Hajnal Mária | Távoli Világ

Szépirodalom - próza

Távoli Világ

 

A nő idegesen tépte fel a toronyszoba ajtaját. Nem fáradt azzal, hogy friss levegőt engedjen be, egyenesen az ablak alatti lélekládához lépett. Felpattintotta a pántokat és keresni kezdett benne.

Kell itt lennie még valaminek – gondolta és sorra dobálta ki a kezébe kerülő áttetsző, már élettelen dolgokat.

A kreativitás és képzelet hét színű szélforgója és a kedvesség kék virágai messzire repültek. Megakadt a szeme a hűség gyűrűjén és a szerelmes ölelés rózsájának tövisein. A fakó levelű hit és a szabadság pillangója már holtan hevertek a láda jobb sarkában. A báj, a jókedv, a hangja finom dallamát zengő aranyfuvola és csengettyű azonnal elporhadtak a kezében, amint hozzájuk ért.

Megtalálta a csüggedés ernyőjét, a remény törékeny hajójának makettjét, a tudás faágait és tobozait. A félelem árnyai is kirepültek, most, hogy felnyílt a láda teteje.

Adnom kell neki valamit – süvítettek a gondolatok a fejében, de addigra már könnycseppek peregtek az arcán.

Kétségbeesetten nézett az üresen tátongó ládára. A meg-megvillanó pergamentekercset már a kezébe sem vette, tudta, hogy kihunyna a fénye, amint megérintené. Már mindent megírt, már mindent neki adott, nem maradt benne semmi, amit papírra vethetne, vagy neki adhatna. Az álmai maradtak csak, de azt nem a ládában tartotta, hanem a szívében. Ha azt is neki adja, délibábbá válik, egy ködös valósággá, de talán a homály eltakarhatná a magány prédát kutató szeme elől. Az álmai buborékjai könnyedén szálltak és olvadtak el, gazdagítva egy másik világot. A világot, amely mindig is ott volt, ajándékok nélkül is óvó, figyelő szeretettel a távolban.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Távoli Világ”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés