Szarvas István | Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni

Kultúra, művészet

Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni

Szarvas István (Sz. I.): Beszélgetőpartnerem Czeróczki Judit, a Kovács Pál Farmosi Zenekar karnagya. Farmoson beszélgetünk a Művelődési házban 2019. október 26-án.

Karnagy asszony, ma ön egy kitüntetést kapott. Mi volt ez a kitüntetés?

Czeróczki Judit és a szerző

Czeróczki Judit (Cz. J.): Farmos községért emlékérmet kaptam az önkormányzattól, amely nagyrészt a Farmosi zenekar létrehozásához, és a Farmosi zenekar vezetéséhez kapcsolódik, illetve ahhoz az értékteremtő munkához, amelyet végzünk a zenekarral együtt.

Sz. I.: 2011-ben jött egy olyan gondolata, hogy visszajön Farmosra, ahol Kovács Pál növendéke volt jó pár évvel ezelőtt, és összefogja a régi embereket, akik a zenekarban játszottak. Hogy jutott eszébe ez?

Cz. J.: Valójában ez egy nagyon hosszú történet. Nem nekem jutott eszembe. Nagyon régen elkerültem a községből, már középiskolás koromban, és aztán visszajártam, hiszen a szüleim itt laktak. Sok barátom volt, sok zenekaros, a falunapokon gyakran összetalálkoztunk, és mindig mondták, hogy jó lenne egy zenekari találkozót szervezni. És akkor mondtam, hogy ha lesz zenekari találkozó, nagyon szívesen segítek. Így aztán egyszer csak szólt a telefon, hogy mikor lesz a találkozó, de sajnos nem tudtam eljönni. Éppen, ahol főállásban dolgozom, gyerekeket táboroztattam. Majd aztán felhívtak, hogy nagyszerűen sikerült a zenekari találkozó, ezért egy kicsit sajnáltam, hogy nem voltam itt. Elmondták hogy ott felvetődött, hogy szívesen játszanának jó néhányan tovább és újra, és hogy engem szeretnének megkérni arra, hogy irányítsam ezt. Meg kell hogy mondjam, az első gondolatom az volt, hogy én nem zenekari karmester vagyok, tehát ez nem fog sikerülni. De annyira invitáltak, már meg is beszélték, mikor lesz a próba, ez egy nyári időszakban volt, hogy eljöttem. Titokban abban reménykedtem, hogy jó, hát ez csak egy felbuzdulás volt, és majd 3-4 ember itt lesz, és akkor én majd megköszönöm, hogy milyen jó, hogy eljöttek, de hát nekem nagyon sok munkám van, gondoltam én, és ez nem fog sikerülni. Eljöttem erre a próbára, és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy majdnem negyvenen ültek ott a zeneteremben. Akkor még ez a zeneterem nem így nézett ki. Bálás ruhák voltak, még néhol egerek is;  szóval lepusztult terem volt. Elkezdtünk próbálni, és meg kell mondjam, döbbenetes élmény volt látni a gyerekkori pajtásaimat 20-30-40 évvel később kotta fölé meredni, nézni őket és látni az ujjaikat, ahogy próbálják megzabolázni azokat, hiszen voltak közöttük olyanok, akik nem játszottak hosszú évtizedekig. Ez annyira mélyreható volt számomra, zokogva mentem haza az autóban, mikor vezettem. Zenepedagógus vagyok, főállásban dolgozom Budapesten. Rengeteg tehetséges gyerekkel foglalkozom, de mindig hittem abban, hogy amit csinálok tanárként, az nem fölösleges, és hogy nem múlik el. De amit itt tapasztaltam, hogy ennyi év után ezek az emberek odahajolva, kicsit görcsös ujjal elkezdenek játszani és olvassák a kottát, ez visszaigazolta mindazt, amit hittem, hogy amit a gyerekeknek adunk, az nem vész el, az ottmarad, és amikor egy helyzet jön, akkor az előhívható. Ez akkora erővel hatott rám, hogy nagyon szégyelltem magam, amiért úgy jöttem ide, hogy magamban azt gondoltam, ó, hát majd néhányan lesznek, és szépen ezt elsimítom, és nem kell idejönni. Aztán elkezdtünk próbálni azon a nyáron.

Sz. I.: Mint zenepedagógus, tud egy ilyen nagy zenekart vezényelni?

Cz. J.: Pontosan ez volt az egyik ok, amiért húzódoztam, mert én kórusvezető vagyok. A kórusvezetés és a zenekar vezénylés két dolog. Olyan, mint a belgyógyász meg a fogorvos, mind a kettő orvos, de nem mindegy, hogy melyikhez megyünk a problémánkkal. Egyébként is nagyon sok elfoglaltságom volt Budapesten. Végülis, azt az egy koncertet 2011-ben megcsináltuk, négy-öt próbával. Mit mondjak, nem tudott a zenekar vezénylésre játszani, nem tudott halkan játszani, még egyszerre se, de valamit azért, egy szerényebb műsort összeállítottunk, és előadtuk itt a futballpályán a községi napokon. Hozzáteszem, hogy ebben nagy szerepe volt a polgármesternek, Horváth Istvánnak is, hiszen ő is játszik közöttünk. Döbbenetes volt, mert nem tudom, hogy volt-e valaha Farmosi napokon olyan rendezvény, ahol ennyi ember volt. Óriási sikerünk volt, azt gondoltam, de amikor jöttünk le a színpadról, és sok ember sírva köszönte meg, vagy megsimogatott, vagy azt mondta, hogy az isten áldjon meg, akkor döbbentem rá, hogy mit is csináltunk. Ettől függetlenül, akkor még úgy éreztem, hogy nem tudom csinálni. Úgyhogy azt mondtam a zenekarosoknak, hogy ez egy gyönyörű szép dolog volt, néha majd találkozunk, de ebből nem lesz egyhamar koncert, hiszen egy zenekarnak, egy együttesnek hetente egyszer legalább kellene próbálni. Tudtam, hogy mivel rengeteg helyen lakunk, élünk, egészen más élethelyzetekben vagyunk, nem fogjuk tudni hetente ezt megtenni. Akkor ezt úgy gondoltam, hogy elrendeztem és pontot tettem a végére. Gyönyörű élmény volt. Aztán egy hónap múlva telefonáltak, hogy mégis kéne jönni, mert nem boldogulnak. Addigra már engem sem hagyott a dolog nyugton, gyomláltam a kertben, és jöttek elém a művek, hogy mi mindent lehetne ennek a zenekarnak tanítani. Akkor azt mondtam magamban, hogy végülis a gyerekkorom színhelye, próbáljuk meg. Akkor kitaláltam, hogy ha nem tudunk hetente jönni, akkor legyen úgy, hogy havonta egyszer vagy kétszer jövünk, viszont akkor egész nap próbálunk. Vannak, akik Mosonszentmiklósról jönnek, nagyon messziről, Budapestről, a Pilisből, Valkóról. Rengeteg helyről jövünk, és azt nem lehet, hogy egy-két óra hossza miatt tegyék ezt meg. Így indult a dolog. Tehát nem olyan egyenes volt ez, ahogy én szerettem volna.

Sz. I.: Erre kellett külön készülnie keményen azért?

Cz. J.: Tulajdonképpen különösebben nem. A nehézséget az okozta, hogy mit kezdjek azokkal az emberekkel, akik mondjuk, akár negyven éve nem zenéltek, hogy milyen az ujjuk, hogyan veszik fel a ritmust? Egyáltalán hogy formáljuk meg a műveket? Mert azért gyerekkorban más zenélni. Ott a gyerekek nincsenek annak tudatában, hogy is kell ezt megformálni, a tanár mondja, és hellyel-közzel megcsinálják. Egy felnőtt muzsikálás más, hiszen sokkal érettebb személyiségekkel dolgozik az ember, ehhez az érett személyiséghez hozzá kellett passzítani a zenei kifejezést, és ez egy nagyon hosszú folyamat. Úgyhogy ez a mai napig is tart, ennek nincs vége, hogy hogyan lehet differenciáltabban kifejezni azt, amit tudunk.

Sz. I.: Van olyan karmester, aki pálcával vezényel, de ön pálca nélkül. Mi ennek az oka?

Cz. J.: Egyszerűen csak az, hogy a kórusokat nem karmesteri pálcával vezényeljük, bár gondolkodtam rajta, mert itt mondták többen, hogy az az igazi karmester. Kicsit murisnak találtam a tükörben. Jó lesz nekem a két kezem. A pálca a karmester kezének a meghosszabbítása. Nyilván egy nagyzenekarnál ez nagyon sokat számít.

Sz. I.: Ez nem elég nagy zenekar?

Cz. J.: Közel harmincan vagyunk, igen. Bízom abban, hogy így is elér a kezem oda.

Sz. I.: A másik, ami érdekes, hogy épp itt beszélgettünk Moritz Lászlóval, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság alelnökével, aki  a hangverseny előtt köszöntötte a jelenlevőket, hogy vegyük például a budapesti a Vigadót. A karmester, miután eljátszik egy darabot a zenekar, meghajol, és kimegy. Szusszan egyet, tapsolnak, és utána visszajön. Utána megint kimegy. Ön ezt nem teszi, így óriási időnyereséget termel ki, de itt egyfolytában megy a dolog, ami nagyon érdekes. Na most nincs is hely, hogy kimenjen, hát hova? Nem tud lejönni a lépcsőn, és utána visszamenni. Nincs értelme. Ez nem okoz gondot?

Cz. J.: Nem. Valójában másként gondolkodom erről. Én azt gondolom, hogy ennek az együttesnek szüksége van a folyamatos jelzésre és a jelenlétre, hogy egy ilyen láthatatlan kommunikációban legyünk. És ez egy oda-vissza energialánc. Tehát az ember elindít valamit, és utána visszakap valamit, és hogyha az ember kimegy, az megszakad. Aztán ugyanígy a közönséggel, az nagyon fontos, hogy valamilyen formában kommunikáljunk. Jelenlét kell, én azt gondolom, ami ébren tartja a figyelmet, ébren tartja az érdeklődést. Például ma este is előfordult, hogy láttam már, érzékeltem az egyik számnál, egy ritmusos számnál fáradnak. És akkor kénytelen voltam valami olyasmit csinálni, amit nem szoktam, hogy egy picikét kizökkentsem őket ebből, hogy gyerünk, még van itt néhány szám, figyelni kell és szedjük össze magunkat, hogy jó legyen, és próbáljuk meg ezt élvezni, hiszen meleg volt, hosszú volt már, és nem profi zenészekről beszélünk. Nyilván elfáradnak hamarabb, nem tudnak annyit bírni, és ez azért ma egy hosszú koncert volt, de én egy rövidebb koncerten se megyek ki.

Sz. I.:  Ha a Zeneakadémián lenne egy koncertje, akkor is ugyanígy csinálná?

Cz. J.: Igen, abszolút.

Sz. I.: 2011-re mai napig visszatekintve, melyik volt az a koncert, ami úgy érzi, hogy nagyon jól sikerült?

Cz. J.: Nagyon érdekes kérdés, mert az ember mindig az utolsót érzi így, hogy jaj, az most annyira jó volt, hiszen állandóan fejlődik ez a dolog. Megérnek a művek, van néha az embernek olyan érzése, hogy már nem is kéne ott legyen, mert már annyira övéké. De hát mindig vannak új művek is. Igazából azt nem tudnám így megmondani. Kiemelkedő volt talán a legelső, mert többször szerepeltünk, de 2013-ban léptünk fel először a művelődési házban, tehát zárt térben, és akkor tapasztalta meg a zenekar, hogy mennyire más ez, mint egy szabad tér. Egy zárt térben sokkal inkább kijönnek a finomságok és az érzékenység, és azóta igénylik is ezt. Az volt az első, akkor annyira átjárt ennek az érzete, szerintem nemcsak engem, hanem őket is, hogy én például akkor órákig nem tudtam aludni, annyira dobogott a szívem, hogy nagyon nehezen tudtam magam lecsillapítani, és akkor tanultam meg, hogy a nagy örömöket feldolgozni nem könnyebb, mint a nagy bánatokat. Abból is lehet az embernek baja, hogyha lelkileg, érzelmileg nagyon bevonzódik valamibe, és utána le kell magát csillapítani. Tehát az első koncert az mindenképpen egy mérföldkő és nagyon emlékezetes, óriási sikere volt. Rögtön két koncertet kellett tartani, mert mire elvitték a zenekarosok a jegyeket, kettő darab jegyünk maradt, és gyorsan ki kellett találnunk, hogy mit csináljunk, és akkor kitaláltam, hogy csinálunk egy matiné koncertet és egy esti koncertet. Úgyhogy akkor aznap egymás után két koncertet adtunk egyórás szünettel. Aznap négy órát muzsikáltunk a koncerten. Volt egy tavaly előtti karácsonyi koncert, az volt még nagyon különleges és nagyon megható. De mondhatom ezt is, mert ez meg egy különleges évfordulóhoz kapcsolódott. Úgyhogy nem nagyon tudok választani. Persze, voltak különbségek, Erdélyben egy teljesen idegen környezetben, amikor fölállva tapsoltak nekünk az emberek. Azt gondolná az ember, hogy csak itt tapsolnak fölállva, merthogy itt szeretnek bennünket, itthon vagyunk, de Budapesten is megtapsoltak bennünket állva. Ezért aztán nem tudok így különbséget tenni. Mindegyik egy új élmény.

Sz. I.: Mik a távlati tervei önnek és a zenekarnak?

Cz. J.: Valójában ezen az úton szeretnénk tovább haladni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a községben legyen egy olyan erő, mint mi, akik egy kicsit nyitogatják az embereknek a tudását, az érzelmi intelligenciáját, és amelyek a bálokon túlmutatnak. Olyan eseményeket teremteni, amelyek értéket jelentenek. Én ebben hiszek, ezt szeretném folytatni leginkább. Különösebb extra tervünk nincs, haladunk ezen az úton, mert ez jó nekünk és jó azoknak, akik hallgatnak bennünket.

Sz. I.: Van olyan, amit nem kérdeztem, és szívesen megosztana olvasóinkkal?

Cz. J.: Talán annyit, hogy egy fantasztikus csapat ez a zenekar. És ez nem úgy van, hogy a karvezető, igen, kell egy ember, aki kitalálja, aki elkezdi, aki folyamatosan karbantartja, de ez nem menne nélkülük. Ha ők erre nem lennének vevők, és nem lennének nyitottak, és nem gyakorolnának otthon és nem szeretnék ennyire a zenét, akkor nem tudnék gyújtani. Szoktam mondani, hogy égnie kell annak, aki gyújtani akar. Ez nem az én gondolatom, de nagyon szép gondolat. És ha kap az ember visszajelzést, és azt látja, hogy ők igénylik, akkor annál nagyobb motiváló erő nincsen. De ez csakis együtt sikerülhet – ez egy fontos dolog, azt hiszem.

Sz. I.: Köszönöm szépen a lehetőséget! További sikereket kívánok úgy önnek, mint a zenekarnak!

Cz. J.: Én is köszönöm a beszélgetést!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Czeróczki Judit: Ezen az úton szeretnénk tovább haladni”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés