Botz Domonkos | Gondolatok a labda körül

Szépirodalom - próza

Gondolatok a labda körül

 

Ez az utóbbi bajnoki forduló megint csak ráirányította a figyelmet a labdára. Arra a labdára, amiről mindig azt hittük, hogy csak a stoplis cipők játékszere, kedvünkre, büntetlenül rugdoshatjuk, most pedig kiderült róla, hogy a látszat dacára, itt bizony valami nagyon nem gömbölyű! Igaz, ezt senki sem vállalta fel, nem mondta ki nyíltan, csak apró utalásokkal, úgy érintőlegesen jelezték a szakkommentátorok, mintha csak valami utólagos megbélyegzéstől tartottak volna. Mert bizony veszélyes korban élünk – a történelem, mintha csak ismételné önmagát – bárkire, bármit azonnal rá lehet sütni, már, ha más kottából játszana, mint ami ma, a pálya szélén állóktól elvárt.

De ne szakadjunk el a sporttól, stílusosan szólva a „pályától” és próbáljuk megtalálni benne mindazt, amit még a játék élvezetén túl kínál. Mert bizony nyelvi gazdagságunk ékes bizonyítékát tárják a nézők, a hallgatóság felé derék szakkommentátoraink szavai.

Talán sokan nem is gondolták volna, de erről az olcsónak éppen nem nevezhető, ázsiai bérmunkások tenyerétől agyon simogatott, és mindenféle csiricsáré címkékkel kidekorált, látszólag jámbor játékszerről hamar kiderült, hogy vad és bizony, azt a fránya labdát olykor meg kell szelídíteni. Az első ligába leigazolt játékosainkról pedig gyorsan megtudtuk, hogy nem csak a „bőrhöz” értenek, hanem fejlett pszichológiai érzékkel vannak megáldva, ugyanis az erőszakra, a vadságra lágysággal felelnek. Mintha csak a buddhista filozófián nevelkedtek volna. Dédelgették a labdát! Ez persze nem mindig segített rajta, volt, hogy megunván a folyamatos rúgásokat, önálló életet élt. Ilyenkor aztán begyűjtötték. (Ez utóbbi kifejezés a hazai közéletben már rossz emlékű szó sokak számára.)

Aztán egy-egy hosszabb szöktetés után megesik, hogy a mezőnyjátékos már nem tudja megmenteni a labdát. Azt, hogy miért kell „megmenteni” ezt a jámbor alkalmatosságot, nem sikerült eddig megfejteni. Persze az is előfordul olykor, hogy a labdát fedezik. Na, nem úgy, mint azt a lovak esetében már megszoktuk. Az a nyomorult labda pedig csak pattog hol ide, hol oda, és ha már elfáradt, akkor megjáratják. Gondolom, csak úgy pihentetésképpen.

Nem ritkán megesett az is, hogy egyszerűen csak kitessékelték a pályáról a labdát, mintha az bármiről is tehetett volna. De történhetett ott azon a pályán még valami más is, amiről csak a bennfentesek tudhattak, mert eddig még nem derült ki, mi lehetett az oka, hogy a labdát a játékosok eldugták. És tették ezt úgy, hogy közben a pálya szétszakadt. Legalábbis nekünk így mondták.

Persze tudjuk, ez a szétszakadás túl a pályákon, a közéletben, a mindennapjainkban már rég megtörtént és csak ritkán kapunk észbe, vesszük észre, hogy ezen a másik hatalmas játszótéren – vagy maradjunk a pályánál –, sokszor mi magunk vagyunk a bőr, a labda. Pattogunk folyamatosan hol ide, hol oda, közben pedig ügyesen és persze teljesen szabályosan(!) kicseleznek minket, lepasszolnak, időnként jó nagyokat rúgnak belénk, és mindennek a tetejében, a végén még hét bőrt nyúznak le rólunk, míg ki nem lóg a belsőnk. Mert itt minden a bőrünkről szól. Persze most sokakban felmerül a kérdés, hol van, és mit csinál ilyenkor a bíró? Mert innen a partvonalon kívülről sokszor nem látszik, és ha fel is bukkanna, olyan érzése van az embernek, hogy mintha kilóra megvették volna, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, azonnal „bundára” gyanakszunk.

Pedig megvették. Megvették őt is, a partjelzőit is és lassan már magát az egész pályát is! Azt a pályát, ami időnként még „lejt” is, és hogy kinek? Ezt a kérdést gondolom, már mindenki meg tudja válaszolni magának…

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Gondolatok a labda körül”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés