1.
A szovjet időkből való vicc szerint, amikor Lengyelország háború utáni (1943 végén Teheránban, 1945 januárjában Jaltában és 1945 nyarán Potsdamban egyaránt sokat vitatott) határait kijelölték, annak nyomvonala épp kettészelt egy lengyel tanyát. A bizottság tagjai, úgy gondolván, pár méter ide vagy oda egyik államnak sem számít, megkérdezték a polák parasztot, hova szeretne ezentúl tartozni: Lengyelországhoz vagy Oroszországhoz? Lengyelországhoz – hangzott a felelet. „Rendben – bólintottak a bizottság tagjai –, de árulja el, miért döntött így?” Mire a lakonikus válasz: „Hát ki a fene bírná ki azokat a kemény szibériai teleket?”
A viccben az a vicc, hogy – nem az. Az egy fővárost ketté és két világrészt elválasztó berlini fal a Holdról is látszott. A II. világháború után a nagyhatalmak cinikus, és minden józan észt nélkülöző döntésének következtében úgy húzták meg Csehszlovákia és a Szovjetunió államhatárát, hogy az kettészelt egy falut. A kijelölt vonal előbb a temetőn haladt át, más-más országra bízva az egymás mellé elhantolt sógor és koma földi maradványait. Pár nap múlva, talán abból a megfontolásból, hogy legalább az elhunytakat hagyják nyugodni, határmódosítást hajtottak végre, akkor már „csak” szülőt és gyermeket, iskolát és templomot, házat és az árnyékszéket, ólat és kertet választva el szögesdróttal, vascölöpökkel, palánkkal. Azóta ez Európa egyik leghatárabb határa: ha a szelmenci polgárnak három portával arrább – a határsorompótól ötven méterre – lakó hozzátartozója, földije jobblétre szenderül, emez egy napot utazva, útlevéllel juthat el falubelijének temetésére.
Az ukrán–szlovák–magyar határháromszögben fekvő színmagyar település főutcáját több mint fél évszázada vágja ketté a 342-es számú határkő. A szlovákiai Nagyszelmencet (Velke Slemence) 538 magyar és 81 cigány lakja, az ukrajnai Kisszelmenc (Mali Selmenci) 221 lakójából 8 az ukrán.
Amikor a Szovjetunió elkövetelte Csehszlovákiától a Kárpátalját, katonák érkeztek a hétszáz éves faluba, fegyverrel és traktorral. Egyik napról a másikra felszántották a senki földjét, és drótkerítést húztak ki. 1945-ben azt, akinek odaát volt a földje, még átengedték aratni, de ősszel már nem szánthatott.
„A kettézárt falu” (Zelei Miklós ezzel a címmel írt róla dokumentumregényt) korántsem párját ritkító határeset. Tudnának ilyenekről regélni Karéliában, Elzász-Lotharingiában, a Krím-félszigeten, Cipruson és Baszkföldön éppúgy, mint itthon, a Vas megye délnyugati sarkában, az osztrák–szlovén–magyar hármas határ vidékén élő vendvidékiek vagy az Ipoly, a Mura mentén lakók. Murarátkai borász ismerősöm présházától százötven, kétszáz méterre az ország délnyugati határa. Télen, amikor az ártéri fák lombkoronája nem függönyözi el a kilátást, átlátni a szomszédokhoz. A horvátországi Dékányfalva (Dekanovec) és Gyuricsány (Gorican) egyaránt jól kivehető. Bácsszőlősnél egy struccfarmot vág ketté a határvonal; az újvidéki tenyésztő még soha nem járt Magyarországon, csak a struccának a feje…
Az egyetlen szabolcs-szatmári község, amely Kárpátaljához került, a magyarországi Botpaláddal és Kispaláddal határos Nagypalád (Velikaja Palagy). Kárpátalja e legdélebbi, kétezer lelkes falvában, ha elbitangol egy jószág, a gazdája kétségbeesetten tanakodhat, hol keresse: Ukrajnában, Magyarországon vagy Romániában? A hármas határ ottani hajlatában hajnaltájt három ország kakasának kukorékolását hallgatják az emberek.
Európára nem csupán a közös kultúra és történelem, hanem a számos országhatár is jellemző. Az elmúlt három évszázad során felállított országhatárok régiókat és etnikai csoportokat szeltek ketté. A nyelvi-etnikai választóvonalak és a politikai határok nem mindenütt esnek egybe. A trianoni határral plébániákat szakítottak ketté (pl. a Hetésben). Tiszafejéregyházát (Belaja Cerkov) országhatár szeli ketté, egyik fele kárpátaljai, a másik romániai. Az Isztria-félszigetet a szlovén-horvát határ osztja ketté – olykor úgy, hogy a családi ház az egyik oldalra esik, a földbirtok a másikra. A történelem produkált már német-német és albán-albán határt, sőt, Ázsiában a második világháború után kettévált Korea északi és déli részét elválasztó vonal a mai napig a világ legáthatolhatatlanabb határa. Ezzel szemben öreg kontinensünk egyik legrégibb határa, a portugál-spanyol helyenként szinte észrevétlenül szelhető át.
Mulatságos esetek mindig akadnak két ország határvonalán. Egy szlovákiai pásztor – mint évtizedek óta minden nap – kihajtotta juhnyáját az államhatár közeli legelőre. A vénasszonyok nyara délutánra annyira „kiszárította”, hogy elhatározta, beugrik a legközelebbi falu kocsmájába egy korsó sörre. Az 57 éves férfi, nyáját hátrahagyva, komótosan el is ballagott Hidvégardóra. Sörét még megihatta a tornai lakos, de fizetni két okból sem tudott. Egyrészt szlovák koronáját idegenkedve méregette a magyar forinthoz szokott kocsmáros, másrészt addigra megérkeztek az időközben értesített tornanádaskai határőrök, akik tudomására hozták emberünknek, hogy nagy szomjában átkóborolt az országhatáron…
Arról, hogy a keleti végeken sorkatonai szolgálatot teljesítő határőr koromban hova jártunk át Nagyzomlinból vagy Körösszegapátiból Fecske cigarettát román cujkára cserélni, a szolgálati titok elévülési idejét nem ismervén, inkább hallgatok.
2.
A határok változása is produkálhat érdekes eseteket. Az útlevél nélkül barangoló Petőfi 1847 júliusában megtett vándorlását (Beregszász, Macsola, Tiszacsoma, Badaló, Erdőd) mai térképeken követve azt tapasztalnánk, hogy a menyasszonyához igyekvő költőnek háromszor kellene átlépnie országhatárt… Két évtizede a kárpátaljai Homok községben jegyeztem fel egy idős asszony visszaemlékezését: „1908-ban születtem az Osztrák-Magyar Monarchiában, Ruszinszkóban jártam iskolába, 1920-tól, a két világháború között Csehszlovákiában éltem, aztán Horthy Magyarországán, majd Ukrajnában – most meg a Szovjetunió nyugdíjasa vagyok.” Bejárta volna a néni fél világot? Dehogy. Úgy élte meg a sajátságos kelet-európai történelem nyolc évtizedét, hogy szülőfalujából, Homokról ki nem tette a lábát soha. S noha faluszéli háza előtt cirill betűs helységnévtábla hirdeti szűkebb hazája nevét (Holmok), ő maga oroszul egész életében csak annyit tanult meg, hogy „rubel dvádcaty”. Vasúti pénztárosként dolgozott; a legtöbben Beregszászra kértek tőle vonatjegyet, s az egy rubel húsz kopejkába került.
A legérdekesebb határesettel a Brüsszeltől északkeletre, Rotterdamtól délnyugatra fekvő kisvárosban találkoztam. A belga-holland határon fekvő Baarle hovatartozásán különböző uralkodóházak civakodtak évszázadokig, mígnem a vesztfáliai béke 1648-ban – még ha meglehetősen komplikáltan is – kijelölte a végleges határvonalat. 1843 óta, amikor is Hollandia és Belgium véglegesítette közös határát, számtalanszor megkísérelték már a kisváros világszerte egyedinek számító helyzetének rendezését. Azóta, ha a baarlei polgár esti sétára indul, akaratlanul is legalább egy tucatszor lépi át az államhatárt. A világ e különleges kisvárosának lakói között egyetlenegy sem akad, aki tudná, hogy otthon él-e vagy külföldön, hiszen a településen huszonegy belga és nyolc holland enkláve (valamely állam szempontjából egy másik államnak olyan területrésze, amelyet az ő szárazföldi területe zár körül) található. Az érintett felek eddig mindössze abban jutottak egységes álláspontra, hogy Baarléban nem érdemes holland benzint tankolni, amikor a szomszédos töltőállomáson jóval olcsóbb a belga üzemanyag.
A baarlei emberek már megszokták ezt a megosztottságot, s hogy identitászavarukat leküzdjék, gyakran időznek valamelyik holland vagy belga kocsmában. Ezt könnyűszerrel tehetik, hiszen a nyolcezer lelkes kisvárosban jut egy lakosra a legtöbb kocsma az egész világon. Ha a derék polgár a sarki törzsasztalához telepszik le sört rendelni, még otthon van, ám ha a helyiség túlsó végében lévő bárpultnál akar fizetni, már külföldre kell mennie: a „Het Hoekske” nevű kocsmát ugyanis éppen középen szeli ketté az országhatár. Belga frankkal és holland forinttal egyaránt fizethet a szomjazó, és útlevélre sincs szüksége, ha a kávézóból a szomszédos országban lévő mellékhelyiségbe szólítja a szükség.
A németországi Fritz Körner vendéglős napjában százszor is átlépi a határt, anélkül, hogy kitenné a lábát a munkahelyéről. A Tauberzell (Ansbach körzet) közelében lévő vendéglőjének kellős közepén húzódik ugyanis a Bajorország és Baden-Württemberg közötti határ. Aki belép hozzá, a „Holdermühle” vendéglőbe, szemben találja magát egy jókora faoszloppal, egyik oldalán Bajorország, a másikon pedig Baden-Württemberg feliratú határjelző táblával. A jövevénynek ekkor el kell döntenie: ha Baden-Württembergben akar felhajtani egy pohár bort, akkor jobbra kell mennie, ha pedig Bajorországban, akkor baloldalt foglal helyet a fehér-kék terítőkkel borított asztalok egyikénél.
A vendéglőben a konyha és a söntés pultja Baden-Württembergben van, az asztalok többsége ellenben Bajorországban. A vendégek a bajor oldalról érkeznek az udvarra, de szükség esetén Württembergben kereshetik fel a toalettet. Aki meghál a tetőtéren bérelhető szobák egyikében, bajor ágyban alszik, de már Württembergben tusol. A hatóságok ennek ellenére nem gondolnak határmódosításra – arra, hogy az épület ezentúl csak württembergi területen álljon. Az ok: túlságosan nagy költséggel járna, és különben is – rövidesen úgyis egyesült Európában él majd mindenki. A faramuci helyzet okozója Napóleon. A francia császár 1810-ben Höldermühlénél önkényesen vonta meg a határt, amit Körnerék először 1924-ben léptek át – egy istálló felépítésével. Az állatokat is tartó vendéglős mosolyogva meséli: „Amit a tehenek Württembergben legelnek, azt Bajorországban pottyantják el.”
Aki határőrként töltötte sorkatonai szolgálatát – netán a nyírbátori kerületnél –, emlékezhet még Papp százados legendák és anekdoták övezte alakjára. A legénység köreiben csak „Stanci” néven emlegetett tiszt ellenőrző körútra indult. Lakodalom volt a faluban, megkínálták pár kupicával az őrsparancsnokot is. Ő ezek után fütyörészve, nótázva, cigarettázva (mindhármat vastagon tiltja a szabályzat) folytatta a járőrözést. Éber tekintetét azonban kapatos állapotában sem kerülte el a határsávban jól kivehető lábnyom-pár. Tüstént hívta a kerület parancsnokságát, s az adoma szerint akadozó nyelvvel jelentette az ügyeletes hadműveleti tisztnek: „Egy fő határsértés befele, egy fő határsértés kifele – Magyarország létszáma változatlan!”
Hozzászólások