Bármelyik nap, ha délután úgy öt, fél hét körül bementél a kiskocsmába, Jenő már ott volt. Eddig tartott a munkaideje, legalább is mindig így állapodott meg, bármelyik vállalkozóval, ha elment nekik falazni, betonozni. Jenő, aki nem rég töltötte be ötvenedik életévét, erre büszke is volt, úgy mondta: – Már éltem félszáz évet! A félszáz ugyan nem sok, Jenővel nem történt sok minden. Ha össze kellene foglalnia és tudományosan, el kellene készítenie, eddigi élete rezüméjét, ennyi lenne benne: kijárta az általános iskola nyolc osztályát, úgy ahogy átment, apja kőműves tanulónak adta. Nem szerette ezt a szakmát a kezdetekben, de mára már rájött, hogy ez nem is olyan rossz. A fellendült építkezési kedv építésben jártas szakembereket kívánt. Jenő kőműves szakmunkás lett, ez valahogy összejött. Többre már nem volt ereje, arra főleg nem, hogy ő kezdeményezzen, hogy vállalkozó legyen. Sokkal kényelmesebbnek tartotta, ha valaki felfogadja, mert az intéz mindent, nincs semmi gondja. Megegyezik egy fix összegben, egy fix melóra, vagy napi penzumot szab ki, azt kifizetik neki és kész. Ebbe a döntésbe az is belejátszott, hogy húsz éves korában megnősült. Az asszony otthon volt, nem csinált semmit. Jenő vitte haza a jó pénzt. Aztán egyik nap elfogyott a beton és már délben hazament. Ez hozta a váratlan fordulatot, Jenő azt látta, hogy a postás pont az asszonynak kézbesítette az ágyban a neki ajánlott levelet. A cerkával éppen az aláíráson bajlódtak. A postást lepofozta, az asszonynak adott tíz percet a pakoláshoz, így aztán magányos maradt. Pár évig így tengette szürkére váltott életét. Az előzőleg vett parasztházat pedig eladta. Korábban még tervei voltak vele. Úgy gondolta, hogy ő, mint kőműves, majd apránként átalakítja, modernizálja. A gyerekeknek épít hozzá egy szép szobát, világos nagy ablakokkal. De aztán ez a múlté lett, szertefoszlott. Az érte kapott pénzt betette a bankba, majd később jó lesz valamire. Aztán hazaköltözött, a közben megözvegyült édesanyjához. Most vele él, őt segíti.
Társra ugyan vágyott, néha jó lett volna, ha valaki egy kicsit megsimogatja, babusgatja. Más is eszébe jutott, hogy az is jó lenne, de a postás mutatványa nem halványult emlékezetében. Ilyenkor arra gondolt, legurít pár korsó sört, alszik egy kiadósat és már helyre is billent ez a megingott egyensúly. Pedig nem volt egy rosszképű srác. Vasárnaponként, amikor felöltözött, frissen volt borotválva, egy tetszetős, lányok vagy asszonyok számára szemrevaló fickónak mutatta magát. Nem volt elhízva, nem sportolt ugyan, de mégis sportos alakot mutatott, hiszen a napi meló megedzette. A sűrű barna haja, kék szemekkel, a beszéd orgánuma is kedvező benyomást tett bárkire. Tettek is neki ajánlatot, ott a kocsmában tanyázó, poharukat szorongató asszonyok, de ő egyiket sem vette komolyan.
A mostani melóban jó szakembernek ismerték, főleg falat tudott precízen rakni, meg vakolni. A burkoló munkákat már kényesebbnek tartotta, valahogy nem volt türelme a csempéket, lapokat illesztgetni, darabolni. A téglával, a falazással könnyebben megbirkózott, meg mindig mondta a vállalkozónak, ezt a falat ma, amazt meg holnap húzom fel. Volt is látszata, mert ha egy építkezésen, naponta magasodnak a falak, ott biztosan dolgoznak is. Az utazással nem volt gondja, mert reggel a kiskocsmában kezdett, oda jött érte a vállalkozó, mintha innen menne minden reggel kirándulni. Az igaz, nem tájoló, meg térkép volt nála, hanem simító, fándli, függőón és vízmérték.
Jenő már berendezkedett, vagy inkább belenyugodott az életének ebbe a formájába. Még talán annyi volt a megszokottól való eltérés, hogy ősszel, amikor már megforrtak a borok, a szomszéd meghívta a szőlőbe egy kis rendteremtésre. Ilyenkor több napig ott volt, kint a présházban. Főztek egy jó pacalpörköltet, vagy valami vadas ételt és poharazgattak, beszélgettek. Ezt ő mindig egy könnyed és kellemes kikapcsolódásnak minősítette. Felüdülésnek.
Aztán történt ebben a megszokott, monoton ütemű, életvitelnek is mondott egyhangúságban a következő mozzanat. Egyik este, ahogy ott állt a pult végében Jenő, itta a sörét és beszélgetett az éppen oda vetődő hörpintőkkel, feltűnt neki, hogy az ablaknál lévő asztalnál ül egy vörös hajú nő. Oda-oda pillantgatott, és azt nyugtázta, hogy a vörös hajú nő ott ül, nagy nyugalommal. Kérdezte is Tibort, a kocsmárost: – Ki ez a nő? Tibor nem tudta, csak annyit mondott: – Tegnap volt itt először! Jenő bátortalan pillantásokkal, de mégis egyre élénkülőbb kíváncsisággal figyelte a nő minden mozdulatát és építgetni kezdett magában egy nyilvántartás félét róla. – Úgy gondolom, olyan negyvenöt-ötven közötti. Szép az alakja, az arca sem csúnya, milyen érdekes klipszet visel. Olyan közepes, zsemle nagyságúak a mellei, pont tenyérbe illenek. Majd ha feláll, megnézem alakját. Cigarettázott, ez ugyan nem tetszett Jenőnek, a bagó szagot nem szerette. Arra gondolt, nem lehet minden első osztályú, a kisebb eltérések nem zavarják. Ahogy így összegezgette a látottakat, észbe kapott. – Mi a fenét gyötröm én itt magamat. Ez is csak egy nő! – és a postás jutott megint az eszébe. Most így utólag már nevet rajta. Tudja, hogy nagy balekok voltak ők az asszonnyal együtt, hogy nem fordították el a kulcsot a zárban. Biztos a postás sietett, mert expressz kellett a levelet a ládikóba kézbesíteni. Apró dolgokra nem figyeltek. Ez egy kicsit lehűtötte és kijózanította. Ettől kezdve nem is törődött a vörös hajú nővel.
Másnap, amikor bejött, a munka végeztével, hogy napi sör penzumát lenyomja torkán, megint ott látta ülni, ugyanannál az asztalnál a vörös hajú nőt. Nem volt egyedül, sörös Mari is ott ült annál az asztalnál, és beszélgettek. Még ez este folyamán sörös Mari kijött a vécére és visszafelé jövet Jenő megkérdezte: – Marika, ki ez a nő? Nem tudott válaszolni, csak annyit mondott: – Most láttam én is először! Jenő számára izgalmas kezdett lenni ez a talány, de mivel a megfejtés lehetősége nem körvonalazódott szélesebben, így ismét abbahagyta a találgatások sorát.
Két nappal később, megint a szokott helyén állt Jenő és éppen Tiborral, a kocsmárossal a vasárnapi focimeccsről értekeztek, amikor bejött a vörös hajú nő a kiskocsmába és köszönés után kért egy pohár sört és egy fél császárkörtét. Megfogta, mert ugye itt önkiszolgáló forma működött, és ugyanahhoz az asztalhoz vitte, ahol napokkal ezelőtt ült. Jenő csak most vette észre, hogy ugyanúgy ült le, mint a múltkor, egy kicsit vele szembe. A nőnek nem kellett oldalra fordítania a fejét, csak a tekintetét kellett felemelnie és mindjárt, közvetlenül, egyenesen Jenő szemével találkozott. – Ez aztán találat! – gondolta Jenő, csak akkor lett gyanús számára ez a közvetlen szembeni pillantás, amikor észrevette, hogy a vörös hajú nő, érdekes, kissé hízelgő mosollyal fűszerezi tekintetét. Időnként ott felejti szemét, mintha várna, valamiféle visszajelzést, biztatás félét. Jenő tekintete inkább meglepő, kissé elutasító hullámokat bocsátott ki. Ezt ő nem akarta, de évek óta benne kialakult reflexek önkéntelenül is ezt a kapcsolási sémát érvényesítették. Még aznap este Jenőt érte egy meglepetés. Most a vörös hajú nő is kijött a vécére. Amikor felállt, azt hitte, készülődik és elmegy. Nem, csak a táskáját tette az asztalra, látható helyre, majd megindult, egyenesen Jenő felé. Pillanatok alatt meghűlt a vér ereiben, gyorsabban vert a szíve, a levegőt is nagyobb szippantásokkal szívta tüdejébe. Odaért hozzá, csak annyit mondott: – Bocsánat! – és bement a nőknek rezervált toalettbe. Jenő kővé meredve állt ott, csak akkor ocsúdott fel hirtelen jött kábulatából, amikor bentről a víz csobogása hallatszott, majd ajtó csapódott és ott állt vele szemben, egy karnyújtásnyira a vörös hajú nő. Egy észre sem vehető pillanatig megállt Jenővel szemben. Nem szólt egy szót sem, csak mosolygott és visszament az asztalához.
Hiába, az apró tér, a váratlan pillanat zavart okozott Jenő lelkében, főleg, ha ezt egy nő idézte elő. Ettől ő már régen elszokott, de azért izgalmas játéknak vélte felfedezni. Tetszett számára ez a különleges, valamikor régen érzett, emlékezetéből már ki is esett zavarkeltés. Persze ez aztán nem múlt el nyomtalanul. Ezt Jenő is érezte, már abból is, hogy amikor a téglákat kente habarccsal és sorról sorra illesztette össze őket, mindig a vörös hajú nő jutott az eszébe. Sokszor elhessegette a gondolatot, de az olyan volt, mintha leragadt volna. Ellökte magától, érezte is, hogy távolabbra került, de mindig arra ocsúdott fel, hogy megint csak rá gondol, ő járt az eszében. Mondta is magának, szinte kiadta a parancsot, meg kell vele ismerkedni, aztán tisztább lesz minden, és így talán könnyebben dönthet, mi legyen vele.
Másnap minden bátorságát összeszedte és várta a megfelelő pillanatot. A szerencse a kezére játszott, mert egyik pillanatban sörös Marival együtt jöttek az illemhelyre. Mivel itt minden olyan egyszemélyes volt, az egyiknek várni kellett, pont a söntés végénél, mert oda tették a bejáratot. A vörös hajú nő ment be elsőnek, Mari kint várt.
– Mutass be neki! – mondta Jenő és erre Mari mosolyogva bólintott. Pár perc telt el és kijött a vörös hajú nő. Mari csak annyit mondott: – Ismerkedjetek meg! – és belépett a vécébe.
Csak pillanatok telhettek el, mind a ketten meglepetten, tágra nyílt szemekkel néztek egymásra. A hirtelen keletkezett zavarban Jenő nyújtotta a kezét, melyet a nő lágy, simogató keze érintett meg. Mind a ketten csak a keresztnevüket mondták: – Jenő! – Andrea!
Jenőt ez a különleges kézfogás letaglózta. Érezte, így még nő érintése nem hatott rá, megszédült, olyan volt, mintha a legerősebb szilvapálinkából ivott volna egy kupicával. Megrészegült, de ez a kábulat különleges melegséggel futott át a testén. Még szerencse, hogy egyik kezével fogta a pult szélét, mert talán egyensúlyát vesztette volna.
Andrea ocsúdott fel elsőnek és eléggé határozottan annyit mondott: – Jöjjön oda az asztalhoz!
Jenő követte, vitte a sörét és leült Andreával szembe. Első pillanatokban kereste a szavakat. Mit is kérdezzen, de aztán egy kicsit sután, jöttek a mondatok.
– Itt lakik a városban?
– Igen! – mondta Andrea és biztatóan mosolygott.
– Nem láttam korábban.
– Nem is láthatott.
– Miért?
– Mert most költöztem ide!
Jenő itt megakadt, morfondírozott. Nézte a nőt, aki állta tekintetét, melyből melegséget, biztatást olvasott ki. Az asztalon lévő poháron akadt meg a tekintete.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte, mentő mozzanatként. Andrea bólintott, Jenő pedig sietett a pulthoz, hogy kérjen egy császárkörtét, mert ezt még múltkorról megjegyezte, meg hogy egy kis levegőt kapjon, rendezze gondolatait, melyek most aztán eléggé összekuszálódtak. Vitte az italt, magának is hozott egy sört. Koccintottak, ittak. Úgy látszik ez a serkentő pohár megtette hatását, mert Andrea beszélni kezdett. Egy kicsit akadozva szőtte a mondatokat. Arról szólt a beszámoló, hogy csak pár napja van a városban. Arról nem ejtett szót, hol volt előzőleg, honnan jött, de azt részletesebben ecsetelte, hogy a közelben, egy régi ismerőse révén, talált albérletet. Egy öreg néninél lakik, aki hetvenöt éves. A fiáé a lakás, még ellátja magát, de éjszakára nem lehet egyedül hagyni. Ő vigyáz rá, a lakásban van egy kis szobája, nem nagy, de neki megfelel. Albérleti díjat sem kell fizetnie, néha kitakarít, napközben megnézi a nénit, ennyi az egész. Azt ugyan nem tudja, ha úgy adódna, a néni elköltözik, mármint az égiekhez, akkor mi lesz vele. Azzal fejezte be: – Mindig történik valami, ebben bízom! – mondta és érződött beszédén, hogy jól esett neki mindezt elmondania. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. A végén, észrevétlenül, kezét Jenő asztalra fektetett, alsó karján felejtette. Jenő forróságot érzett, amely Andrea kezéből áradt át. Felvillanyozta, egész testét. Régen érzett ilyet, szinte már el is felejtette. Vágyak indultak benne, amelyek feltörtek, de Jenő próbálta elfojtani, néha sikerrel, de néha zabolátlanná váltak.
A záróra előtt, már nem is volt kétséges, hogy Jenő hazakíséri Andreát. Ez olyan természetesnek tűnt, mintha ismeretségük már évekre nyúlna vissza. A kora esti szürkület szinte megkönnyített mindent. Andrea nem tiltakozott, hogy átölelje vállát, majd a derekát és Jenő kezébe fogta zsemle nagyságú, de kemény melleit. Szótlan maradt, átölelte Jenő nyakát és úgy csüngött rajta, mintha sohasem akarná elengedni.
Más nem történt, búcsút vettek, azzal az összegzéssel, hogy holnap ugyanott találkoznak. Andrea kinyitotta a kaput és felszaladt a lépcsőn. Jenő nehezen indult hazafelé, minden baja volt, nem tudta mi történt vele.
A megbeszélt időben várta Andreát, de az nem jött. Másnap sem, a harmadik nap sörös Mari újságolta, hogy baj történt. Leesett a lépcsőn és eltört a bokája. Talán holnap kap majd olyan gipszkötést a lábára, mellyel járhat is. Jenőt kétségek gyötörték, mit tegyen, hol keresse. Sörös Mari megnyugtatta. – Azt üzeni, amint tud, jönni fog.
Jenő érezte, kétségek között telnek napjai. Dolgozott, mit tehetett mást, zavarni sem akarta a kórházban, de már lehet, hogy nincs is ott. Biztosan az albérletben van, hiszen a szolgálat kötelezte, még így törött bokával is. Azt a felügyeletet, melyet a lakásért vállalt, azt mindenképpen teljesítenie kell. Ez ugyanolyan, mint amikor ő elvállalja egy fal felhúzását, akkor nem hivatkozhat erre, vagy arra. Keverni kell a maltert és rakni a téglát, sorról sorra. Azért mégis mindig csak Andreára gondolt és maga a csupasz gondolat is nyugtatólak hatott rá.
Talán öt nap telhetett el, amikor délután, ahogy a pultnál állt, Andrea jött, botra támaszkodott, azzal segítette a járást. Jobb lábán olyan járógipszféle, mert a talp alatt egy szürke vasalás kandikált ki, erre helyezte a testsúlyát, lépésváltáskor. A gipsz a felső combjáig ért. Később újságolta, hogy kérte a gipszelő fiút, csinos „malterozást” készítsen a lábára, mert a fiúja kőműves és megharagszik, ha nem tudja megsimogatni. Azt ugyan megígérte, meg lesz elégedve mindennel, a végén ez kerekedett ki belőle.
Kitörő örömmel üdvözölték egymást. Jenő mindjárt azt kérdezte: – Mennyi ideig kell gipszelt lábbal járni? Andrea megfogta a kezét, és kedves mosollyal mondta: – Hat hétig! Jenő titokban arra gondolt, melyet csak most vallott be, önmagának. – Jól indult minden! Most hat hétig kell várni? Addig meg sem érinthetem?
Ez pedig szomorúsággal töltötte el, melyet Andrea azért jól érzékelt. Annyit mondott: – Majd megoldódik minden! Innentől kezdve nyugodt, beszélgetős, iszogatós napok következtek. Andrea minden nap délután, amikor Jenő megjött a munkából, ott volt a kocsmában. Három, négy órát beszélgettek. Olyan általánosságokról, ha Jenő a múltról kezdte faggatni, akkor azonnal elhallgatott. Később már nem is erőltette. A végén hazakísérte. Az utcán meg-megálltak. Hosszan csókolóztak, ilyenkor már nem járt senki, zavaró körülmények nem léteztek. Jenő keze néha el-eltévedt, de a hosszú gipsz, mindig helyes irányba terelte. Ezért a kalandokért Andrea nem tiltakozott, sőt érezte testének remegését, amely kellemes érzést kölcsönzött, utcai esti kirándulásaiknak.
Ezek az esti séták, barangolások titkon, egymástól függetlenül, foglalkoztatták Andreát és Jenőt is. Valami másnak kellene történnie. Ezek azonban csak úgy gondolatban fogalmazódtak meg, mindkettőjükben, külön-külön. Konkrét megoldás nem született egy darabig, amikor egyik este Andrea felvetette: – Jó lenne, ha holnap este hétkor feljönnél hozzám! Készítek valami vacsorát, te meg hozzál sört! Jenő érezte, ez már konkrétum. Másnap vett négy üveg sört és az emeleten becsöngetett. Andrea nyitott ajtót és a kisszoba felé irányította. Megnyugtatta, hogy a mami lefeküdt, nincs semmi baj. Amint becsukódott a szoba ajtaja, Jenő érezte ez egy olyan pillanat, amelyet nem szabad elszalasztani, megölelte Andreát és a csók is eléggé hosszúra sikerült. Amikor kibontakoztak ebből a szabad ölelkezésből, az asszony tálalta a vacsorát. Hagymás rántotta volt, kolbász karikákkal. Jenőnek az jutott az eszébe, amit egyszer egy srác mesélt a rántottáról. – Ha egy nő az aktus előtt rántottát ad, az diszkrét figyelmeztetés, de ha utána, az szemrehányás! Még jó, hogy így alakultak a dolgok. Elfogyasztották a vacsorát, megitták a söröket, most már jöhetett a desszert. Jenő nem is habozott, belevetette magát az örömök, izgalmak folyamatába. Csak egy baj volt, hogy a hosszú gipsz törte az ágyékát, de ki törődik ezzel, ha végre teljesülhet minden eddigi álma. Teljes megelégedettséggel csukta be az ajtót, tizenegy után, hogy haza induljon.
Aztán ezek a vacsorák, sörözések egyre többször fordultak elő, Jenő már bátorságot is vett és ott is aludt Andreánál. Történt aztán egyik nap a kiskocsmában, hogy Andrea egy másik nővel jelent meg. Nem voltak zavarban, sőt azt a benyomást keltették, mintha régről ismernék egymást. Bemutatta a lányt, nem volt több huszonkét évesnél, barna haját rövid kontyba tűzte össze, vékony nyári ruhát viselt, jól kiadta formás alakját. – Csilla vagyok! – mondta a lány, és alaposan megnézte Jenőt. Ettől kezdve Andrea és Csilla mindig együtt voltak. Meg is mondta: – Csilla, egyelőre nálam lakik, amíg nem talál helyet magának! Innentől kezdve már olyan helyzet nem is adódott, amikor még Jenő kettesben lehetett az asszonnyal. Arra gondolt, talán így is akarta, vagy éppen szervezte, amikor egy közös sörözésnél, melyet császárkörtékkel és konyakokkal is fűszereztek, kibuggyant a nagy titok. Andrea ejtett el egy-két szót, valószínűleg véletlenül, melyet Csilla tovább fokozott, önkéntelenül, talán fiatalos meggondolatlanságból, de már nem volt visszaút. Andrea egy vidéki börtön lakója volt, négy évig, a vád: csecsemő gyilkosság! Csilla a cellatársa volt, a szabadulásuk között hat hónap telt el. Folyamatosan tartották a kapcsolatot, de erről Jenő nem tudott egy szót sem. Megbeszélték, itt találkoznak Andrea azt is elmondta, nagy őszinteségi rohamában, hogy viszonya volt egy tűzoltóval. Teherbe esett, a tűzoltó azt mondta, elveszi, de előbb elválik a feleségétől. Hitegette, ebből nem lett semmi, közben megszületett a gyerek. Kislány volt. Nagyon maga alá került, úgy érezte, nincs semminek értelme. A gyerek csak nyűg. A kicsi sokat sírt, szinte állandóan, már ez is kiborította. Nem akart ő semmi rosszat, csak a nagypárnát tette a kocsi tetejére, hogy ne hallja a bömbölést. Meg is feledkezett róla, amikor levette, nagy csend fogadta, már nem élt. Megbánta, becsülettel leülte a négy évet, amit a bíró kiszabott rá, nem akart erről sohasem beszélni. Ezt a keresztet neki kell egy életen át cipelnie, de ha már így alakult, ezt is megérti. Így legalább nem kell titkolóznia, még ha esetleg elveszít mindent, ami talán mára kialakult körülötte.
Csilla megjelenése egy különleges állapotot hozott létre, kettőjük, illetve hármójuk között. Jenő várta, hátha változik valami, visszajönnek azok a szép együttlétek, melyeknek különös varázsuk volt, de így hármasban ez nem vezet sehová. Tetézte még az is, hogy Csillának nem volt egy vasa sem, nem tudott költeni. Mindenkitől cigit lejmolt, meg egy-egy italt. Ki is kezdtek a vendégek vele, ezzel Csilla nem törődött. Egyik másikkal esténként el-eltűnt egy órára, valahová. A közelben volt egy park. Ilyenkor gyarapodott pár száz forinttal, de az nem tartott sokáig.
Andrea is érezte, hogy a kialakult helyzet, a körülmények, a viszonylatok olyan mértékű csorbát szenvedtek, ha nem tesz valamit, akkor még rosszul is végződhetnek a dolgok. Szinte mentőövként dobta fel egyik este: – Holnap, meghívlak egy vacsorára! Jenő már azt érezte, reménykedve, minden a régi lesz. Ennek megfelelően készült a találkozóra. Megvette a söröket, meg egy kisüveg császárkörtét is csomagoltatott a szatyorba, legyen jó a hangulat. Becsöngetett, Csilla nyitott ajtót. Kissé váratlanul érte, róla meg is feledkezett. Andrea szabadkozott, hogy nemsoká elmegy, van valami dolga, de a lány úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. A császárkörtének megitta a felét, melyet egy üveg sörrel tetézett. Egyáltalán nem zavartatta magát, sőt Jenő mellé telepedett a kanapéra. Olyan szorosan simult hozzá, hogy a lány combja égette az övét. A férfi zavarában nem tudta mit tegyen a lány kezével, hol a karját, hol a combját fogdosta, de olyan mozdulatokkal, mintha azok nem lennének szándékosak. Beszélt közben, nagyokat nevetett. Andrea zavart volt, érezni lehetett tehetetlenségét. Csilla fokozta a hangulatot, bekapcsolta a rádiót és Jenővel táncolni akart. Felráncigálta a kanapéról, átkarolta és a tánclépéseknél szinte hozzá tapadt. Jenő érezte, ez olyan helyzet, mint mikor vakol az ember és malteros habarcs, rossz helyen tapad meg. Nehezen lehet levakarni. Most már tudta, ennek rossz vége lesz. Hirtelen kiszakította magát a lány öleléséből és csak annyit mondott: – El kell mennem! Kinyitotta az ajtót, nem várt semmit, lerohant a lépcsőn. Kint az utcán megcsapta az esti, friss levegő. Magányosnak, becsapottnak, megalázottnak érezte a helyzetet. Látni sem akarta többé ezt a két nőt.
Másnap elment dolgozni, de a vállalkozóval, akinél éppen falazott és vakolt, más randihelyet beszélt meg. A kiskocsmát egyelőre hanyagolta, sörét is más helyen itta meg. Így teltek a napok, sőt a hetek. Andreát és Csillát nem látta, nem tudott róluk semmit és úgy érezte, ez így a jó.
Pontosan két hónap telt el. Véletlenül futott össze az utcán sörös Marival, aki örömmel üdvözölte. – Mi van veled? Már mindenki hiányol! – mondta, majd még hozzá tette: – Hallottad, mi történt?
– Nem! – mondta határozottan Jenő.
Sörös Mari egy kicsit gondolkodott, olyan volt, mint amikor a kártyás sorba rakja a lapokat, hogy majd onnan játssza ki a megfelelő pillanatban azokat, de még gondolkodik.
– Meghalt a mami, akinél Andrea lakott!
– ?
– Felmondta a fia az albérletet. Állítólag eladja a lakást, kell neki a pénz. Csilla már korábban elköltözött, Andrea pedig vidékre ment.
– ?
– Látom, nem értesz semmit! – értetlenkedett Mari és Jenő valóban nem értett semmit. Másnap elment a kiskocsmába, ahol részletesen elmesélték, amit már tegnapról tudott. Csak arra volt kíváncsi, Andrea hol lehet, szeretné megtalálni. Meg is mondták a falu nevét, valaki még a pontos címet is tudta, melyet felírtak neki egy cetlire. Fogta a kezében és felült öt nap múlva egy buszra, mert addig csak gondolkodott, hogy mit tegyen. A cím pontos volt. Egy idős néni fogadta, érdeklődésére annyit mondott: – Öt nappal ezelőtt, pár holmit belerakott egy táskába és elment. Azóta semmi hír róla!
Egy hét múlva megismételte ezt az utat, akkor is azt mondta a néni: – Nem tudok róla semmi! Így ment ez még kétszer, a válasz mindig ugyanaz volt: – Elment, de nem tudom hová.
Hozzászólások