Május közeledett, amikor a negyedik osztályba jártam. Otthon a szomszédok, ha az iskoláról esett szó, mindig megkérdezték: – Hová jársz iskolába? Furcsának tartottam ezt a kíváncsiskodást, hiszen ebben a korban iskolába jár a gyerek. Mégis mindig udvariasan válaszoltam, hiszen erre tanítottak, otthon szüleim. – Az egyes számú általános iskolába! – mondtam határozottan, mert volt más számozású iskola is ebben az alföldi városban. – Ki a tanítód? – volt a következő kérdés. Milyen kíváncsiak ezek a felnőttek, de büszkén válaszoltam: – Vári László tanító bácsi! Tudtam, már akkor gyerekfejjel, hogy az ő személye különleges biztosíték az alapos tanulásra. Ugyanis már felnőtt fejjel áttekintve ezt az időszakot, meg kellett állapítani, hogy az ő személye nem egyszerű tanító bácsi volt. Sok olyan fogása, módszere lapult tarsolyában, ami az eredményes tanulás érdekében nem került lejegyezésre az úgynevezett tanulmányi rendben. Sok mindenről mesélt, de úgy, hogy mi nebulók, nyiladozó emberpalánták, szájtátva hallgattuk. Neki nem kellett fegyelmeznie, mert ha mégis valaki közbe szólt, amikor erre nem volt engedélye, a padtársak utasították rendre, nehogy egy szó is elvesszen a „meséből”. Ez a negyedik osztályos időszak a múlt század negyvenes éveire esett. Már vége szakadt a háborúnak, de még ínséges napok jártak, betegségekkel tűzdelve. Közvetlenül a háború után a fiatal iskoláskorú gyerekek vagy vérszegények voltak, vagy gyengécskék, mint az elcsigázott, repülni tanuló verebek. Szinte járványszerűen vetette fel fejét a csontritkulásos betegségek sora. A D-vitamin hiánya okozta. Ennek megelőzésére elrendelték, hogy az általános iskolába járó gyerekek minden nap kapjanak egy kanál csukamájolajat. Ennek a folyékony, kissé sárgás színű folyadéknak a szaga még csak elment valahogy, de az íze förtelmes volt. Az osztályokban a tanító bácsiknak, néninek nem kis fáradozást okozott a napi kezelések, mennyiségi „bediktálása” a megszeppent nebulók szájába, gyomrába. Vári tanító bácsi kitalált egy leleményes megoldást. Az osztályban a katedrán állt egy ötliteres befőttes üveg, benne a „hőn óhajtott” csukamájolajjal. Mellette egy kisebb üveg, benne fertőtlenítővízzel, vagy öt hosszabb szárú kanállal. Reggel megkísérelte kiosztani a napi egy-egy kanálnyi fejadagot. Persze nem járt százszázalékos sikerrel, mert akadt, aki undorát fejezte ki e nemes és gyógyító olaj iránt. De aztán ők sem menekültek meg, mert a nap folyamán a felelést megelőzőleg, mégis be kellett kanalazni azt a bizonyos mennyiséget. Ellenkező esetben az érdemjegy sajnos nem megfelelőre változott.
Aztán a napi teendők sorában más diákok is megfordultak Vári tanító bácsinak az osztályában, küldték őket, vagy érdeklődtek csak ártatlanul. Ilyenkor a tanító bácsi ujjával némaságot intett, beszélni, kérdezni, csak azután lehetett, ha a nagy ötliteres üveg tartalmából bevett egy kanállal. Ezzel a módszerrel biztos volt, hogy a nagy zűrzavarban, minden tiltakozás ellenére, a diákok a nap folyamán egy kanál halolajat, mindenféle undorodást mutatva is, lenyeltek. Persze amikor elterjedt a híre, hogy Vári tanító bácsinál csak egy kanál olaj lenyelése után lehet kommunikálni, a többiek ki is használták ezt. Az iskolás diákoknak pedig nyugtázniuk kellett, nincs menekvés!
A tanító bácsi a focit nagyon kedvelte. Az osztályban összeállt egy tizenegy fős csapat. Edzője természetesen, ő maga volt. A délutáni órákban az iskola udvarán lévő focipályán kergették a bőrt a nebulók. Az ellenfél az osztály kimaradt feléből verbuválódott, akik kétballábasak voltak. De jobb teljesítménnyel be lehetett kerülni a tizenegybe is. Példakép akkortájt akadt bőven. Volt, aki Kocsisnak, Bozsiknak, Hidegkutinak vagy éppen Puskásnak, vagy Grosicsnak képzelte magát. Ők voltak a nagy elődök, minden idők foci „zsenijei”. A „hivatalos” mérkőzéseket a felsőbb osztályok csapataival vívott derbik adták. Egy jó teljesítmény szárnyakat adott a csapatnak és mindjárt jobb hangulat volt az osztályban is.
A tanév vége felé, úgy június elején, már lazább volt a tanítási rend, fegyelem. Egy-egy kirándulás is megengedhetővé vált. Vári tanító bácsi ebben az évben Gyopárosfürdőre tervezett egy egész napos kirándulást. Előtte, minden gyereknek otthonról kellett behozni egy kb 2 dl-es bögrét. Ezekre a bögrékre egy cetli segítségével felkerültek a tulajdonos tanulók nevei. Faggatták a gyerekek, mire kell ez a bögre? A „jól értesültek” biztosra mentek. – Kakaó lesz benne! Volt, aki csak azt mondta: – Majd ebből isszák egy szódavízzel dúsított málnaszörpöt. Persze ezek a gondolatok, nem estek messze a valóságtól, hiszen ebben az időben az üdítőitaloknak még híre sem érte utol a város határát. Aki Coca-Colát kiáltott volna, azt biztosan lágyfejűnek titulálták röhögve a többiek, mert ilyen fantázianév akkor még itt nem is létezett.
Elérkezett a kirándulás napja. A szülők az egész napos programra elemózsiával felpakolták a nebulókat. Megtalálható volt a zsíros kenyér paprikával, lekváros kenyér, egy darab füstölt kolbász puha kenyérrel, amit otthon lehetett a kamrában fellelni, különösebb költségek nélkül. Kulacsban víz, esetleg egy alma és kész volt a napi étlap.
Reggel indultunk mi, a mindenre elszánt fiúk, mégpedig kisvonattal. Akkor még közlekedett a vicinális, keskeny nyomtávú vonat Orosháza és Gyopárosfürdő között. A nagy zsivajjal megérkezett fiú osztály mindjárt birtokba vette a strand medencéjét. Akkor még nyoma sem volt a valóságban, sem a tervekben annak a termálfürdőnek a kilátásai, amely a mai képet mutatja. Nagy zsivajjal lubickoltunk. Szállt a labda, pattogott nagy puffanásokkal a vízben. A nap is vidáman sütött, nem fukarkodott a bőrt barnító sugaraival. Már késő délutánra érkezett az idő, amikor Vári tanító bácsi kiparancsolta a vízből a teljesen elázott, vacogó fogú gyerekeket a medence szélére, hogy erőt gyűjtsenek egy kis sétához. – Megyünk a vasútállomásra, ahol Tóth bácsi vár bennünket! – mondta a gyerekeknek. Nem gondoltunk semmi különösebbre – Ki is lehet az a Tóth bácsi? – volt a kérdés, de a valóság talán közömbös is volt. Nagy nehezen összesorakoztunk, látszott a fáradság a vízben agyonázott fiúkon. Még szerencse, hogy a vasúti őrház nem volt messze a strandtól. Tóth bácsi az ajtóban állva várta a csapatot. A vasúti őrház körül asztalok, székek sorakoztak. – A bögrék! – ugrott be egyszerre több gyereknek emlékezetébe. Mondták is hangosan. – Hol vannak a bögrék? Erre nagy izgalom kerekedett. Kissé tülekedve, mindenki helyet foglalt. Az asztalokon egy-egy pohárban kis kanalak sorakoztak. Nem is tudom, honnan tudott ennyi kanalat összeszedni ez a vasutas bácsi. Lehet, hogy az Orosházára utazók a jegyeket egy kanál ellenében kapták meg. Szóval, pár perc várakozás után Tóth bácsi megjelent a pince bejáratában. Kezében nagy tálca, melyen sorakoztak az összegyűjtött bögrék sokasága. Bennük aludttej, pince hidegen. Nagyon jól esett ez az üdítően ható savanykás aludttej. Ma talán azt mondanánk: – Meghívlak egy pohár hideg joghurtra, de akkor még híre sem volt ennek a ma már divatos italnak. A mai meghívás is falsul hat, mert ki hív meg valakit egy joghurtra, egy finom, hideg pohár sör helyett.
Ez mára egy szép fiatalkori emlékképé ülepedett le öreg fejemben, együtt azon évek csukamájolaj és aludttej élményeivel együtt.
Hozzászólások