A gazdaságpolitika válságot követő újragondolásához kíván hozzájárulni a Pallas Athéné Könyvkiadó legújabb kötete, a Fejlődés vagy forradalom? című könyv. Olivier Blanchard és Lawrence H. Summers a téma nemzetközileg elismert szakértőinek gondolatait tolmácsolva arra keresik a választ: végbemegy-e a makrogazdasági gondolkodásban és szakpolitikákban a korábbi nagy válságok után megfigyelhető átalakulás?
A könyv fülszövegében az alábbiakat olvashatjuk: „A szerzők a válság óta eltelt időszakkal való számvetésként nem halogatják tovább a legkritikusabb gazdaságpolitikai kérdések megtárgyalását. A pénzügyi stabilitást célozva állást foglalnak például a pénzügyügyi szektor komplex szerepéről, a monetáris és pénzügyi szakpolitikák egymást kiegészítő, kívánatos mechanizmusairól, valamint a pénzügyi szabályozások intézményi és rendszerszinten elérhető hozzájárulásának lehetőségeiről.”
A válságot követő időszak tanulságaiból három fő konklúziót emel ki könyvében Olivier Blanchard és Lawrence H. Summers. Egyrészt az uralkodó makrogazdasági paradigma figyelmen kívül hagyta annak a lehetőségét, hogy a pénzügyi fejlődés álljon a gazdasági teljesítmény mögött. Mostanra a közgazdászok jobban értik a pénzügyi rendszert, de még mindig korlátozott a tudásuk a pénzügyi szektor központi szerepéről és a pénzügyi válságok költségeiről. Másrészt a pénzügyi válság hatására átalakult, hogy miként érdemes gondolni a gazdaságot érő sokkokra. A gazdasági ingadozások komplexitása miatt fel kell készülni nemlineáris hatásokra, és arra, hogy akár átmeneti sokkok is járhatnak tartós hatásokkal. Végül a monetáris politika számára az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy az alacsony kamatkörnyezetben hogyan birkózzon meg a likviditási csapdával.
A fiskális politikának is aktívabb szerepet kell játszania a stabilizációban, a monetáris politika csökkenő hatékonysága (különösen zéró közeli kamatkörnyezetben) aktívabb fiskális politikát tehet szükségessé. A válság alatt újra felfedezték a fiskális politika stabilizáló képességét, ez azonban a költségvetési hiányok, az adósságok emelkedése és a fenntarthatóság miatti aggodalmak miatt hamar megszorításokba és adósság-stabilizációba fordult. A fiskális szabályokat a dinamikus inkonzisztencia elkerülése, a generációkon belüli és közötti jelentős elosztási hatások, illetve a fiskális fenntarthatósággal kapcsolatos aggodalmak indokolják. A szabályok célja lehet, hogy ellensúlyozzák a politikai folyamatok rövidlátását, ami a hivatali idők rövidségéből fakad. Szintén hozzájárulhatnak egy hiteles elköteleződéshez a fiskális fenntarthatóság mellett. Ugyanakkor nehéz mérni a fiskális politika irányultságát, ami a szabályok alkalmazhatóságát is érinti. A szabályok összetettsége nem garantálja a sikert, mert teret nyit a szubjektív értelmezéseknek és csökkenti az átláthatóságot. Nehéz mérni, hogy a fiskális szabályok járnak-e egyáltalán bármi hatással. A korlátozott empirikus eredmények alapján különösen recessziók idején érdemes nagyobb rugalmasságot hagyni.
A globális pénzügyi válság a pénzügyi stabilitást fenntartó politikák teljes újragondolását eredményezte. A folyamatokat vizsgálva látható, hogy a tőke-, tőkeáttétel- és likviditási mutatók javultak az elmúlt évtizedben. A piaci mérőszámok is azt jelzik, hogy a szabályozási reform javította a globális bankrendszer ellenállóképességét. A tőke nagysága ugyan nem képes megakadályozni egy pénzügyi válságot, azonban a válság hatásait mérsékelheti. Ezt az is igazolja, hogy azok a bankok, amelyeket magasabb tőkeszint mellett ért a válság, átlagosan jobban tudták később folytatni a hitelezést. Minden extra százalékpontnyi tőke a válság előtt átlagosan körülbelül 20 százalékkal emelte a bankok kumulatív hitelezését a következő évtizedben. A magasabb tőkekövetelményeknek viszont költsége is van, például szigorodhatnak a hitelkondíciók.
Olivier Blanchard a Peterson Institute for International Economics vezető munkatársa. Az MIT professor emeritusa, 2008 és 2014 között az IMF közgazdasági tanácsadója, illetve kutatási igazgatója volt. Korábban a Harvard University-n és az MIT-n oktatott. Kutatói pályafutása során kiemelten foglalkozott a monetáris politika szerepével, a spekulatív buborékok természetével, a munkaerőpiaccal és a külső egyensúlytalanságok kialakulásával. Két széleskörben használt közgazdasági tankönyv szerzője.
Lawrence H. Summers a Harvard University professzora és president emeritusa. Bill Clinton elnöksége alatt az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt, Barack Obama elnöksége idején a közgazdasági tanácsadó testület igazgatói tisztségét töltötte be. Korábban a Világbank vezető közgazdásza volt. Számos tanulmányt írt a makrogazdaságtan, a pénzügyi gazdaságtan és a munkagazdaságtan területein. A John Bates Clark-érem és az Alan T. Waterman-díj kitüntetettje.
Hozzászólások