Szarvas István | Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni

Kultúra, művészet

Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni

Szarvas István (Sz. I.): Beszélgetőpartnerem Czeróczki Judit, a Kovács Pál Farmosi Zenekar karnagya. Farmoson beszélgetünk a Művelődési Házban 2019. október 26-án.

 

Karnagy asszony, ma ön egy kitüntetést kapott. Mi volt ez a kitüntetés?

Czeróczki Judit és a szerző

Czeróczki Judit (Cz. J.): Farmos Községért Emlékérmet adományozott számomra az Önkormányzat Képviselő – testülete. A megtisztelő kitüntetés a Farmosi Kovács Pál Zenekar megalakítása, felkészítése és vezetése terén végzett munkámnak, illetve annak a közművelődési, hagyományápoló és értékteremtő tevékenységnek az elismerése, amelyet a zenekarral együtt végzek.

Sz. I.: 2011-ben jött egy olyan gondolata, hogy visszajön Farmosra, ahol Kovács Pál növendéke volt jó pár évvel ezelőtt, és összefogja a régi embereket, akik a zenekarban játszottak. Hogy jutott eszébe ez?

Cz. J.: Pontosítsunk… A „jó pár évvel ezelőtt”, több mint 40 évvel ezelőtti időt jelent, amikor zenét tanuló kisdiák voltam. S ugyan később, gimnazistaként még egy-két évig visszajártam a hétvégi zenekari próbákra, a középiskola megkezdésével én is, mint annyian, elhagytam a falut.  Az életem nem itt, hanem az iskoláim elvégzése után Budapesten folytatódott.

A zenekar újjáalakításának gondolata nem tőlem eredt. 2011 nyarán a faluban élő egykori zenekari tagok találkozót szerveztek, s ott vetődött fel ennek az ötlete. Én éppen egy zenei táborban töltöttem az időt a tanítványaimmal, így nem is tudtam részt venni ezen az összejövetelen. Egyszer aztán felhívtak, s arra kértek, hogy segítsem a lelkes, egykori zenekarosok felkészülését az őszi „Farmosi Napok” -ra. Sok kétely volt bennem, amikor az első próbára érkeztem. A tagok zenei tudására, a hangszerösszetételre, kották beszerzésére, a próbák megszervezésére és magamra vonatkozóan is. Egyrészt rengeteg egyéb munkám volt, másrészt én kóruskarnagy és nem zenekari karmester vagyok. Hát…így kezdődött..

Megérkezve, meglepődve láttam, hogy majdnem negyvenen ültek az igencsak lepusztult állapotban lévő-azóta felújított- zeneteremben. Megejtő volt látni a gyerekkori társaimat 20-30-40 évvel később kotta fölé meredni, figyelni, ahogyan megpróbálják megzabolázni az ujjaikat. Voltak közöttük többen, akik nem játszottak hosszú évtizedekig. Ez olyan mélyen megérintett, hogy zokogva mentem hazafelé az autóban. Zenepedagógus vagyok, sok tehetséges gyerekkel foglalkozom, és mindig hittem abban, hogy tanári erőfeszítéseink nem hiábavalóak, maradandót adunk a gyerekeknek. De amit itt tapasztaltam, hogy ennyi év után ezek az emberek sokszor görcsös ujjal elkezdtek játszani és olvassák a kottát, megerősített a hitemben: amit a gyerekeknek nyújtunk, az nem vész el, és évtizedekkel később is előhívható. Ezért rendkívül nagy a pedagógusok felelőssége.

Sz. I.: Mint zenepedagógus, tud egy ilyen nagy zenekart vezényelni?

Cz. J.: A kórusvezetés és a zenekarvezénylés közös tőről fakad, vannak közös alapelvek, de nem egyforma technika. Mondhatnám viccesen, hogy hasonló a kettő, legalább annyira, mint például a belgyógyász és a fogorvos. A kórusvezetés aprólékosabb, a tagok sokszor nem olvasnak kottát, a tanulási és előadási folyamatban jobban rászorulnak a vezetőre. A hangszeresek kottaolvasó emberek, kellő irányítás és technikai, megformálásbeli instrukció után, otthon is tudnak gyakorolni. Ezt a folyamatot kell segítenie a vezetőnek a művek tanulása és az előadása során is.

Az első fellépésünkkor az jelentett problémát, hogy a zenekar pl. nem tudott vezénylésre játszani, és nem egymással, hanem egymás mellett zenéltek. Nagy nehézséget okozott–és még ma is- a halk, finom játék elsajátítása, vagy az egyszerre való kezdés, a tempótartás, a dinamikai árnyaltság és még sorolhatnám. A felnőtt muzsikálás más mint a gyerekeké, hiszen érett személyiségekkel dolgozunk. A zenei kifejezésnek is differenciáltabbnak kell lennie. Ez gyakorlás, játéktechnika, érzelmi intelligencia és összeszokás kérdése. Nagyon hosszú folyamat, aminek valójában nincs is vége, viszont egy folyamatos fejlődést jelent. Az átlagban havi kétszeri, egésznapos próbákon ezeken a területeken dolgozunk. Az, hogy pedagógus is vagyok, úgy gondolom, nagymértékben segíti a munkánkat.

Sz. I.: Erre kellett külön készülnie keményen azért?

Cz. J.: Tulajdonképpen különösebben nem. Természetesen alaposan át kell tanulmányoznom a műveket, a hangszerek szólamait, belépéseit, nehézségeit. Döntő részben megtanulom a darabokat és fejből vezényelek, de ez alapvető és megszokott tevékenység a kórusvezetésben is. A zenekar számára a legnehezebb feladat a hangszerösszetételénél fogva, a kották „testre szabása”, a hangszerelés. Ezt közösen alakítjuk ki.

Sz. I.: Van olyan karmester, aki pálcával vezényel, de ön pálca nélkül. Mi ennek az oka?

Cz. J.:, Egyszerűen az, hogy kórusvezető vagyok és a kórusokat nem karmesteri pálcával vezényeljük. A pálca egyébkánt a karmester kezének a meghosszabbítása, ami különösen fontos segítség egy nagyzenekarnál.

Sz. I.: Ez nem elég nagy zenekar?

Cz. J.: 30 fő nem olyan nagy apparátus és  bízom abban, hogy elég kifejező és elegendő az irányításhoz a két kezem,  pálca nélkül is.

Sz. I.: A másik, ami érdekes, hogy épp itt beszélgettünk Moritz Lászlóval, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság alelnökével, aki a hangverseny előtt köszöntötte a jelenlevőket, hogy vegyük például a budapesti a Vigadót. A karmester, miután eljátszik egy darabot a zenekar, meghajol, és kimegy. Szusszan egyet, tapsolnak, és utána visszajön. Utána megint kimegy. Ön ezt nem teszi, így óriási időnyereséget termel ki, de itt egyfolytában megy a dolog, ami nagyon érdekes. Na most nincs is hely, hogy kimenjen, hát hova? Nem tud lejönni a lépcsőn, és utána visszamenni. Nincs értelme. Ez nem okoz gondot?

Cz. J.: Nem. Már önmagában az sem teszi lehetővé hogy kimenjek valahová, hogy a koncertjeinken én konferálok. Ráadásul ez nem csak pusztán műsorközlés.  Kicsit mesélek-tanítok, kommunikálok a közönséggel. Ez közvetlenné teszi a koncert hangulatát. Többször bevonom őket valamilyen közös tevékenységbe (pl. éneklés, tapskíséret), ami ébren tartja a figyelmet, fenntartja az érdeklődést és ez által sokkal inkább magáénak érzi a közönség a koncertet. Természetesen előzőleg fel kell készülnöm és fárasztóbb is így, de a koncert a közönségért van, egyáltalán nem mindegy, milyen érzésekkel, élményekkel mennek haza az emberek, és a következő koncertünkre is eljönnek-e?

Sz. I.: Ha a Zeneakadémián lenne egy koncertje, akkor is ugyanígy csinálná?

Cz. J.: Igen, abszolút. Látok erre élő példákat pl. Hollerung Gábor karmestertől. De nem mindegy, hogy milyen koncertnek vagyunk a szereplői.

Sz. I.: 2011-re mai napig visszatekintve, melyik volt az a koncert, ami úgy érzi, hogy nagyon jól sikerült?

Cz. J.: Érdekes, hogy az ember –valószínűleg a friss élmények hatása alatt -, gyakran a legutóbbi  előadást érzi a legszebbnek. De különlegesen sikeres volt a legelső újévi koncertünk is 2013-ban. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy dupla koncertet kellett adnunk. Ekkor tapasztalta meg a zenekar, hogy mennyivel nagyobb élmény zárt térben játszani, mint szabad téren. Én például akkor a két koncert után órákig nem tudtam aludni. Erősen dobogott a szívem és nagyon nehezen tudtam magam lecsillapítani. Akkor tanultam meg, hogy a nagy örömöket egyáltalán nem könnyű feldolgozni. Különleges és bensőséges volt például a tavalyelőtti karácsonyi koncert is. Nem tudok így különbséget tenni. Mindegyik új élmény, új siker.

Sz. I.: Mik a távlati tervei önnek és a zenekarnak?

Cz. J.: Valójában a megkezdett úton szeretnénk tovább haladni. Nagyon fontosnak tartom a kapott értékek megőrzését és átadását. Akinek megadatott, hogy érti és érzi a muzsikát, annak segítenie kell másoknak is, hogy ők is gazdagodhassanak általa. Nem is gondolnánk, mekkora igény van erre napjainkban is. A közönség, az emberek mosolya, a fogadtatás öröme, a hála, az ölelés melegsége, a felénk áradó szeretet mind azt tükrözi vissza, hogy a zenekarral jó úton járunk. Én ebben hiszek, ennek mentén szeretném folytatni, mert ez jó nekünk és jó azoknak is, akik hallgatnak bennünket.

Sz. I.: Van olyan, amit nem kérdeztem, és szívesen megosztana olvasóinkkal?

Cz. J.: Talán annyit, hogy „zenekar és karmester”, egymást feltételező fogalmak. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Kell egy vezető, aki gyújt, inspirál, irányt mutat, segít. De kell hozzá egy ilyen fantasztikus csapat, amelynek tagjai mindezt befogadják és az elképzeléseket megvalósítják. A siker csakis együtt érhető el, mert közös munka az alapja. Nem volt könnyű az újrakezdés 8 évvel ezelőtt és talán nem könnyű a folytatás sem. De van egy láthatatlan aranyszál közöttünk, amit gyerekkorunkban kezdett szőni egy házaspár, ami ma is összefog bennünket: A próbákon a zenélésnek és az együttmuzsikálásnak a végtelen örömét éljük át.

Sz. I.: Köszönöm szépen a lehetőséget! További sikereket kívánok úgy önnek, mint a zenekarnak!

Cz. J.: Köszönöm szépen!

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés