Az emberek többsége utálja az esőt, holott Heinrich Böll olyan szépen ír róla oldalakon át az Írországi naplóban, hogy szinte kedvünk támadna rögvest bőrig ázni.
Ha már így eleredt az elmaradhatatlan őszi eső, képzeljük magunkat egy iskolai osztályterembe, ahol legalább nem ázunk. Viszont feleltetés folyik éppen, kérdés: mióta használunk esernyőt?
Lapul az osztály.
– Az esernyő… – kockáztatja meg bátortalanul az első felelő – háromezer éves pályafutását az ókori Egyiptomban, Babilonban és Kínában kezdte, eredetileg napernyőként: vallási vezetőket óvott a perzselő nap sugaraitól.
Jeles. Ha ma is hallgathatnánk a rádióban dr. Bélley Pált, Kíváncsiak klubja című műsorában bizonyosan elmondaná, hogy „időszámításunk előtt 860-ból a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felénk az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja.
– Periklész korában főképp rabszolgák kezében látjuk – jegyzi meg egy stréber.
A tanár bólint, s időben jócskát ugorva, hozzáteszi:
– Európában csak a XVI. században tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni egyszemélyes fedéllé szürkül. Az európai ősesernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált.”
– Napjainkban leginkább Michael Jackson és a brazil vénasszonyok használják napernyőként – vihog be valaki buzgón.
– A számos családot és nemzedéket kiszolgáló ős-esernyő az 1800-as évek végén kissé formát váltott, könnyű fémszerkezet került rá – folytatja zavartalanul a tanár. – A XVIII. század közepén Londonban bukkant fel Sir Jonas Hauway, az esernyő prófétája. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket, ezért felbérelték az akkori „huligánokat”, hogy tüntessenek az „új” találmány ellen. Sir Jonas mindazonáltal 1750-től kezdve, harminc éven át sétált esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő. A XIX. században aztán…
Korát hallván emlegetni, megélénkül a hátsó padsorban Mikszáth. A tanár észreveszi:
– Folytathatja, képviselő úr: hogyan is volt csak Glogován? Szent Pétert hagyjuk, nem tartozik a tárgyhoz. Hanem az ernyő! Azt mondja, „egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint”? Mikor ma már az aranykártyásoknak is makulátlan mélykék umbrella dukál?
Közben jegyezzük fel irkánkba, hogy Mikszáth idejében, 1873-ban, valahol a selmecbányai és a besztercei hegyek között még nem volt esernyője senkinek. Ezért is fényesült legendává, Szent Péter esernyőjeként.
– Ignotus, ne lapuljon ott hátul. Mit is írt a Nyugatban? „Nos, a negyvennyolcas forradalomból, az eredendőből, a párisi februáriusiból, maradt egy kőrajz, mely egy akkori párisi polgárőrt ábrázol. Derék polgárember, boltos vagy tisztviselőfajta, civilruhában és köcsögkalappal, de derekára kard szijjazva s vállára puska vetve. Csak éppen hogy a puska csövébe, nyilván a februári havas esőre való tekintettel, szurony helyett esernyő van tűzve.”
Szóval Glogova, Párizs… És az Újvilág? A XIX. században már Mark Twain is ismerhette, különben nem írhatta volna oly szellemesen, hogy „A bankár olyan ember, aki kölcsönadja neked az esernyőt, amikor süt a nap, de visszakéri egy perccel azelőtt, hogy eleredne az eső.” Igen, Monsieur Demy, nem feledkezünk meg a Cherbourgi esernyőkről sem, igaz, hovatovább negyven éve már annak is, de Michel Legrand kapott Oscar-díjat érte, nem ön, Jacques.
De ki az, aki közben táncra perdült egy nagy esernyőbe kapaszkodva kint, a járdán? És miket zagyvál itt összevissza fennhangon? Hogy I’m singing in the rain meg hogy just singing in the rain? Gene Kelly, magát mindig keverem Fred Astaire-rel. Hozza ki az ellenőrzőjét, beírok egy Oscart.
Aztán – Cseh Tamás, ne súgj! – Désiré és az eső. Maga ismerhette ezt, Markov? Hogyan is, persze… Hiszen már 1978-ban, Londonban, ugye? És tudja, miért? A Temze partján a legkevésbé feltűnő, ha valakit oldalba böknek egy ernyővel. Akár magát is, az emigráns bolgár újságírót, szóval csak vigyázzon, mert lehet annak az ernyőnek a hegyében… mi is, ricin? sztrichin? Fene se tudja, elég az hozzá, hogy megbénítja a fehérjeszintézist.
Jegyzeteljünk tovább: Sok minden elfér az esernyő nyelében a bankutalványtól a méregig. A talált tárgyak osztályának leggyakoribb szereplője, mert mindig elhagyjuk. Ekkor feldübörög valahonnan egy másfajta „ének az esőben: I can’t Stand the Rain…
– Na tessék, Tina Turner is! – fakad ki a tanár, majd enyhülékenyebben folytatja: – Ó, ezek a mai öregek! Mindig csak a buli! Táncolnának feszt, és énekelnének, még az esőben is, ahelyett hogy példát vennének a tisztességben megkékült hajú fiatalokról. Hát van annál szebb, hogy „Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze. / A hatvanhetes úton várok rád dideregve”? Esernyő alatt, persze, ami olyan jó, ha van – Mikszáth, figyeljen, mert nem kap palóclevest, ha nem mondja fel a Harry Pottert -: varázspálcát lehet vele álcázni Hagrid, a vadőr módjára, ha már egyszer eltiltották az embert a varázslástól. Mi az, hogy magát nem tiltották el? Hát kinek varázsol, maga, elvetemült? Figyelje inkább a gyerekeket, akik Mary Poppins varázslatos esernyőjével szép szolidan különböző kalandokba csöppennek.
És így tovább. Miközben idebenn álmodozunk-elmélkedünk, odakinn szakad, szakad, megállatlanul, s ázunk szakadatlanul.
Egy esőáztatta ablak mögött Kosztolányi haikut fordít: „Nézd, a csepergő / esőben sétál / egy háncs-kabát meg egy esernyő.”
Hozzászólások