Hajnal Mária | A hétköznapok kegyelme

Szépirodalom - próza

A hétköznapok kegyelme

 

azaz mind egyfelé tartunk

 

Ha alaposan megfigyeli az utat, ha nem téveszt irányt, akkor az is előfordulhat, hogy pont oda helyezi a lábát, ahová tegnap vagy tegnapelőtt. Hány és hány kitaposott út lehet a világban, ha mindenkinek lenne egy saját színe, akkor láthatnánk, hogy hálózzák be a világot a lábnyomok. Elhaladt a betonháztömb párkánya alatt, ahol nem kellett lehajtania a fejét, mert pont elfért alatta, már nyitotta az iroda kapuját, felsétált a szobájába és ismét eltöltött bent nyolc órát.

Ez egy időhurok, nap nap után újra és újra megtörténik ugyanaz. A hétköznapok azonosságának értelmét kereste. Talán ezek a napok a fejlődés lehetőségei, a monotonságuk adja az alkalmat arra, hogy észrevegyen valamit, a saját szerepe mögötti üzenetét, amelyet addig kell folytatnia, amíg a lábnyomát át nem tudja helyezni egy új útra, amely majd másfelé viszi. Az új út pedig ismét addig tart, amíg nem ébred rá egy új tudásra.

Az idő végtelenségét életeken át megkaphatjuk a lábnyomaink számára, de már egy apró változtatás, egy új gondolat is hozhat eredményt, egy új szokás vagy felismerés ünneppé teheti a szürkeséget, melyet, ha megtartunk, feljebb emelkedhetünk a lelki evolúciónk útján.

Ha elég mély lesz már a lábnyomom az úton, akkor biztos megérzem ennek az útnak a bölcsességét és kiléphetek belőle – gondolta a nő és mosolyogva sétált végig a néha gyűlölt úton, azon az úton, amelyen már három éve lépkedett a Szamszára kivezető útja felé.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A hétköznapok kegyelme”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés