„Szép nyári nap, rongyos farmerek az út mentén…”
Dudorászok, néha hangosan énekelek, masírozok, poroszkálok, meg-megállok. A kutya se jár az úton. Békés kellemes, napfényes tavaszi idő van, zöldül a fű és a távolban egy juhnyáj legelész. Még rajta van a juhászokon a fordított bunda, de ők csak ballagnak mélán a nyáj után, én meg időnként neki-nekiiramodom, mert unalmas az út. Veszem hát panyókára a felöltőmet, s váltok.
Zöld fű, zöld, zöld fű a lábam alatt…, GRÜN JA GRÜN SIND ALLE MEINE KLEIDER…, ezt tanítottam nekik, meg a gombákat németül. Van egy társasjátékom: a gombák korongokra vannak festve, s a nevüket kiáltva kell eltalálni velük a célpontot. Kár hogy csak ketten voltak, de ki szeret vasárnap is iskolába menni? Persze a tanügybélieknek oda kell hatni, hogy a gyerek szeressen. Mármint vasárnap iskolába menni. Jobb, mintha templomba menne. De közlekedési eszköz, az nincs! Se a szomszéd falubélieknek, se nekem hazafelé. Úgy jöttem el hazulról, hogy csak délután ötkor megyek haza, mert akkor van busz. Ki bírja ki addig? Egy darabig bírtam egyedül, aztán elindultam az országútra. Hátha mégis jár arra valaki. Na éppen! Ebédidő tájt. Egyesek most ebédelnek, a serényebbje meg már az étkezés fáradalmait piheni ki.
Juhász kutyák ugatnak…
Mert hát tényleg. Eleinte csak megállapítottam, de egyszer csak feleszméltem, hogy nem halkul az ugatás. Körülvizslattam: a kutyák kísértek engem, velem párhuzamosan jöttek egyáltalán nem törődve azzal, hogy a nyájuk meg őrizetlen marad. Nem is az apraja jött. Á, nem a kis terelő fajták, csak a három nagy, nagy borjúszerű loncsos-loboncos-tüskés koloncos vállalkozott az elijesztésemre. Mentünk békésen ki-ki a maga útján, azon alapelméletet követve, hogy ha én nem bántom őket, ők se bántanak engem.
Talán meg is harapnak… Ezt nem kellett volna saccolgatni, mert egyre közelebb jönnek. Megálltam. Ők nem, csak jöttek. Visszamenjek? Frászt, még közelebb kerülök a nyájhoz, még több okuk lesz vicsorítani rám. Mentem hát előre nagy elszántan, NYÁRI NAPos fejemben valami használható, kutyák elleni tudás után kutatva. Közeledtem a gidófalvi útkereszteződéshez. Mérlegeltem: ha Árkos felé letérek, csak a kutyákhoz kerülök közelebb, ha Gidófalva felé megyek, ott mit kezdjek, de semmi garancia arra, hogy nem jönnének keresztül az országúton, hiszen nem zavarja őket senki, semmi. Az elején még közel voltak a juhászok, de persze nem hívták vissza a kutyákat. Nem szokták, meg nem is lehet. Ezt megmagyarázták nekem egyszer még egy gelencei esztenán, amikor nagy bátran odamentünk juhsajtért. A juhász nem állíthatja le a kutyáit, mert azok azután se a farkast, se a medvét nem fogják támadni, akkor meg minek a kutya. Akkor is úgy szabadultunk meg, hogy velünk volt egy úrvezető, aki az utolsó pillanatban felkapott egy háromkilósnyi göröngyöt és a kutyákkal szembedobta, ami a levegőben szétmállva földzáporként vágódott feléjük. Arra meghunyászkodtak. Most mit csináljak-mit csináljak… találtam egy kisebb követ az út szélén, felvettem, de alig mertem lehajolni érte. Majd találtam egy nagyobbat is, de mit ér két öklömnyise kő a három kutya ellen. Csak felbőszítem őket. Beereszkedtem az útszéli árokba, hátha elmennek, ha nem látnak. Leltem még köveket. Amint telegetett az idő – egy hétnek tetszett – átláttam, hogy vacak dolog lenne, ha nem mennének el, de az útról egyenesen a nyakamba ugranának. Feltápászkodtam a hasalásból, kilestem. Már húsz méter távolság se volt közöttünk, de ők még egyre közeledtek, sőt gyorsultak is. Tehetetlenségemben megálltam szemben velük, farkasszemet formálva, s annyira figyeltem rájuk, hogy megszűnt a külvilág. Egyszer csak fékcsikorgásra ocsúdtam. Kinyílt a hátsó ajtó, s én feszülten, de ütemes tempóban, hátamban a kutyák szúrós pillantásával odamentem, beültem, az útra ejtettem a köveket, s gyorsan bevágtam az ajtót.
– Te is vasárnapi szolgálatos voltál?
– Igen – hápogtam, s csak utána eszméltem rá, hogy a mikóújfalusi kolléganő ül szemrehányó szemű férje mellett. – Tudjátok meg, hogy az életemet mentettétek most meg.
– Nocsak, annyira elfáradtál?
– Én ugyan nem, még a hajam szála is égnek áll, nem látod? A kutyák már azon voltak, hogy lekapnak a tíz körmömről. Mindenféle módszert kipróbáltam, hogy lerázzam őket, de nem lehetett.
Visszanézve még látták a kutyahordát, erre nevetni kezdtek:
– Hát ezért viselkedtél olyan furcsán? A férjem nem akart megállni, mert azt hitte, hogy egy csavargó nő téblábol előttünk, aki megáll, hol egyik, hol másik útszélre pártol, de én megismertelek. Mit kerestél az árokban?
– Követ.
Most már vígadni lehetett az eseményen. A nagy ijedtségre hazáig vittek, nehogy kiüssön rajtam utólag a félsz.
Hozzászólások