Kő-Szabó Imre | Revans

Szépirodalom - próza

Revans

A tél nagyon hosszan tartotta magát, de aztán a tavasz valósággal rászakadt F. Községre. A levegőben vibrált az első májusi nap melege. Délelőtt tíz óra volt. Rózsa Endre a bányászklub előtt várta Varga Rafit. Jó barátok voltak, egy csapatban dolgoztak az északi fejtésen. Varga jó vájár volt, dolgos, erős gyerek, huszonöt éves, Rózsa valamivel öregebb, és vékonyabb fiú. Vasárnap délelőttönként, meg ilyen ünnepnapokon a klubban kártyáztak, meg rexeztek.

– Gyerünk, öregem! – kiáltott át a túlsó oldalra Rózsa. – Elfogják a piros ultit!

– Addigra mi is ott leszünk! – válaszolta Varga és nagyot szívott az orrán.

– Szevasz!

– Szia!

Kezet fogtak.

– Jó szerencsét! – tette hozzá Rózsa Endre. Ezt már csak úgy megszokásból. Az apja is így köszönt el mindennap, hosszú éveken keresztül, míg egy csütörtöki napon egy omlás maga alá nem temette. Az öreg Varga Rafi húzta ki a meddő alól, de már akkor halott volt. Közben ő maga is megsérült. Így került a bajban egymáshoz közel a két család. Ettől kezdve a két fiú mindig együtt játszott. Együtt jártak iskolába, és együtt kerültek a bányába is. Pedig akkor – a szerencsétlenség után – megfogadták, nem lesznek bányászok. Ma már nem cserélnék el ezt a szakmát. A bánya levegője nélkül az ennivaló sem esne jól.

– Úgy látom, most jó játék ígérkezik – mondta Rózsa Endre. – Miért?

– Leszünk többen is, a srácok azt mondták, itt lesznek. Komádi Ferit meg Szanyi Sándort már láttam lejönni.

– Akkor megkopasztjuk őket! – válaszolta Varga Rafi, és összedörzsölte a tenyerét.

Beléptek a klubba. A klubhelyiség nem az utcáról nyílt, az udvarról lehetett bemenni. A két nagyobb szobát használták állandóan. Az egyik a társalgó, nagy fotelokkal és kis kerek asztalokkal, a másik a söntés, bádogpulttal és egy rexasztallal. A bádogpult mögött az örökmozgó köpcös Pali bácsi. Ősz hajával és mosolyával őt mindig ilyennek ismerték, meg nagy Fradi-drukkernek. Varga Rafi szerint huszonöt évvel ezelőtt is ilyen volt, igaz, hogy ő akkor született, és nem emlékszik rá, de biztosan ilyen lehetett.

– Harcos üdvözlet! – mondta Varga Rafi, és belépett a társalgóba. Négyen keverték a lapokat és öten gibiceltek.

– Szevasztok!

– Jó szerencsét!

– Végre, hogy itt vagytok! – mondta egy fiú a kártyázók közül. – Készítettem a zsebemet! – és megmutatta, hogy mennyi fér még bele.

– Gondolom, azért pénzt is hoztál? – kérdezte Rózsa Endre. – Mert, ha nincs, még kérhettek a Pali bácsitól!

– Csak lassan, lépdelve! – csitította őket a szőke fiú.

– Ki játszik?

Újabb négyest alakítottak. A négyesbe Varga Rafi szembe ült Rózsa Endrével. A szemük találkozott. Ők már egymást egy-egy arcrándulással is megértették. A többiek körülállták őket. Az első osztások csak közepesek voltak. A lapokat suhogva keverték, keveset beszéltek, a játék kezdett kibontakozni.

– Szép lap, szép lap… – mondogatta Szanyi.

– Negyven száz! – Ulti!

– Betli!

– Durikmars! – licitálták egymást.

Az izgalom fokozódott. A kártya lapjai szótlan csendben pattogtak az asztal lapján. A szemek furcsa, gyors játéka zajlott le. A kézben tartott kártyalapok, a gondolkodásba süllyedt arcok és az asztalra hulló lapok között cikázott.

– Megvan! – mondta csendesen Varga Rafi.

– Igen, nyertél – erősítette meg Szanyi Sándor, és kezdte számolni az aprópénzt, de nem volt elég. A zsebéből tízest vett elő, azzal fizetett.

– Szerencsés fickó!

– A kártyában! – mondta valaki. – És a nők?

– Ott nem, azoktól fél – felelte Komádi Feri.

Sört hozattak, szótlanul ittak, nagy kortyokkal. A játék tovább folyt, egyre merészebben. A szerencse felváltva pártolt Vargához és Rózsához.

– Nyertem! – állapította meg újból Komádi.

– Most! – A következő már a miénk! – mondta Szanyi és elszántan keverte a lapokat. – Sok szenet kell kilöknöd addig.

– Neked meg öt lapot.

– Tessék! Egy… kettő… három… megvan az ulti, négy… öt!

Fanyar arccal állt fel Komádi Feri.

– Feladom, nincs több pénzem. – Gyertek, igyunk!

A söntéshez mentek.

– Négy csiszolóvásznat! – mondta Varga Rafi Pali bácsinak, aki ezen nem csodálkozott.

Levett négy kis üveget a polcról és a fiúk elé tette. Mindegyiken sárga címke, rajta: Diana.
Ezt itták általában műszak előtt. Szeszt ilyenkor nem volt szabad mérni, de a sósborszeszt nem tiltotta senki és semmi. Az ember, ha itta, olyan volt, mintha csiszolták volna a torkát. A kámforos íz lehűtötte őket és ez már hiányzott nekik.

– Megyek ebédelni, anyám vár – mondta Varga Rafi.

– A kisfiának otthon kell lennie?

– Bizony, kész a tejbepapi!

– Pofa be! – mordult rájuk. – Délután azért kéredzkedjél el, legyél jó kisfiú. – Menj a fenébe a hülyeségeiddel.

– Délután legyen nagy szád! – mondta Rózsa Endre. – Majd a birkózóval állj ki a bemutató után. Ott mutasd meg, mit tudsz!

– Azt hiszed, nem merek? – kérdezte Komádi Feri.

– Pedig tétje is van! – Micsoda?

– Egy pezsgő, meg egy torta.

– Duplázod, ha nyerek? – kérdezte Komádi és nyújtotta a kezét.

– Rendben van! – kezet ráztak, Rózsa pedig kettévágta.

– Akkor gyerünk ebédelni. – Gyerünk!

– Háromkor a focipályán.

– Ott leszünk.

Délután három óra volt.
A bánya kisvasútjának rozsdás sínjeivel elkerített focipályán szólt a zene. A faluban mindenütt lehetett hallani, és ez mindenkit ide csalt. Meg vonzotta az embereket a kíváncsiság is, mert a „Tatabányai Bányász Sport Club” birkózói jöttek el erre a délutánra. Egy kis bemutatót akarnak tartani, olyan kedvcsinálót, a fiataloknak. A bánya vezetősége elhatározta, újból fellendíti a sportéletet és a fiatalokat is bevonják. Ebben a faluban már régóta nem működik a sportkör. Egyszer volt, a megyei első osztályban játszottak, de az is feloszlott. A vezetők összevesztek, mert azt mondták egymásról, hogy elkezelik a kör pénzét. Lett is belőle nagy veszekedés meg harag, a Tóth Jani bácsi ezért lépett ki a bányából és most az erdőre jár, fát vágni. Azóta nincs semmi.

Néha van egy-egy focimeccs, de azt is a kocsmáros Talpi szervezi, olyan kövérek-soványok meg nősök-nőtlenek között. Ez is csak egy évben egyszer, bányásznapon, hogy sörözhessenek.

A pályán, meg a korlátok mögött már sokan várakoztak. A birkózószőnyeget az egyik kapu előtti részen állították fel, itt tisztább volt a fű.
A birkózok ott álltak sorban. Mellettük a vezetők, távolban egy régi, sárgára festett Ikarusz busz. Ezzel jöttek Tatabányáról, meg ott is öltöztek, vetkőztek a birkózok. Ünnepélyes pillanat volt ez. A bánya igazgatója a mikrofon előtt állt. A zene elhalkult, majd megszűnt. Lassan elcsendesedett a tömeg, igaz, közben mindenki pisszegett, hogy csend legyen. Az igazgató mellett ott állt a helybeli iskola pár pedagógusa, meg az úttörőcsapat egyik őrse.

– Kedves elvtársak! – kezdte a beszédet a bánya igazgatója. – Szeretettel köszöntöm a megjelent kedves… – szavát a közeli épületek élesen visszaverték.

Nem beszélt sokáig, kérte, hogy fogadják szeretettel a bányász birkózókat, és végül mindenkinek jó szórakozást kívánt.
Újból megszólalt a zene, az úttörők a sportolókhoz szaladtak, virágcsokorral a kezükben. A hangszórók indulót sugároztak. A hangulat és a vidámság átragadt mindenkire.

– Megkezdjük a bemutatókat – közölte a hangosbemondó.

– Első súlycsoportban két ifjúsági bajnok mérkőzik.

Két húsz év körüli fiú jelent meg a szőnyegen. Kezet fogtak. Szembe helyezkedtek egymással, a bíró intett és elkezdődött az első játék.
A két versenyző először csak méregette egymást. A fogások egyik versenyzőnek sem sikerültek. A másik mindig megtalálta az ellenszerét. A közönség először szótlanul, majd egyre hangosabban biztatta őket. A biztatás akkor fokozódott, mikor a fekete hajú ügyesen a szőnyegre kényszerítette ellenfelét, de vállra nem tudta fektetni. Gyötörték, szorongatták egymást.
A közönség hangja egyre jobban megjött.

Varga Rafi és Rózsa Endre is biztatták a versenyzőket. – Mindent bele!

– Ne hagyd magad!

– Adj neki! Szanyi és Komádi is feltűnt a tömegből, közelebb húzódtak a szőnyeghez, hogy jobban lássanak.

A mérkőzés döntetlenre végződött, mind a két fiú jól tartotta magát. A második mérkőzés még érdekesebb volt. Itt egy vékony, cingár fiú került össze egy kéktrikós pufókabb fiúval. A cingár ügyesebb és gyorsabb volt, a pufi lassú. Mindig, mire megmozdította a kezét, a cingár már a szőnyegre vágta, de súlyával ott már nem bírt.
A közönség hangja felerősödött, élvezték a kiabálást is. Fél óra múlva olyan hangzavar keletkezett, mint egy nagy nemzetközi találkozón.
A harmadik mérkőzésen óriásiak voltak a gáncsolások, meg az esések. Nagy puffanásokkal estek a szőnyegre.

– Nincs kedved hozzá? – kérdezte Rózsa Endrétől Szanyi. – Nem, nem akarok palacsinta lenni. – Itt megmutathatod, mit tudsz.

– Nem kérek belőle – hárította el. A bemutató végén a nehézsúlyúak csak gyúrták egymást. Nem bírtak a másik erejével, súlyával.

Vége volt a bemutatónak és a hangosbemondó közölte:

– Bemutatónk ezzel véget ért, de a birkózósport ízét bárki kipróbálhatja. Ezért most kérnénk egy vállalkozó fiatalembert, aki megmérkőzik Kemény

Zsigmond nevű sportolónkkal. Hirtelen izgalom támadt a közönség soraiban. Mindenki a szomszédját nézte, önmagának önként feltette a kérdést: –

Na, ki lesz az?

– Nem mer kiállni senki? – kérdezte kiabálva egy érdes férfihang, a közönség soraiból.

Szanyi átszólt:
– Na, öregem, most mutasd meg!

Többen is közbeszóltak:
– Úgy van, mutasd meg! – Ne legyél már olyan gyáva!

– Nem mer kiállni!

Mindenki Varga Rafi felé fordult. Rózsa Endre is biztatta.

– Próbáld. Mutasd meg ezeknek a szarosoknak, hogy kell ezt csinálni.

Varga Rafi arcán látszott, hogy ingadozik, menne is, meg nem is.

– Kérjük a jelentkezőt! – szólalt meg a hangosbemondó. – A nyertes egy üveg pezsgőt, és egy hatalmas tortát kap.

– Látom, te abból a pezsgőből nem iszol – mondta Komádi Feri. – Az első jelentkező már megvan! – tette hozzá.

Valóban, ott állt egy fiú a birkózóval szemben. Nem ismerték, másik faluból való volt.

A küzdelem csak másodpercekig tartott. A birkózó ügyes fogással a szőnyegre tette, és két vállra fektette.

– Mások viszik el a győzelmet.

– A mi falunkból nem mer kiállni senki?

– Jelentkezem! – mondta Rafi, és elszántan indult a szőnyegen álló birkózó felé.

– Éljen Varga Rafi! – kiáltotta valaki.

– Éljen! Éljen! – követték többen is. – Ne hagyd magad!

– Vágd bele a szőnyegbe! – biztatták a bányászok.

Varga Rafi, majd egy fejjel magasabb volt, vállai szélesebbek. Amint levetette az ingét, előtűntek izmos karjai. – Vesd le a nadrágodat is – kiáltotta

valaki a tömegből.
Rafi egy kicsit zavarba jött, de odament a bíró és mondta, hogy így nem lehet mérkőzni. Menjen a buszhoz, adnak szerelést. Egy darabig gondolkodott, majd szétgombolta a nadrágját és levetette. Ott állt, nagy fekete klott gatyájában a piros trikós birkózó mellett.
Hirtelen derültség támadt, bánta is elszántságát, de már nem volt visszalépésre lehetőség. – Meg kell tennem, ha belepusztulok is! – mondta önmagának. Feljebb húzta a fekete gatyát derekán és a szőnyeg közepére állt, ezzel kifejezve elszántságát.

– Ne hagyd magad! – kiáltották.

A piros trikós birkózó szembe állt vele. Kezet fogtak, mint az igazi mérkőzésen. A bíró jelt adott.
Varga Rafi közelebb lépett, a derekát akarta elkapni, de a fiú ügyesen kisiklott. A szemét figyelte, abból akarta kiolvasni várható mozdulatait. Szorításai kemények voltak, érezte ezt a fiú is. Szerette volna Rafi karját megfogni és egy válldobással, vagy csípődobással a szőnyegre tenni. A birkózónak nem sikerült, Rafi állta a harcot.

– Győzelem, Rafi!

– Iszunk!

– Gyötörd, ne hagyd magad!

Az edző is felfigyelt Rafi erejére és küzdelmére. Mondta is az igazgatónak: – Nyers erő, jó birkózó lesz belőle. Van kötése a srácnak.
Hirtelen a küzdelem megváltozott. A piros trikós fiú belépett és sikerült a csípődobása. Rafi elterült a szőnyegen. Estében bő fekete gatyája, mint egy gyászzászló lobogott utána. Hirtelen felugrott, ütni akarta a fiút, de a bíró lefogta a karját. A győztest kihirdették.
Varga Rafinak hirtelen nyoma veszett.

Este hat óra.

A hangulat már alább hagyott. A birkózok a bánya mosdójában fürödtek. A bányászklubban vacsorát rendeztek a tiszteletükre. A terített asztaloknál gyülekeztek a vendégek. A helyi Zöldmező Tsz-től vett birka rotyogott a klub udvarán felállított bográcsokban. A paprikás illata a túloldali kocsmában is érezhető volt, ahol a vendégek csak lézengtek. Talpi – a kocsmáros – most nem törődött ezzel, úgyis tudta, hogy a vacsora után, aki inni akar, annak ide vezet az útja. Nem mintha a klubban nem lehetne inni, de a kocsmának van az igazi sármja. Itt még az az ember is szájához emeli a poharát, aki nem szokott inni. A kocsma ajtaja néha nyílt ki, egy-egy újabb vendéget beengedve. A klubból először a beszélgetés, majd a kanalak csörgése, a tányérok koccanása hallatszott át.

Később, ahogy telt az idő, egyesek énekelni kezdtek. Majd egyre többen kapcsolódtak bele. Ahogy gyűrűzött az éneklés, úgy nyílt egyre többször a kocsma ajtaja. Nyílt azért is, mert a klubban bort mértek csak, itt pedig sört. A bányászember pedig szereti mind a kettőt, de ha választhat, akkor sört iszik inkább. Beszélgető csoportok alakultak ki. Sokan cigarettáztak, a füst, mint egy nagy felhő, rátelepedett a helyiségre. Volt egy kis ventilátor, de ennek munkája inkább csak erőlködésnek tűnt. – Szegény Rafit kiosztották – mondta egy fiatal fiú.

– Úgy kellett neki! – Mit virtuskodik?
– Nem ismeri a fogásokat – mondta valaki, védelmében.
– Röhej volt a fekete gatyájában. Ezen nevettek, majd ittak a sörből.
Az ajtóban megjelent a piros trikós birkózó fiú, több másik fiú kíséretében. Szürke öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel. A társaságnak jó hangulata volt, látszott rajtuk, hogy már ittak egy pár pohárral. Sört kértek és letelepedtek egy szabad asztalhoz.

– Varga Rafi elbujdosott – mondta az előbbi fiú. – Rózsa barátját sem lehet látni.

– Most jól megjárta. – Képzeld holnap a siktán.

– Képes otthon maradni, vagy elmegy betegállományba.

– Ide fog jönni! – mondta, aki az előbb is védelmére állt.

– Ide? – Úgy, ahogy mondom.

– Van rá egy köröm!

– Rendben!

Olyan volt ez, mint egy izgalmas játék. Tudták, hogy ennek így kell lenni, nem is lehet másképpen. Rafi sérelmet szenvedett, meg kell védeni magát. Talán nem is önmaga, inkább a többiek előtt.Nem is kellett sokáig várni erre az időre.

Nyílt a kocsma ajtaja és megjelent Rózsa Endre, majd mögötte Varga Rafi,
Hirtelen összevillantak a szemek. Meleg lett, mintha parazsat szórtak volna szét.A két fiú a pulthoz ment. Sört rendeltek. Tíz korsóval, kettőt a kezükbe vettek, a többit a piros trikós fiú asztalához vitették. Lassan odamentek.

– Ugye, iszol velünk, bajnok? – kérdezte Rafi és széket húzott maga alá. Koccintottak és ittak.

– Fenékig pajtás! – parancsolt rá a fiúra.

– Talpi, még sört! Rafi módra! A kocsmáros ügyesen töltögette a korsókat, közben rumot is öntött bele, ahogy a vendég kérte.

Mindenki rájuk figyelt.

– Rafi, ne csinálj balhét – ment oda az egyik barnahajú bányász.

– Balhét? Inni csak szabad a bajnokkal? – kérdezte. – Nincs igazam? – tette fel a kérdést a kocsmában lévőknek.

Inni szabad – mondta valaki beleegyezőleg. – Akkor elhiszem, hogy bajnok vagy, ha megiszol velem nyolc korsó sört – mondta Rafi. – Akkor vagy igazi bányász. A piros trikós birkózó mondott valami mentegetőző-félét, de Rafi határozott fellépése ezt elsöpörte.

Gyűltek a söröskorsók az asztalon, a szemek egyre jobban csillogtak.

– „Sej-haj nyílik a tárna…” – kezdte valaki a dalt. Először csak egyedül énekelt, olyan bátortalan hangon. Aztán egyre többen kapcsolódtak bele, végül az egész kocsma énekelt. Az éneklés szétdarabolta a feszültséget, egy kicsit feloldódott a hangulat, de a szunnyadó parázs azért még melegített.

– „Bort ittam az este angyalom…” – újabb dalba kezdtek.

– Talpi, még sört! – kiáltott Rafi.

– Nem, nem kell már! – tiltakozott a piros trikós fiú. Fel akart állni, de visszarogyott a székre. A lábai gyengék voltak. Az asztal szélébe kapaszkodott.

– Ülj le! – parancsolta Rafi és lenyomta a fiút. – Ki kell mennem – magyarázta.

– Rózsa barátom, vezesd ki, de hozd vissza, mert még van egy korsóval számára ahhoz, hogy igazi bányász bajnok legyen – mondta akadozó nyelvvel.

Rózsa Endre kivezette a fiút. Jó negyedóra múlva jöttek vissza. Sápadt volt az arca. Látszott rajta, hogy nem bírja az italt.

– Na, pajtás, itt a nyolcadik. Fenékig!

A fiú nem akarta megfogni a korsót, de Rafi a kezébe nyomta. Reszkető kézzel, nagyokat nyelve ivott. Hirtelen csend támadt. A fiú befejezte és undorodva lökte a poharat az asztalra. – Éljen a bajnok! – kiáltotta valaki.

– Éljen! Éljen! – többen is átvették. Újabb dalba kezdtek.

A fiú csak ült, az asztalra támaszkodva, de a levegőbe bámult. Rafi arcán elégedett mosoly játszadozott. Érezte, elégtételt vett. Meg is kérdezte a fiútól:

– Milyen érzés ez, pajtás?

A fiú nem válaszolt.

-Nem is vagy te igazi bányász!

– Az vagyok!

– Te? Hol a híres erőd?

– Csak egyszer felálljak, megbánod! – sziszegte összeszorított fogakkal.

– Ne veszekedjetek – szólt közbe egy bajuszos bányász.

– Te ne szólj bele – utasította el Rafi.

– Menj haza, és aludd ki magad! – mondta újból a bajuszos.

– Azt csinálok, amit akarok! – kiáltotta Varga Rafi.

Közben a fiúra senki sem figyelt.

Pillanatok alatt zajlottak az események.

A piros trikós fiú felállt. A szomszéd asztalról felvett egy szódás üveget. Varga Rafi mögé lépett. Rövid, de érces csattanás és Rafi véres fejjel dőlt a kocsma kövezetére.

Hirtelen kemény csend keletkezett. Mindenki feszülten figyelt. Rózsa Endre ugrott elsőnek előre. Kezében fényesen csillogott a kés pengéje. Többen odaugrottak és lefogták. A fiút azonnal kivezették a kocsmából, de a pokol elszabadult. Kiabálás, tülekedés. A felfordulás óriási volt.
A kedélyek félóra múlva sem csillapodtak le, mikor a mentő szirénázva megérkezett.

Az ősz hajú orvos csendesen megjegyezte:
– Jobb szórakozást nem tudnak kitalálni?

Ügyesen bekötözte Rafit, akinek olyan volt az arca, mintha meszes gödörből szedték volna ki. A hordágyat becsúsztatták a kocsiba. Nagy csattanással csukódott be a mentő ajtaja.

A felbődülő sziréna élesen és fájdalmasan sivított. Ezután a mentőautó kerekei felverték a port, amely még nagyon sokáig keringett a bányászfalu apró házai között.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Revans”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés