Kisslaki László | A "műkedvelő" szűz

Szépirodalom - próza

A „műkedvelő” szűz

 

Lilla unottan bámészkodott az ablaknál. A csipkefüggönyön keresztül a szemben lévő Zalcer kávéházra látott, ahol Gombkötő doktor még mindig konyakozott, pedig már egy órája elment tőle. Elmosolyodott, mert a doki mellett a barátja, Lenz úr, a kóser mészáros várakozott egy spriccer mellett. Ő majd csak fél hatkor nyomja meg a lakáscsengőt, hogy aztán tíz perc múlva, már jó kedvvel loholjon haza a Dob utcába. Zárásra szeretett otthon lenni, mert nem szívesen hagyta a pénztárt az asszonyra.

A Hatvani utcában ilyenkor tavasz derekán, gyér volt a forgalom. A ráérők inkább a Duna korzón sétálgattak, vagy beültek a boltívek alá, ahol italmérést és kifőzdét is találhattak. Sötétedéskor már zene és tánc is volt, sőt egyéb is a parton.

Csak a puceráj előtt várakozott Kőnig tanácsos úr megszokott fogata, aki most elégedetten szivarozott Lilla budoárjában. Jogosan, hisz boldogan tűrte a megérdemelt büntetést.

A kisasszony kinyitotta az ablakot, mert nem szerette a füstöt. Váratlanul elmosolyodott, mert a ló éppen kíváncsian felpislantott az ablakára és a tekintetük összetalálkozott. Szemével mintha azt kérdezné:

– Kérem szépen, mikor jön már az a vén malac?

Lilla aznap is, mint minden kedden, négytől fél ötig mímelte az alvást, olyan pucéron, ahogy az anyja szülte húsz éve. Hanyatt fekve, édesen szuszogott a rózsamintás pamlagon. Ahogy lehunyt szemmel pihegett, csak lelkével látta maga fölött a fenyők koronáját, s egy maroknyi kék eget, ahová hébe-hóba betévedt egy csordától elbitangolt bárányfelhő. Majd gondolatai átszálltak az erdő szélén gunnyasztó faluba, ahová hazavárja Józsi vőlegénye. Annyi év után végre hazaengedte őt Boszniából a Ferenc Jóska.

A legény büszke volt Marira, mert lány létére ismerte a betűket. – A Mari nevet, csak pestiesen ejtették Lillának.

Hogy közben Kőnig úr zihált a széken, mint egy igásló, nem zavarta. Na meg, tilos volt észrevenni.

– Ha öröme telik benne! – de azért kellemes munka volt, mert még simogatnia sem kellett az öreget, hogy boldog legyen. Hirtelen nagy csönd lett.

Erre – betanult szerepe szerint – Lilla váratlan felriadt. Öklével megdörzsölte a szemét, meghökkent, majd dühös szikrázó szemekkel ránézett az úrra.

Akkor a főtanácsos úr olyan verést kapott Lillától, mint minden kedden, amiben már egy éve megegyeztek. Hiszen Kőnig úr ezért fizette.

A szigorú büntetést azzal érdemelte ki a tanácsos, mert megleste Lilla grófnőt – vagyis most őt – álmában. Még fejére is kapott a finom papuccsal, hogy tanulja meg, hogy soha többé nem szabad malackodni.

Egy időre rá, mikor már az öreg eloltotta a szivarját, Lilla is visszajött az ablaktól, és értően masszírozta az öreg talpát.

Alapjában kedvelte ezt a kedves, magányos öregurat. Neki köszönhette, hogy csak finom urak jártak hozzá, akik őt egy ujjal sem illeték, csak a jelenléte kellett nekik ahhoz, hogy röpke negyedóra után elégedetten távozzanak tőle.

Ezek után nem csoda, hogy büszke volt magára a szűz. Otthon, majd a templomban tiszta liliomként állhat az oltár előtt, mert megőrizte becsületét Józsinak.

– Mert mi is az egyetlen ékessége a szegény lánynak? – a szüzessége. – Mondogatta eleget a zsugori keresztanyja, aki az imakönyvön kívül, még rengeteg ájtatos mondást hagyott rá.

 

Az igaz, ő bizony nem züllött el, megmaradt ártatlannak ebben a bűnös nagyvárosban. Nem úgy, mint a Réz Rózsa, aki már az első pesti éjszaka, nyolcszor vesztette el a leányságát a  „Kéthatos” garniszállóban.

Pedig szépen indult a sorsuk, mikor egy éve a levéllel megérkeztek Rózsával Pestre. Abban a kanizsai patikárius ajánlotta őket Silberstein úrnak, a gyerekeihez pesztrának. A budai állomásról elindultak át a hídon a Szentkirályi utcába, ahol az ékszerész lakott. Igaz ugyan, hogy először a Deák térre keveredtek, de azért végül megérkeztek.

Hát, nem a legjobbkor. Éppen Silberstein urat vezették megbilincselve egy zárt lovas kocsihoz, a kíváncsi bámészkodók között. Felesége sírva szaladt még egy darabig a kocsi mellett, de aztán kifulladt, s szívéhez szorítva kezét visszabotorkált a házhoz, maga előtt terelve a bambán bámuló, megriadt gyerekeit.

Egy ideig tanácstalanul ácsorogtak a ház előtt, de később lejött Silbersteinné még mindig könnyezve pénzt kotort elő a bugyellárisból, és adott – akkor (még) Marinak – vonatra. Sajnálatára, pillanatnyilag érthető okból, nem tudja őket alkalmazni.

– Ha mégis maradni akartok szerencsét próbálni, akkor lemehettek a Duna partra a hídhoz. Ott a Boltívek alatt rengeteg kimérést láttok, és mindig találhattok érdeklődő gazdát, aki szívesen alkalmaz fiatal, tisztességes lányokat.

Mikor idáig ért Lilla az emlékeiben, hálatelt szívvel nyomkodta a tanácsos úr talpát.

Ő igazán áldott jó ember, a sors vezérelte, hogy éppen akkor üljön hozzájuk, mikor aggódva tanakodtak a jegelt cukros víz mellett, hogy mi is lesz velük itt a nagy idegenben?

– Kőnig úr – mert illően bemutatkozott – rögtön elhatározta, hogy Lilla hóna alá nyúl. Felajánlotta a segítségét, mert nagyon meghatotta őt a két szegény lány szomorú története. Hogy Lillát megóvja a tapasztalatlan, falusi szüzekre leselkedő veszélyektől, jobb – mondta –, ha magával viszi és beköltözteti az egyik lakásába, amiről még a felesége sem tud. Csupáncsak azt kéri viszonzásul, hogy minden kedden egy órát vele tölthessen, persze szigorúan a tisztesség határain belül. És, hogy ne unatkozzon, küld néha egy-két talpig úriembert időtöltésre, hogy képezze velük magát, a finom társalgási modorra. Különben azt tehet, amit akar, de őrizze meg a becsületét, mert az csak egy van!

Réz Rózsát viszont inkább a változatos, kalandos élet vonzotta, ezért Kőnig úr áthívta Nagy urat, egyik beosztottját, aki a szomszéd asztalnál ücsörgött. A titkosrendőr megígérte a lánynak, hogy még ma este átviszi a „Kéthatos” intézménybe. Ott már ténykedett egy örömlány, mint besúgó, de Nagy úr odaremélte Rózsát segítőnek.

Az már nem tartozik ide, hogy az ajánlatot a lány, később felháborodva avval utasította vissza, hogy ő ugyan erkölcstelen, de ilyen ocsmányságot nem tesz.

A garniszálló finom, forgalmas élete izgatta Rózsát. Mondta is Nagy úrnak a második likőr után, hogy ő bizony inkább dolgozik többet kevés pénzért, mint ritkán, a bizonytalan sokért. Ő aztán bírja majd a strapát, ne féltsék. Így majd több pénzt gyűjthet, s hamarabb tanul meg úgy viselkedni, mint egy úrinő.

Az utóbbiról később kénytelen volt lemondania, mert hozzájuk általában csak bérkocsisok, szenesek, és a szennylapok firkászai jártak; na meg pár író is betévedt, ha kaptak pár korona előleget.

Művelődésre sem volt ideje, se módja a nagy strapában. A kollégái közül is csak Zolika ismerte a betűvetés tudományát. Zolika kisasszony, aki bakfisruhában járt, sokat keresett, mert állandó ügyfelei voltak. Általában olyanok, akik még nem voltak benne biztosak, hogy melyik nemhez is vonzódnak inkább.

Rózsa is egy halom pénzt hozott össze; később már úgy gondolta, hogy hazamegy.

Lillának sem voltak nagyravágyó tervei. Ő csak Józsijával akarta a szent házasságban a családot ellátni, gyereket szoptatni, és dolgozni Isten parancsolatai szerint.

Amikor kitelt az esztendő, a tanácsos úr hálás szívvel búcsúzott védencétől, mert igazán sok pénzt hozott a rendőrtiszti fizetése mellé az a jutalék, amit a lány vendégeitől kapott. A nászajándékra egy köteg bankót adott Lillának tehénre, lóra, szekérre; na meg ráadásnak a saját simléderes bőrsapkáját is elküldte Józsinak.

Lilla, illetve ismét Mari, már jó egy éve otthon volt. Józsi, aki elszokott a dologtól Boszniában, örült a rengeteg pénznek, amit Mari hazahozott. Megbékélt a múlttal, amit az ifiasszony szépítve elmesélt. A férj, kiszámolta, hogy ennyi pénzből nem kell neki látástól vakulásig a földet túrni, mint a többieknek. Elég neki, ha kijár a szőlejébe, amit Mari vett neki, hogy kedvére gondozza.

A kedves, szorgalmas Marit megbecsülték a faluban, mert világot látott, tehetős asszony lett belőle. Azt beszélik, hogy az öreg grófnő nagysága, akinél Pesten szolgált, egy láda pénzt hagyott rá örökül. Mari kisfia is olyan szép volt, mint az a pufók, szárnyas angyalgyerek, akit az anyja sokszor elnézett az oltárképen, ahogy a pocakos kis puttó éppen az arany harsonáját fújja, még szinte hallani vélte az ember. Ki gondolta volna, hogy a szokásosnál egy hónappal korábban született ez a hurkás kis vasgyúró.

Réz Rózsa, később jött haza. Míg odajárt, igazi, finom dáma lett belőle. Tudták róla, hogy az utóbbi időben, már a Szallay családnál volt alkalmazásban, mint kitanult nevelőnő. Rózsa, réghalt anyjától örökölt házába, ragyogó új bútorokat vásárolt. Később valaki által elterjedt, hogy Rózsa nem nevelőnő volt, hanem egy éjszakai mulatóban kasszírnő. Ezért a megbecsülés rögtön megvetésre fordult iránta. Ráadásul a falu gyanúja csak megerősödött, mert látták, hogy mikor először találkozott Marival az utcán, a volt barátnő nem fogadta Rózsa mosolygós köszönését. Inkább tüntetőleg elfordította a fejét, mintha sose látta volna. Akkor már biztosra vették, hogy Mari többet tudna mondani a volt barátnője városban viselt dolgairól; de hát neki olyan lágy galambszíve van, hogy inkább nem árult el semmit.

Az igazság kedvéért azért meg kell említeni, hogy Rózsa a rászorulókon sokat segített, akiket a zsugori falu csak ködnek nézett. A templom építésére is három kalap ezüstpengőt adományozott. Ezért, a rá következő vasárnapon a plébános úr megható prédikációt tartott a Bűnbánó Magdolna dicső megtisztulásáról, amivel igenis, szép példát mutatott – ahogy ő mondta – a falusi lányoknak, hogy meg kell fogni a dolog mindkét végét.  Mind a munkában, mind pedig az adakozásban. Bátran végigjárhatják a bűn tövises útját. Mint ahogyan azt a jószívű Réz Rózsa tette.

Utóbbi időben Mari sokat szenvedett. Férje egyre később járt haza. Volt, hogy az udvaron talált rá a reggel, úgy, ahogy még az éjjel részegen, testi dolga közben odaájult az orgonabokor alá.  Már rég nincs kedve Jóskája kezét keresni a hitvesi ágyban, mert úgyis csak a hideg ürességet találná a takaró alatt. Úgy érezte, hogy levegővé vált az ura számára. Az apa már rá se nézett a gyerekre, s nem nyargalja vele nyerítve körbe a szobát, mint ahogy szokta az első időben. S ami még nemrég mindennapos volt, most férjének havonta tán kétszer jut eszébe, hogy felesége is van; akkor rögtön ölelni van kedve, persze, csak ha nagyon berúgott.

– Biztos összetéveszt valakivel – gondolta olyankor Mari, s a kezdődő örömét elfagyasztotta a közömbös tűrés. Aztán akkor alig végez az embere, rögtön hortyog, vagy egyenesen a pajtába megy aludni, s reggel onnan tűnik el a szőlőhegy irányába.

Az utóbbi időben azt rebesgetik a faluban, hogy gyakrabban látják Jóskát Rózsa háza körül, mint ahogy az egy nős emberhez illenék. Ez volt az igazi tőrszúrás Marinak. Még ha más asszony után koslatna az ura, azt még könnyebben elviselné, mert hát a férfiakat már csak ilyennek teremtette Isten. De hogy éppen ez a legutolsó, két hatosért megkapható, mindenki szalmazsákja akarja az ő Józsiját, az már maga a fertelem.

Éppen rosszkor találta kérdezni a kapatosan hazatérő, részegen vigyorgó férjét, aki éppen a vizesvödörből húzott egyet: – miért hagyja, hogy az a mocsok szajha elcsábítsa?

Józsi először letette a zománcozott edényt – mert az drága –, majd hirtelen nagy erővel szájon vágta Marit.

– Először is, nem akart elcsábítani! Én kívánom azt a tiszta asszonyt. Te olyan hideg vagy, mint a rókadög a hóban. Annyira se kellesz, mint ahogy egy fejőstehenet se kívánok meghágni.

Azért később lehiggadt Józsi, átölelte Marit, megsimogatta a haját, majd nagyon szomorúan, párás szemmel kiballagott a szőlőbe.

Mari bement a tisztaszobába, hogy egy rongyot keressen, amivel a kiserkent vért letörli a felrepedt ajkáról, mikor az asztalon egy szétnyitott levelet látott. Biztos Jóska tehette oda, mert ő szokta a postát elhozni.

A levelet Lenz úr, a Dob utcai kóser mészáros írta Pestről. Csak most értesült a kisfia születéséről, azért írjon bátran, ha pénz kell. Azonnal küld, csak ne szenvedjenek semmibe sem hiányt.

Mari felett lezuhant az ég és összeesett.

Takács Zoltán illusztrációja

Később, mikor magához tért, eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Lenz úr könyörgött, hogy legyen az övé. Erre egy köteg bankót tett a kezébe, hogy a rengeteg pénz láttán megszédült. Ráadásul a megvadult férfi megígérte, hogy majd nagyon vigyáz, hogy ne legyen baj belőle. Aztán mégis megtörtént.

Jóska nem vett észre semmit, mert aznap este a lakodalomban annyira berúgatta, hogy nem emlékezett már reggel arra sem, hogy egyáltalán mi is történt a nászéjszakán.

Mari lassan magához tért a dermedt kábulatából. Szinte öntudatlanul kivitte a főtt krumplit, hogy a vályúba öntse, de hirtelen azt hitte, hogy káprázik a szeme. A disznó a két mellső lábával az ól palánkjára kapaszkodva ordított a moslékért. Ez nem volt meglepő, hiszen ez minden reggel így volt.

De aznap Kőnig úr simléderes bőrsapkája volt a fejére szíjazva.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A „műkedvelő” szűz”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés