmaga keresése, fejlődés, kiegészülés, egy befejezetlen ember befejezetlen teremtése minden állomás.

Kortükör ez a könyv. Megalkuvásoktól mentes, ösztönös. A mai sikerorientált, gondosan épített karrierek világában Hekl Krisztina arra figyelmeztet bennünket, hogy valami nincs rendben. Hét napból ötöt rabszolgaként dolgozunk azért, hogy felesleges tárgyakkal bástyázhassuk körül magukat, falakat húzunk, paravánokat építünk, egyszerre két-három dolgot csinálunk, és egyikre sem tudunk igazán odafigyelni. Életünk nagy része az elveszett időről szól. Ez a könyv pedig arról, hogy tegyük le a mobiltelefont, bevásárlókosarat, kövessük a part vonalát, a patak folyását és szökjünk el messzire, kellő távolságra attól, amit biztonságos, normális életnek, civilizációnak neveznek.

 

Kedvcsinálóként a kötet záró novelláját ajánljuk Olvasóink szíves figyelmébe.

Hekl Krisztina

Az érkezés

időpontja és helyszíne kiszámíthatatlan. Nincsenek hozzá koordináták, nem lehet tervezni, pénzt spórolni rá, nem is biztos, hogy a megfelelő pillanatban jön, egyszer csak megtörténik. Az érkezés alattomos. A gyanútlan utazó, aki már sokat látott, még nem sejti, hogy csapdába esett. A hely be- és kienged, kapuján laza a zsanér, el lehet menni onnan, de azután csak az elvágyódás van, vissza. Hiányozni kezdenek a hófehérre meszelt, tornácos parasztházak, a pisztrángos tó, és a templom is, amiben elromlott a harang, ezért tévedésből hajnali háromkor kongat. Hiányzik a vaksötét, a csendet szaggató szarvasbőgés. Próbálom elhessegetni magamtól a gondolatokat. Máshol is lehet látni hasonlót. Rénszarvast Skandináviában, ugyanilyen kis fehér templomot Caleta de Sebo főterén, csillagos eget és ragyogó Tejutat a Szaharában.

Félek, hogy egyszer rám zárják a kaput. Nem vagyok hajlandó feladni a kalandot, a csavargást, büszke vagyok szabadságomra, hogy nem húz vissza birtok, kényszer, elköteleződés. Egyszerre szeretnék mindent és semmit, nem akarok tábort verni. Ha mozgásban vagyok, egyik helyen már érzem a következő hely hívogatását, elképzelem az idegen színeket, zamatokat, illatokat, és amikor már eleget maradtam, továbbsodor a képzeletem. Egy befejezetlen ember befejezetlen teremtése minden állomás. Ha úton vagyok, otthonom nem lehet, az otthonom a világ és én magam, mondogatom önmagamnak.

Egyre gyakrabban tér vissza belém a falu és én is egyre gyakrabban térek vissza a faluba. Megszállok valahol, és figyelek. Alkonyatkor kisétálok az erdő szélére, és várok. Észreveszem a törvényeket. Reggel kilenctől délután fél ötig az embereké az erdő, sötétedés után az állatoké a falu. Az ember megeszi a szarvasgombát, a szarvas lelegeli a salátát és a virágládába ültetett muskátlit. Nádi farkas áll a főutca végén, és csendben néz, borz sétafikál a málnabokrok alatt. Vannak lények, melyek láthatóak és vannak láthatatlanok is, csak a talajból kifordított fűcsomók és a bozótosban felvillanó szemek jelzik a jelenlétüket.

Megköszönöm a reggelit vendéglátóimnak, és felfedezőútra indulok. Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyen izgalmat, amikor először léptem ki a hátsó kert elreteszelt fakapuján. Elmegyek a főutca végéig, felkaptatok a villanypásztorral körülkerített tó melletti ösvényen, be az erdőbe. Az ösvény a patak mellett vezet, többször keresztezi azt, ilyenkor át kell gázolni, ugrálni a köveken, fahasábokon, néha elvétem a lépést, tocsog a víz a cipőmben. Meglátogatom a csepegő sziklát, a ferde vízesést, eljutok a következő faluig. Szeretem, ha kettesben vagyok az úttal, a szél elfújja a hangom, a víz elmossa a lábam nyomát. Rájöttem, hogy nagyon kevés dologra van szükségem a boldogsághoz, például jó cipőre, meleg ruhára, fejlámpára. Nem kellenek aszfaltutak, betonházak, nem vágyom csillogó-villogó kocsikra és felesleges vackokra, nem akarok a rendszer része lenni. Ha pár szem alma van nálam, már nem éhezem.

Este beülök a kocsmába, és hallgatom a történeteket. Fényből és sötétből épültek a házak, szalmából és sárból, saját kezükkel rakták a falubéliek szülei és nagyszülei. Az idősebbek sváb és magyar keveréknyelven beszélgetnek. Eddig másra sem vágytam, mint fogni egy zsákot, mindent és mindenkit hátrahagyva megszökni, mint gyerekkoromban, csak menni és menni a fák között, a patak folyását, a vasúti síneket, a tengerpart vonalát követve valahová, ahol távol lehetek attól, amit biztonságos, normális életnek, civilizációnak neveznek. Most már önmagamat sem értem. Lassan része leszek a falu életének, meghívást kapok az erdő szélén rendezett szertartásokra is. Ilyenkor, a fáklyák fényénél és sámándobok hangjánál úgy érzem, ősi törzs fogadott magába, egy maréknyi, hozzám hasonló ember.

Ha nem figyelek eléggé, még a végén ott rekedek.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hekl Krisztina: A legjobb sehol”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés