Közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok
(Jak 4.8.)
A földes út végéhez értek, ha megteszik ezt a pár száz métert a betonos úton, már elérik a célt. Mennyivel más lehet itt lakni, mint a büdös nagyvárosban, vagy egy atomerőmű árnyékában, itt esténként egészen biztosan angyalok mászkálnak és kosarakból hintik az áldást.
Hajnalban indultak, csak vizet tettek a zsákjukba, úgy gondolták, a zarándoklatot megfűszerezik a böjttel. Nem felejtették el felcsatolni a nadrágjuk szegélyéhez a lépésmérőt sem, mely már mind a két nőnél több, mint negyvenezret mutatott. Egyikük sem volt fitt, átlagos nők voltak, átlag feletti hittel és vágyakkal.
Elhatározták, hogy ma mindent beleadnak, végig mennek a stációkon is, és a szószék alatti keskeny alagutat is végig kússzák térdelve, lehetőség szerint többször is. Úgy tartja a legenda, aki ezt megteszi, arra Isten ráemeli a tekintetét és elveszi a bűneit. Ők a bűnökkel csak-csak megbékéltek, jobb szerették volna, ha a kívánságuk teljesül mindazért, amit ma felajánlanak az Úrnak.
Isten hatalmas és mindenható. Ő a világ atyja, az univerzum létrehozója és fenntartója, az ő kegye által bármi lehetséges, mit neki két ártatlan nő kívánsága? A lányok ismerték a bibliai történeteket, melyek tanításait végig tárgyalták a hosszú úton. Beszélgetve könnyebb volt az út és különben is úgy tartja a mondás, hogy az Úr dolgaival foglalkozni áldásos tevékenység. A kegyhely messze földről híres volt, az ide zarándoklók gyógyultak már meg halálos betegségből, néha – azt mondják – még Szűz Mária rózsaillatát is érezni a levegőben. A sok csoda miatt a templomot bazilikává szentelték, tehát a legjobb hely volt arra, hogy a lányok kérjenek, hisz Máté is azt mondta, kérjetek és adatik néktek.
A templom fala tele volt hálát tükröző márványtáblákkal. A két nő úgy közlekedett a templomban, mint a poros úton. Halkan, de beszélgettek, sétáltak, gyertyát gyújtottak, letérdeltek a szent szobrok elé. A szószék alatti keskeny alagút végig csúszása nagyobb feladat volt, mint huszonöt kilométer gyaloglás után a meredek stációk megmászása. Nem könnyű dolog térdre ereszkedni sem, de úgy maradni és csúszni, még nehezebb, az alázat e formájának a gyakorlása távol állt a lányoktól, de megtették, mert reméltek. Társat, boldogságot, gyermeket, polgári, kiszámítható életet.
Kiültek a kertbe, gesztenyéket szedtek és álmodoztak, arról, hogy Isten kegyes lesz hozzájuk, hisz mekkora csodát tett a meddő Zakariás feleségével is, két tisztességes férfit küldeni nekik nem lehet feladat az égieknek.
Nem maradhattak sokáig, mert a visszaút is huszonöt kilométer volt, hat óra gyaloglás végtelen hosszúnak tűnt, indulniuk kellett, ha még világosban haza akartak érni.
Az első két kilométeren még beszélgettek. Az egyik lány volt már novícia a pálosoknál, neki még az almás pite receptjéről is Jézus jutott eszébe, megingathatatlan volt a hite és végtelen a történetei tárháza, a másik nő viszont már csendben volt és azon gondolkodott, melyik kanyarban hagyta el a józan eszét, amikor azt képzelte, hogy képes lesz ötven kilométert egy nap alatt legyalogolni, ráadásul a barátnője is kezdte idegesíteni, éhes is volt, de arra gondolt, ha kér valamit, akkor adni is kell, úgyhogy caplatott tovább az úton.
Már csak önmagára figyelt és a fejében cikázó gondolatokra. – A fehér sportcipőmben kellett volna jönnöm, elég lett volna lemondani két étkezést is, nem az egész napot végig koplalni. Tiszta hülye vagyok, nem vagyok képes egy lépést sem menni, le kell ülnöm!
Az út szélén pihentek, az árok szélén ültek, és kínjukban csak nevettek. Arra jutottak, hogy ihatnának, lehetőség szerint bort, de ha nem lesz furmint a következő falu kocsmájában, akkor vodkát naranccsal, hisz az evésről mondtak csak le, inni azért még lehet, különben is Jézus is szerette a bort, egy szót nem szólhatnak a fentiek.
A visszaút minden kilométerét és lépését megszenvedték, már nem a bibliai történetek és a kényelmes cipő töltötte be a nő gondolatát, hanem az éhség. Egyre kevésbé jutott eszébe a zarándoklatának a célja, persze szeretett volna egy megértő párt, akivel egy úton haladva élhetné az életét, de azért egy tányér töltött káposzta sem esne rosszul neki. Számolgatott, már több, mint 24 órája nem evett.
Végre beértek a városba, a lépésmérője kiakadt, úgy tűnik, hatjegyű számot már nem tud mérni az a vacak műanyag. Nem emlékezett rá, hogy került fel a helyi járatú buszra, megfogadta, hogy többet ilyet nem csinál. Isten még azt is tudja, ha kihullik egy hajszála, akkor biztos azt is tudja, hogy társra vágyik. Nagy László is azt mondta, hogy szégyen neki a kérés, úgy is adhatnak neki, ha nem kéri.
Az éjjel-nappali boltban vett egy konzerves töltött káposztát, hazabotorkált a vak sötétben, a második emeletre már csak úgy tudott felmenni, hogy minden emeleten leült a lépcsőre és egy kicsit sírdogált. Amikor kinyitotta a lakása ajtaját úgy érezte a mennyország kapuja nyílt meg, ma nem fürdik, eszik és alszik, mielőbb legyen vége ennek a napnak. Kimerült, határozottan túlvállalta magát.
Benyitott a konyhába, az asztalon egy cetli várta, az édesanyja lendületes írását olvashatta.
„Töltött káposztát főztem ma, hoztam neked is, betettem a hűtőbe.”
Leroskadt a konyhaszékre és döbbenten nézett maga elé. Isten teljesítette a vágyát, úgy tűnik azt, amelyikre épp a legnagyobb szüksége volt. Megtett ötven kilométert egy tányér töltött káposztáért. A kétségbeesés tükre lett, ugye Isten kivételes humorában nem most cserélte fel az ő párját erre a tányér káposztára?!
Hozzászólások