Nászta Katalin | Szabálytalan színházi kritika

Színház

Szabálytalan színházi kritika

Moravetz-Balásy-Horváth-Papp: ZRÍNYI 1566 – Rockmusical
Zalaegerszeg – Hevesi Sándor Színház
Bemutató: 2019. október 11.

Zrínyi Miklós, a törökverő. Zrínyi Miklós, a költő. Zrínyi Miklós, a magyar hős: ősünk, tanultuk volna annakidején, de nem tanultuk. Nem is foglalkoztatott, hogy ki volt, inkább egy nagyonrégikitérdekelmamár típusú alakja a történelemnek…, vagy irodalomnak..?

Mi kell ahhoz, hogy a diák érdeklődését felkeltse a múlt?

Ezt a darabot már tizenegyedik éve mutatják be rendszeresen szeptemberben valahol az országban. Én most látom először. És szembe úszik velem a félretolt történelem, amit nem ismerek. De lehet-e jól ismerni? Mennyire megbízhatók azok a források?

Hogy mennyire kell a színháznak belefolyni vagy nem a politikába, arról pár nappal a bemutató előtt épp a színház szervezőjétől részesültem egy rögtönzött kiselőadásban. Nem könnyű a dolga. Közönséget szervezni, a már megnyert közönséget megtartani, újat becsábítani a nézőtérre az elmaradt bérletesek helyett – mindig nagy feladat volt. És az aktuálisan fújó szelek dirigálnak, kimondatlanul is. Most épp kedvezni akarnak nekünk. Kell ez nekünk? Vagy protestálunk? Igen vagy nem – a színház nézőtere a házifőpróbán, ami amolyan előbemutató féle – tele volt.

A darab Zrínyi leghősiesebb tettére, életének utolsó nagy vállalkozásának elmesélésére szorítkozik: életét áldozza a Habsburgok oldalán, azok segítsége nélkül, a török ellen vívott kilátástalan harcban. Ha megmaradni nem lehet, akkor büszkén hal meg a magyar földért. Bár ő nem élte túl, a küzdelem megállította a törököt. Ezután 30 évig nem támadták ezt a vidéket. Önfeláldozó hadviselése gyümölcsöt hozott.

Az 1500-as években ezen a kisországnyi területen állandóan az életért kellett harcolni az erősebb hatalmak között. Birodalomépítések, területek kiterjesztése, megvédése a feladat és ebben a magyarrá lett horvát-szlavón Zrínyi Miklós bán, várkapitány kimagasló érdemeket szerzett. Nemcsak mint okos-tehetséges szervező, jó taktikus, kiváló, ösztönös politikai érzékkel megáldott stratéga, hanem a maga életét nem kímélő, bátor hadvezér is.

A darabot Moravetz Levente írta, Papp Zoltán, Balásy Szabolcs, Horváth Krisztián zeneszerzők dalait illesztve a történetbe. Az előadás Szigetvár utolsó napjainak történetét villantja fel sorra, egymás után következő képekben, amiket táncbetétek kötnek össze, a zene visz, ez utóbbi szárnyaltat. Gyönyörű korabeli jelmezek, kiváló énekesek és szívhez, lelkiismerethez szóló dalok. Rockmusical. Remek táncosokkal, lelkes fiatal színészekkel, megindító jelenetek – a halál közelségében, akit meg is jelenít az előadás egy gyönyörű, szuggesztív fiatal táncoslány személyében. Egyszerű sminkje, mágikus erővel sugárzó beszédes nagy szemei, tánca az egész előadást behálózza, levezényli… Exotus (Mikita Zsuzsanna Lilla) állandóan a szereplők körül van, tánccal avatkozik a cselekménybe – akire felemeli kezét, meghal. A biblia alvilági lényére mutat, aki számára most mindenki mellékszereplő, kihegyezett figyelmének célszemélye Zrínyi Miklós, kit tekintetével szinte magához láncol.

Szigetvár lehetséges utolsó napjait elmesélő, történelemismertető színházat látunk, megrendítő érzelmeket keltve a remek dalokkal, a reménytelen helyzetben vállalt hős kitartással, a várban önként ottmaradt magyar férfiak, fiúk, asszonyok, lányok részéről – élükön Zrínyi Miklóssal. Ki vannak szolgáltatva a csapdának. A török túlerővel támad, az osztrák nem jön segíteni, a várat meg kell védeni, feladni pedig erkölcsi képtelenség a várkapitány számára. Inkább a hősi halál. Lelkes példáját követi Szigetvár lakossága.

Gazdagok vagyunk vitéz és vereséget szenvedő hősökben, de Zrínyi Miklós kiemelkedik közülük egyenességével, be nem hódoló magatartásával, konok kitartásával, katonai tehetségével.

„Az elmúlt évszázadokban többször felvetődött, hogy vajon kit és mit tisztelünk Zrínyi Miklósban. Annyi bizonyos, hogy nem csupán önfeláldozó halála tette példaképpé. Pályafutása ugyanis éppen azokra az évtizedekre esett, amikor a kor két világbirodalma közé szorult Magyar–Horvát Királyság területén kiépült egy százötven éven keresztül jól vizsgázó védelmi rendszer, és ő maga is aktív irányítója volt a horvát-szlavón, majd a dél-dunántúli végeknek. Zrínyi kiemelkedő típusa az újra fegyvert fogó magyar nemesnek, akik ezrével harcoltak családi birtokaikért és ezzel együtt az országért az ezer kilométeres harcvonalon. Közülük kétségkívül Zrínyi jutott a legmagasabbra, így példája óriási mozgósító erővel bírt a későbbi évtizedekben. Bár Szulejmán birodalma kétségkívül a kor szuperhatalma volt, mégsem sikerült leigáznia Magyarországot. Ez nem magyarázható az uralkodónak a korábbi értékelésekben gyakran előbukkanó negatív jellemvonásaival, hiszen Rodoszt meghódítani, Bécs alá eljutni és a Nyugat-Mediterráneumot ellenőrzés alatt tartani hatalmas teljesítmény volt. Ám a magyar nemesség balkáni sorstársaival ellentétben túlélte az első oszmán csapásokat, nem pusztult el, és nem is hódolt be a megszállóknak. Habsburg támogatással harcba kezdett, és neki köszönhetően nem volt olyan település a Kárpát-medencében, ahová ne jutottak volna el az adószedő magyar végvári katonák, ezzel is fenntartva a Magyar–Horvát Királyság virtuális egységét. Zrínyi és kortársai heroikus küzdelmének köszönhetően az Oszmán Birodalom folyamatos lépéshátrányba került ezen a hadszíntéren. Amíg az oszmánok egyre több frontvonalon kényszerültek helytállni, addig itt egy mind szervezettebb védelmi rendszer született meg a 16. század közepén, amely egész Közép-Európát megóvta a hódítástól. Zrínyi Közép-Európa közös hőse. A horvát grófból magyar arisztokratává emelkedő, elkötelezett törökellenes katonára és politikusra így joggal lehet büszke minden magyar és horvát, sőt osztrák és cseh állampolgár, minden szigetvári, zágrábi vagy csáktornyai lokálpatrióta. Egyszerre tarthatjuk őt a történeti Magyar- és Horvátország, illetve az egykori Habsburg Monarchia közös hősének.”(Wikipédia)

A színen versdrámák zajlanak. Fiatal, szinte gyermeklány szeret bele Cserenko kamarásba (Bot Gábor), Zrínyi felesége (Debrei Zsuzsanna) búsul, hogy a biztos halálnak kell otthagynia szeretett férjét, annak kifejezett parancsára, az osztrák fővezér (Besenczi Árpád) hadnagya (Mihály Péter) önként áll be a várvédők közé, a biztos halált választani, fiatal janicsár: Lahib (Úrházy Gábor László) válik a törököt elárulóvá, megszökve a seregből és énekli drámai vallomását a magyar gyerekből janicsárrá nevelt ember tragédiájáról, miközben el kell szenvednie, hogy a magyarok sem akarnak hinni neki; sorolhatnám a színpadjainkról manapság letűnt-kihalt lelki-erkölcsi értékeket…

Itt az a kérdés, szabad-e, illik-e nekem meghatódni, büszke érzéseket eddig rejtegetni kényszerülő kisebbségi magyarként a bátorság, a halált megvető hazafias cselekedeteket látva? Bűn az, ha én is ilyesmire vágyom, ha ezt tartom szépnek? Hogy legyen az ember büszke, és ha kell haljon meg a hazáért, szeretteiért? Évtizedek szolgalelkű kisebbrendűségét végre levetve, nem sírhatok, örülhetek, tapsolhatok boldogan, hogy hallom bátran kiállni a legszentebb dolgok mellett, természetesen bátran imádkozni Zrínyit, a főhőst? Milyen illemnek akar megfelelni az emberben az az ostoba szégyenérzet, hogy nem élünk azzal, akik vagyunk – amikor nem egy ember, hanem egy egész nemzet sorsa forog kockán? Ekkor nem a halált megvető, főurakat, túlerőt megvető konoksággal választom a csak azért sem adom életem a kezükbe hozzáállást? Nem ez a legmagasztosabb?

De igen. És meghatódom, és megrendülök és örvendek, hogy Erdélyben elnyomott magyar létemre tapsolhatok a máig kisnemzettudattal megvert magyarokkal együtt a hős Zrínyi Miklós és Szigetvár hősi halált halt katonáinak emlékét megidéző színészeknek. Legyenek vitézek, bátrak a fiaink – ne meghunyászkodó, gyáva gyaurok. Álljanak ki azért, ami szép, ami nemes, ami tiszta. Szemétre veletek megalkuvó, gyáva félelmek. Érünk annyit, mint más nemzet, jogunk van harcolni magunkért, okosnak, ravasznak lenni s ha kell akár hősi halált halni országunkért. Mit érünk okoskodó jövendőmondásokkal, hogy így lesz, meg úgy lesz. Minden napnak megvan a maga baja, azzal kell foglalkozni. Az pedig mindig a nemzet megmaradása – mert támadja külső, belső ellenség mindenkor. Nem kell, nem szabad elfogadni olyan megbélyegző pecsétet, ami leminősít, devalvál bennünket. Kiváló példaképünk van Zrínyi Miklósban, akit követhetünk magatartásban, hozzáállásban, halált megvető bátorságban.

Ha a színház feladata tükröt tartani a társadalom elé, akkor ennek a tükörnek azt is meg kell mutatnia, hogy a magyarok nem alacsonyabb rendű nép. Hogy lehetünk büszkék. Ahogy Petőfi versben szólít fel arra, hogy legyünk büszkék arra, hogy színészek, úgy Zrínyi hadviselése, kitartása, hősiessége arra hív: legyünk büszkék elődeinkre, a magyarságunkra – nem más nemzeteket megvetve, hanem magunkat köztük nem kisebbítve. Eszménykép nélkül, hit nélkül nincs bátorság, nincs kitartás, nincsenek az igazságért áldozatot hozni képes állampolgárok, elvesznek az ideálok, a magasztos eszmék kiürülnek és még ünnepeinket is csak a mulatozás-falatozás meríti ki, ami pedig csak betetőzés, nem maga az öröm. Ennek a szív legmélyebb rejtekéből kell fakadnia, ahonnan a legbátrabb tettekre való hajlandóságot is megtalálhatjuk.

Mikor a kommunizmus-szocializmusról lehullott a lepel, és kiderült, hogy az eszme nem valódi értékeken alapult, az egyenlőség-testvériség-szabadság nem valósult meg még árnyalataiban, kis vonatkozásokban sem, hanem a csak maguk hatalmát erősítendő lóbálták a lózungokat, mint a tömjénfüstölőket a templomszolgák, és csatlakoztunk Európához, a nemzetek testvéri közösségéhez, ahol úgy véltük, védelemre találunk – még hihettük azt, hogy ezt meg is kapjuk. Minden kornak megvan a maga felismerése és ennek következtében a feladata is. A nemzetek egymás nyakába borulása kiméra. A nemzetek önállóan való létezése ugyancsak. De a bajtársiasság szelleme nélkül ki vagyunk szolgáltatva az egymásra fenekedő indulatnak, ami ellen csak belső erővel, az igazsághoz ragaszkodással tudunk küzdeni. Ha egy nemzetnek hiányzik az önbecsülése, magát rontja meg.. Ha az ellenfelek becsülnek valamit egymásban: az a tartás. Kell az az isteni törvény, ami világító toronyként vonzza tekintetünket viharok idején. Békeidőkben is szükség van rá, hogy el ne vesszünk mindenféle élvezetek mentén. Meghalni is úgy érdemes, ha az eszme tiszta, becsületes és időtálló. Minden kornak megvan a maga sajátos feladata. Vannak békeidők és vannak háborús idők. Késő akkor fenni a kardot, mikor az ellenség előtted már kivonta a sajátját.

Ez az előadás a fiatalságnak szól. Az utánunk jövő nemzedéknek, akiket az életre és ha kell a harcra is fel kell készíteni. Fel kell ismerni az idők szavát. „Az élet célja a küzdés, maga” írta Madách Imre. És ha ki is forgatják a szavainkat, ha vissza is élnek az isteni törvénnyel, ha csak képmutatásból lobogtatják ismét – akkor sincs jobb annál, ami nekünk adatott: a keresztyénség igaz megélése. Mindenkinek abban a léthelyzetben, amiben él.

Gyönyörűséggel töltött el a mód, ahogy Nádasdy gróf özvegye (Jurina Beáta) kézbe vette és megbékéltette a két egymásnak feszülő nemzet képviselőit és elérte a célját. Lehet a hatalmat erre is használni, és micsoda lelki örömöt szerez! Tele kiérdemelt büszkeséggel, hivalkodás nélkül. Elismeréssel adóztam az osztrák és török fejek ravaszságát és a magyar fő fölött taktikázó stratégiákat bemutató Besenczi Árpádnak és Farkas Ignácnak is – mert felismerhettem ezt a „mechanizmust”. Jó volt látni a Zrínyi feleségét, Rosenberg Évát alakító Debrei Zsuzsában a férjének nehéz szívvel engedő szerető nőt, aki megérti és támogatja párját országvédő küzdelmében; vagy Dandó (Ticz András) és Radován (Hertelendy Attila) hadnagyok boldog-büszke katonás táncát – szívet forrósító volt. Állóképek, freskók elevenedtek meg a szakácsnő (Ecsedi Erzsébet) anyáskodó, bősz amazonként is fellépő jeleneteiben, Novák hadnagy (Wellmann György) epizódjában. Lulla (Magyar Cecilia) török háremhölgyének ízléses tánca is kiemelkedett, Kecskés hadnagy (Mihály Péter) tekintetének tüzes hite, Ali, török aga (Baj László) ravasz mosolya és kettejük jól kimunkált párbaja izgalmas betét volt és jó rendezői ötlet ennyivel illusztrálni a történelmi helyzet komolyságát.

Kár lenne és hosszú leírni az egész előadást, meg kell nézni. Stílusa az elbeszélő költemények sorába helyezi, amit magasztos-himnikus-mozgósító énekszámok ruháznak fel nemzetébresztő erővel.

Ez is a színház feladatai közé tartozik. És ezt Sasvári Sándorral a címszerepben jelesen teljesíti. Zrínyi Miklósának telt, tartalmas, erőteljes, férfias hangjához tökéletesen illeszkedik a színművész tartása is, amit ékes jelmeze ki is emel. Ezért és az egész jelmeztervért Molnár Gabriellát illeti a dicséret. A koreográfusok (Halmi Zoltán, Klép Norbert) is kitettek magukért, a táncok, párbajjelenet hangulatfestő, drámai erővel bírtak. Exotus koreográfiája különösen.

Mi tehát a mi feladatunk? Legyünk büszkék reá, hogy magyarok vagyunk. És tegyünk meg mindent azért, hogy büszkék lehessünk rá. Ez az előadás üzenete számomra, s ezzel a színház teljesíti, nem szájbarágósan, nép- és szíveket művelő kötelességét.

Zalaegerszegen a közönség is zalaegerszegi-zalatáji, a maga sajátos szokásaival. Az előadás végén meghajló színészeken érzem, ahogy a fülük arra van kihegyezve – hogy fogadod EZT, kedves közönségünk? És bepárásodik a szemük a visszatartott örömtől, meghatottságtól… ez a taps JÓ. Melegszívű…

 

A szereposztás itt olvasható.

Fotók: Perczel Adrienn

 

Debrei Zsuzsanna, Sasvari Sándor

Ecsedi Erzsebet, Sasvári Sándor

Jurina Beáta

Mihály Péter-Hertelendy Attila

Mikita Zsuzsanna Lilla, Szakály Aurél

Sasvári Sándor, Mikita Zsuzsanna Lilla

Sasvari Sándor

Sasvari Sándor

Ticz András, Hertelendy Attila

Arat a halál

Arat a halál

Exotus – Mikita Zsuzsanna Lilla

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Szabálytalan színházi kritika”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés