Székács Péter, ez a huszonöt éves szőke srác a szokásos időben végzett a melóhelyén. Ez a nap semmivel sem különbözött az év többi napjától, mondjuk mérlegelve, a háromszáz napjától. Mert ugye lehet kivételesen még hatvanöt nap, amelyik más mint a többi, hogy aztán meglegyen a háromszázhatvanöt. De úgy látszik, ez a nap nem hozott eddig semmi érdekeset, különlegeset számára, hogy beletartozzon abba a bizonyos hatvanötbe. Bele is törődött, ma nem lesz semmi változás. Hazamegy, pihen egy kicsit, esetleg este elmegy a sarki csehóba és kényelmesen megiszik majd egy korsó sört. Jó hideget fog kérni, mert csak ez esik jól neki. Meg közben el kell vinnie a kazettákat Kertai Lacinak. Már vagy öt napja ígérgeti neki, de csak halogatja. Mára megígérte, okvetlen ott lesz. Már nem járatja le magát. Közömbösen bámult ki a busz ablakán. Látta, de nem érzékelte az elfutó utcák házait. Már annyiszor járt erre, oda és vissza, hogy nem tartogatott semmi érdekeset számára. A végállomáson leszállt a járműről és a Nyugati tér felé vette útját. Érzékelte, hogy vécére kell mennie, be is lőtte magát a pisilde felé. Vágyott a megkönnyebbülésre, amikor odaszólt hozzá egy éppen szembe jövő hölgy.
– Ráérsz? – kérdezte.
Éppen csak végignézett rajta. Annyit jegyzett meg magának az első pillantás után, barna, rövid hajú, mellei nincsenek, csak a feneke formás, combjai erősek. Fehér blúz és egy kék alj volt rajta, meg egy fekete pántos szandál. Felkeltette érdeklődését, de arra a bizonyos helyre sietnie kellett, mert ez mindennél fontosabb volt.
– Mindjárt jövök! – mondta és a vécére mutatott, ami ott lent volt az aluljáróban. Nem várta meg a választ, berontott a helyiségbe. Az jutott az eszébe, a sors mégis kegyes hozzá, mert abból a hatvanöt napból, hogy teljes legyen, van még húsz. Tehát ez lesz a huszadik. Az ismeretlen nőt pedig erre a napra, ide vezényelte. – Majd meglátjuk! –legyintett és gyors számvetéssel összegezte, ismeretek nélkül, ezt a pillanatnyi helyzetet.
Rendbe szedte magát és feljött a térre. Arra számított, hogy ez a leszólítás nem is volt az igazi, a nő már biztosan messze jár. Tévedett, mert ott állt és kedvesen mosolygott. A mosoly megszépítette. Székács Péter vonzónak találta.
– Nincs kedved egy kicsit beszélgetni? – kérdezte a nő és közelebb lépett. Ő sem volt több húsz évesnél. Szinte egy karnyújtásnyira állt tőle. Érezte parfümje illatát. Ez egy kicsit bódítólag hatott rá, de eszébe jutott, el kell vinnie a kazettákat, hiszen megígérte a srácnak. Azért pedig még haza kell mennie és ötre viszi átadni. Ezt beszélték meg.
– Volna kedvem veled beszélgetni, de még dolgom van – mondta Székács Péter és várta a nő reagálását.
– Nem baj, megvárlak. Ráérek! – mondta és még hozzátette: – Te olyan szimpatikus vagy nekem! – és mosolygott, valami vonzó, hízelgő kifejezéssel.
– Te is jól nézel ki! – nyugtatta Székács Péter megalapozottan. Szemrevételezte a nőt. Nem tűnt fel semmi különleges rajta. Erős, formás feneke még izgalmas is volt. – Jó lenne megfogni! – pattant ki belőle ez a szexuális megközelítés. – Ne ilyen hevesen! – nyugtatta magát azonnal.
– Ha tudsz várni, másfél óra múlva visszajövök! – egyezett bele Székács Péter és önkéntelenül megsimította a nő vállát.
– Rendben! – mondta. – Itt várlak! A válasz határozott volt. Székács Péteren egy érdekes feltöltöttség futott át. Könnyűnek érezte magát. Talán még repülni is tudna. – Jó lesz egy kicsit beszélgetni! – mondta magának.
– Itt várjál fél hatkor! – tette még hozzá és felpattant az első hatos villamosra, hogy hazamenjen a kazettákért. Izgatottan felszaladt a lépcsőn, kissé zavartan nyitotta ki a lakás ajtaját. Az ismeretlen nő alakja izgatta egyfolytában. Reménykedett, hogy több is lesz köztük egy sima beszélgetésnél. – Kell egy kis kaland! – ezzel nyugtatta magát.
Előkereste a kazettákat, beletette egy papírszatyorba és fordult is vissza. – Lacinak felcsöngetek! Jöjjön le érte! – fogalmazta meg a feladatot magának. Odaért a házhoz, pár métert gyalog kellett megtennie. Megnyomta a csengőt, a berregő hang kiment. Aztán egy kattanás, érzékelte, felvették a kagylót, beleszólt a beszélőbe.
– Szia, itt vagyok! Hoztam a dolgokat, de nem tudok felmenni, nagyon sietek! Gyere le!
Kertai Laci morgott valamit, nem lehetett érteni, de a berregő hang jelezte, nyitva az ajtó. Felrohant a lépcsőn, beadta a csomagot.
– Kösz! Szia! – mondta és már is becsukta az ajtót. Székács Péter lerohant a lépcsőn. Csak a nő járt az eszében. Felugrott a villamosra és alig várta, hogy a Nyugatinál legyen.
Leszállt és a megbeszélt helyre sietett. A nőt nem látta sehol. Várt egy kicsit, járkált kissé idegesen. Semmi! Mintha a föld nyelte volna el, vagy ide sem hozta. Kissé csodálkozott a helyzeten, aztán arra gondolt: – Könnyen jött, könnyen is ment el! Még egyszer körbenézett, senki nem volt ismerős. Úgy döntött, megy a dolgára. Ezt a napot is besorolja az eseménytelenek közé, hogy szaporodjanak.
Eltelt vagy tíz nap, amikor a meló végeztével, bement a gyárral szembeni „Aranyalma” nevű vendéglő söntésébe. Itt a gyárból többen éppen a frissen csapolt sörökkel voltak elfoglalva, amikor Székács Péter hozzájuk lépett.
– Sziasztok! Mi a pálya? – kérdezte a többieket.
– Salakos! – mondta röviden egy hasonló korú, kövér, barna srác, a Mucsi Pisti. A körülöttük álló másik három fiú kontrázott. Egymásra nézetek, úgy mondták, szinte egyszerre.
– Bizony az!
– Csak nincs valami baj? – nézett rajtuk végig. Kissé zavartan mocorogtak, egymásra néztek, aztán kitört a röhögés köztük. Nem nevettek, diszkréten, hanem hahotáztak. Székács Péter nem értette a helyzetet. Kunos Zolira mutattak a többiek. Ő pedig csak állt egyhelyben, mozdulni sem mert, vagy nem tudott. Olyan arcot vágott, hogy aki látta, az megrémült tőle. Csak pislogott, fogta az asztal szélét, nézte a sörét, melyet szeretett volna meginni, de valami visszatartja tőle. Ábrázata olyan volt, mintha most készülne fogorvoshoz, hirtelen három fogát készülnek kihúzni. A többiek csak nevettek és Kunos Zolira mutogattak.
– Mi van, mondjátok már! – kérte őket Székács Péter és érezte ez egy nem mindennapi helyzet, egyértelmű magyarázatra szorul. Lassan oldódtak a többiek a nevetésből. Sonkoly Feri, egy alacsony srác még a szemét is törölgette, mert kicsordultak könnyei.
– Képzeld el, ez a balek! – mondta Mucsi Pisti, de nem tudta folytatni csak hosszabb szünet után, mert a nevetés rázta egész testét. – Felszedett egy nőt a Nyugati környékén. A szigetre vitte, ott megvolt az entyem-pentyem és egy kiadós kankót szerzett be.
– Szép ajándék! – tette hozzá Székács Péter és kíváncsian fordult Kunos Zoli felé, aki vele hasonló korú srác volt, érdekelték a részletek. Kunos Zoli csak állt, kissé kinyúlt szürke pulóverében, még mindig maga elé bámult, nem szólt. A többiek unszolták, mesélje el Székácsnak is, ezt a férfias hőstettet. Kunos Zoli akadozva kezdte.
– Képzeld el, úgy tíz nappal ezelőtt, délután találkoztam a Nyugatinál egy csajszival. Kérdezte, hogy ráérek-e? Miért ne, mondtam! Beszélgettünk, sétáltunk és egyszer csak a Szigeten találtuk magunkat. Be is esteledett, a csajszinak jó szövege volt, kedves, ragaszkodó, simuló, bájos. Olyan bestia, aki leveszi az embert a lábáról. Le is vett, a fene egye meg. Most orvoshoz járok, mert a golyóbisom olyan lett, mint a teniszlabda. Penicillin injekciókat kapok. Az orvos kérte, nevezzem meg a nőt. Honnan tudjam, hogy hívják? Nem mondta meg.
– Jól megjártál! – állapította meg Sonkoly Feri. – Nem vetted észre, milyen? – aggodalmaskodott.
– Tudod, a veszély nem lármázik! – összegzette Kunos Zoli az átélteket. – Most tudom, hogy ez a nő milyen volt!
– Persze, tudhattad volna! – okoskodott a kövér Mucsi Pisti. – Könnyű magvazni a magvaváló szilvát! – bölcselkedett egy kicsit.
A hallottakat Székács Péter megpróbálta összegezni. Megnémult egy pillanatra. Kunos Zoli felé fordult.
– Hogy volt felöltözve az a nő, mi volt rajta?
Kunos Zoli egy kicsit gondolkodott, jelenlegi helyzetében vissza kellett pergetni a képeket.
– Úgy emlékszem, fehér blúz, egy kék szoknya. A lábán egy fekete, pántos szandál. Rövid haja volt. Ne is folytasd! – vágott közbe Székács Péter. – Ez a nő akart velem szintén beszélgetni, úgy tíz nappal ezelőtt! – mondta izgatottan.
– Akkor a tied lett volna, most te fognád a golyóidat! – mondta Kunos Zoli. – Miért nem vitted el? Nekem akkor már nem jutott volna belőle semmi sem! A többiek összenéztek és ismét kitört a nevetés, közben Székács Péterre mutogattak, páran megveregették a vállát.
– Vittél volna mindent, mint a piros hetes! – mondta Mucsi Pisti, megfogta a sörös korsóját, felemelte. A többiek követték, koccintottak, kortyoltak a sörből, csak Kunos Zoli tartózkodott az ivástól, tudta ez nem tesz jót neki.
Székács Péter meg magában megállapította: – Szürke napnak minősítettem, mert nem történt semmi! Mégis a kivételes napok közé tartozik, az a nap!
Hozzászólások