Juhani Nagy János | Nemere István városai

Kultúra, művészet

Nemere István városai

Nemere István

– Ha én betettem a lábam egy városba, mint például 1944. november 8-án Pécsre, amikor és ahol megszülettem, annak nem volt jó vége – mondja Nemere István író, több mint négyszáz könyv szerzője. – Szülővárosomban akkor zajlott a második világháború…

– Fűződnek-e Pécshez valamilyen emlékei?

– Nagyapámat, néhai Kiss Lajost Pécsett sokan ismerték, övé volt a Hotel Kikelet, és a két háború között ő bérelte a várostól a Nádor Szállót. Így életem első néhány – még eléggé öntudatlan és emléktelen – éve szállodákban telt el. Talán azért szeretek azóta is utazni, és otthonosan érzem magamat több világrész jobb-rosszabb hoteljeiben. Nagyapám szállodájába járt az akkori Magyarország úri krémje, a felső tízezer. Apám, a tamási néptanító törvénytelen fia, is ott ismerkedett meg a szállodás nagyapám tizenhét éves csitri lányával. A kislány – édesanyám – csak teniszezni, zongorázni, táncolni tudott, máshoz nem értett. A sváb parasztgyerek, Nemere (azelőtt sokáig, velem együtt: Niedermayer) Ferenc Pécsett járta ki az orvosegyetemet, szemész lett. Harmincévesen lobbant szerelemre az akkor tizenéves Kiss Mária iránt.

– Szép történet…

– A folytatás már nem annyira. Apám hadifogságba került, a szállodás nagyszülőknek az államosítás során mindenüket elvették. Nagyapámék visszamenekültek kis tihanyi házukba.

– Az sem megvetendő vidék…

– Remekül éltem falun, azóta is ezt szeretem. Gyermekkorom Veszprém és Somogy megyei falvakban telt, ahol apám körzeti orvosként dolgozott. Balatonendréden vagy Pécselyen bebarangoltam az egész környéket. Laktunk Tihanyban is, a nagyszüleimnél, ahol aztán később, húszéves koromig minden nyaramat töltöttem. Nagyon jól ismertem a félszigetet, ma sem tévednék ott el.

– Első városi élménye?

– A veszprémi várban terpeszkedő Lovassy László gimnázium negyedik osztályában félévkor három tárgyból (fizika, matematika, orosz) buktam. Képzelheti, hogy örülnek a gyerekek, amikor ifjúsági író-olvasótalálkozókon bevallom, pótérettségiznem kellett… Továbbá, rossz magaviseletem miatt az iskola nem javasolt továbbtanulásra.

– Így lett mentős Budapesten?

– Előbb katona, majd földmérő az állami térképészeti hivatalban. Dolgoztam egy nagy kórház proszektúráján is, mint boncsegéd – vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezűleg, és mondhatom, sokat tanultam ott! –, egy nyáron át pedig statisztaként dolgoztam a Hunnia Filmgyárban.

– A főváros mégis csak filmgyári díszlet maradt…

– Igen, mert egy szerelem Krakkóba sodort. 1966-ban Lengyelországban nősültem, s a következő öt és fél évet a toruni Kopernikusz Egyetem Főkönyvtárában töltöttem.

– Hogyan került haza?

– 1972-ben titokban – legalábbis én úgy hittem – írtam egy könyvet arról, hogy Gagarin sohasem járt a világűrben. Egyéb sem kellett a lengyel politikai titkosrendőrségnek… Egy csellel sikerült Kelet-Berlinen keresztül elhagynom Lengyelországot és visszatérnem Magyarországra.

– Az ELTE könyvtár szakára járt, de Esztergomban telepedett le. Miért?

– Ott kaptam állást, lakást. Egy híján harminc évig éltem Esztergomban, ahol dombon álló házam ablakán át egyenesen külföldre és a hegyekre, a Dunára láttam.

– Első, nyomtatásban megjelent regénye, A rémület irányítószáma (1974) egy magyar kisvárosban elkövetett hármas gyilkosság izgalmas nyomozásának története. Így, utólag, nem nehéz azonosítani a helyszínt…

– Sohasem laktam Budapesten, még Pest megyében sem. Világéletemben vidékinek tartottam magamat.

– Ezért költözött az új évezreddel egy dél-alföldi tanyára, Csengele határába?

– Innen minden elérhető. Bár bejártam három földrészt, itt a legjobb. Maga a falu is kilométerekre van, mozi huszonvalahányra, színház negyvenötre: Kecskeméten vagy Szegeden, oda eljárogatunk. Különben már alig van olyan magyar település, ahová ne hívtak volna meg író-olvasótalálkozókra, sok helyre már többször is. Ezekre – évente ötven-hatvan alkalommal – mindig elmegyek. De a „kötelező” utazásokon kívül már nehezen mozdulok. Tökéletesen jól érzem magam itthon, nekem az egész világ itt van.

– A kiadók meg Pesten… Vak madár, Halj meg énekelve, Az anyák éjjel sírnak, A hegy: ezek a Nemere-könyvek részint a Szépirodalminál, részint a Magvetőnél jelentek meg.

– A hét minden napján írok, kivéve a szerdát, mert akkor felmegyek Pestre. Lehet ennek köze a sváb őseimhez: egy idő után beáll a fegyelem, a rendszeretet. Ezen a napon intézem hivatalos ügyeimet a fővárosban, tartom a kapcsolatot a kiadókkal – egyszerre harminc könyvem van a piacon, álneveken írottak és saját nevemen lévők egyaránt –, s azokkal a lapszerkesztőségekkel, ahova évek óra rendszeresen dolgozom.

– A fővároshoz csak a munka köti?

– Más nemigen. A nyolcvanas években a sci-fi-írók egy darabig minden szerdán találkoztak a MUOSZ-ban, az újságírószövetség székházában, ahol inkább kiadási ügyekről volt szó, hiszen a saját témáit mindenki gondosan őrizgette. Kultúránk krémje ott mindig beivott. Én megdöbbentem – és elmenekültem.

– Egy 1990-ben megjelent bűnügyi regénye ezt a címet viseli: Londonba nem indul vonat. A szerdai „munkásjáratokat” kivéve Pestre sem?

– Nem tartom szükségszerűnek, hogy az azonos szakmát művelő embereknek folyamatosan érintkezniük kellene egymással. Lehet, hogy Kosztolányiék és a kávéházak idejében, amikor nem létezett a mai értelemben vett tömegkommunikáció és valamennyien kis példányszámban jelentek meg, ez kellett, de én nem igénylem. Nem villogok éjjel-nappal a médiában, nem vagyok ott, ahol a sznobok gyülekeznek. Rejtőzködő életmódot folytatok.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Nemere István városai”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés