Tiszlavicz Mária | Alkony

Szépirodalom - próza

Alkony

 

Hűvös kék pillantása azonnal foglyul ejtett. Belevesztem tengerszemébe, pedig épp kinevetett, amikor először találkoztunk. István nevetve nyújtotta kezét, hogy felsegítsen a szikláról. Lábunk alatt tajtékos hullámok rohantak a köveken, bokánkra hideg víz fröccsent.

– Nem mondták, hogy csúszik?

Ez volt az első kérdése hozzám. Válaszolhattam neki, már nem emlékszem, csak arra, hogyan bámultam kék szemét és homlokára hulló, göndör hajtincsét. Alkonyodott. A tenger kifakult István tekintete mellett, a szívem a torkomban dörömbölt, és hálás voltam, hogy papucsban indultam el. Hagytam, hogy talpra segítsen, és többet nem engedtük el egymás kezét.

Negyvenkét éve történt mindez Horvátország sziklás tengerpartján. Ide jöttünk nászútra, és minden évben visszatérünk ide. Minden évben megcsúszom a köveken, és István minden évben felsegít. Nevetünk, hogy sosem tanulok a hibáimból.

– Direkt csinálod? – kérdi minden alkalommal, miközben szorosan fogja a kezem és lesegít a sziklákra.

– Talán igen – felelem mindannyiszor.

Mintha tegnap lett volna, hogy találkoztunk. Fájó térdem figyelmeztet, elrepült az idő.

A tenger készül befogadni a napkorongot, kiürül a part, csak madarak kiabálnak és a víz csobog. A természet szimfóniája feltölti a testem. Behunyom a szemem, nagyot szippantok a sós levegőből. Minden sejtem ujjongva fogadja az ismerős illatot.

Megint papucsban jöttem, nem tehetek róla, másban nem érzem jól magam. Gyík szalad át előttem, eltűnik a kövek között. Balra kabócák zengenek a fákon, jobbra lent hívogat a tenger, a sziklák barátságosan nyújtóznak felém: gyere, megtartunk!

Meleg szél kap hajamba. A víz ragyog, látom benne István biztató pillantását. Megöregedtünk, megőszültünk, de István szeme ugyanúgy csillogott mindig, mint amikor megismertem.

Lelépek a járdáról, jól ismerem a természet alkotta lépcsőt. Lassan megyek, van időnk, István nem siettet.

Megcsúszik a papucsom, rémülten kapaszkodom Istvánba, és sikerül leülnöm egy kőre. Megvárom, míg csillapodik a lihegésem, ölelem magamhoz Istvánt, erőt ad. Felállok és tovább megyek, egészen a vízhez. Itt csókolóztunk először, jut eszembe. Meleg nyári este takart el minket. Könny cseppen a kezemre, bárcsak újraélhetném azt az estét!

Leterítem a törülközőt, leülök a kőre, örülök, hogy idén is sikerült ez a mutatvány. Lábamat a vízbe lógatom, mint sok-sok évvel ezelőtt. István az ölemben pihen. Hallgatjuk a hullámok játékát, a szél dalolását. Megnyugszom. Hazaértem, hazaértünk. Itt maradt a szívünk egy darabja a sziklák között, a vízparton. Most megint minden a miénk, csak a miénk. Hideg víz fröccsen a bokámra.

– Itt akarok pihenni örökre – mondta egyszer régen István.

Nagyot sóhajtok, megsimítom drága férjemet. Elmúlt a fiatalság, elmúlik az élet is. Van, amit el kell engednünk, és van, ami örökre a miénk marad.

– Pihenj jól! – suttogom az esti szélbe.

Leveszem az urna tetejét, és István hamvait a vízbe szórom.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Alkony”


  1. Megint telitalálat! Rövid, velős. Gratulálok!

    Hozzászóló: Bandi András | 2019. szeptember 27., 07:48

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés