Tátrai S. Miklós | A küldetés

Szépirodalom - próza

A küldetés

 

Az Algyői Könyvtár „Jelek 2019” címmel irodalmi pályázatot írt ki, melynek eredményhirdetését november 9-én tartották Algyőn. A színvonalas ünnepségen megjelent, köszöntőt mondott Molnár Áron polgármester úr, fővédnök, aki a díjakat is átadta. A meghívottakat köszöntötte Dományházi Edit asszony, könyvtárvezető, narrátorként Hegedűs Gábor úr közreműködött, aki a zsűri munkájában és a szervezésben is részt vett. Vers és próza kategóriában több mint háromszáz pályamű érkezett. Tátrai S. Miklós barátunk és szerzőtársunk “A küldetés” című novellájával harmadik helyezést ért el, és ez a novella bekerült a nívós antológiába is.

 

A küldetés

 

   Minden nép történetében vannak olyan események, amelyekről szándékosan, vagy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt, nem maradnak fent minden kétséget kizáró írásos emlékek. A valóság pontos megismerése így egyre nehezebbé, sokszor lehetetlenné válik. A történészek kutatásaikra hivatkozva dolgoznak ki elméleteket, feltételezéseket, amelyek sokszor ellentmondanak egymásnak. Ez végtelen teret nyit a képzeletnek! Még az is lehetséges, hogy a történelmi tényekre épülő írói fantázia áll legközelebb az igazsághoz, ahogy talán az alábbi történetben is.

 

    A szűk cella rideg kőfalán imbolyogva táncolt a gyenge fény. Égő gyertya állt egy kecskelábú kisasztalon, előtte fából faragott, kopott feszület feküdt. Az asztalkát a sarokba tolták az ágy mellé, amelyben sápadt, meggyötört arcú férfi készült a halálra. Nem félt az elmúlástól. Büszkén és boldogan várta, hogy az Úr színe elé kerülhessen, hiszen egész életében őt szolgálta. Élete nagy titkát azonban nem akarta magával vinni.

Halk nyikorgással nyílt a nehéz tölgyfaajtó, és egy Domonkos-rendi szerzetes lépett be. Keresztet vetett, mély részvéttel közelített a haldoklóhoz.

– Hívtál Ottó testvér! Mit tehetek érted?

– Köszönöm, hogy eljöttél Tamás testvér. Érzem, már nincs sok hátra földi életemből, és nagy titkot őrzök, amit most rád bízok! – suttogta halkan a barát, és minden erejét összeszedve felült. – Esküdj meg erre a keresztre, ami az elmúlt három évben megóvott minden bajtól, hogy híven teljesíted kérésem! Esküdj meg!

– Megesküszöm Istenre, és az üdvösségemre! Megteszem, amit kérsz. Nem mondtál el mindent a nagy útról?

– Nem! Van valami, amit csak Béla úr tudhat, és most már te. Indulj mielőbb! Tudom, a herceg kedvel téged, fogadni fog.

– Hallgatlak testvérem!

– Hosszú utat tettem meg! Elmondtam róla mindent, amit fontosnak tartottam ahhoz, hogy követni tudjatok engem. Mindig jelszavunk szerint cselekedtem: dicsértem Istent, áldást mondtam, és igét hirdettem. Többször gyengültem el, betegeskedtem, de az Úr mindig segített. Igazat szóltam azzal, hogy két tenger között húzódó hatalmas hegy aljában találkoztam olyan emberekkel, akiknek értettem szavát. Magyarul beszéltek, magyarnak mondták magukat. Barátságosak voltak velem, és amikor a láz ledöntött lábamról magukkal vittek. Önkívületi állapotban voltam, nem tudom merre mentünk, hány napig utaztunk. Amikor magamhoz tértem, már az ő táborukban voltunk. Azt mondták: országuk ötnapi járóföldre van, hamarosan visszatérnek oda. Szeretettel vettek körül, meggyógyítottak. Pogányok, de melegszívűek. Szépek és harciasak, ha kell, kitűnő katonák. Sokat beszéltem nekik Istenről, a mi hitünkről, országunkról, királyunkról, Béla hercegről, életünkről. Figyelmesen, érdeklődve hallgattak. Hitték szavaim, vágyakoztak a távoli testvérek után. Arról beszéltek, hogy egyesülve hatalmas erőt alkotnánk, legyőzhetnénk a kunokat, mongolokat, és mindenkit, aki ellenünk tör.

– Ez nagyszerű! Miért nem beszéltél erről? Nem kell titkolni!

– Várjál Tamás! Kérlek, ne szólj közbe, érzem: fáradok.

– Bocsáss meg testvérem!

– Volt ott egy bölcs öregember. Azt beszélték róla, száznál többször élte már a tavaszt. Táltos, a jövőbe lát. Egy napon magához hívott. Étellel, itallal kínált, majd azt mondta, mielőbb térjek haza, mert itthon szükség lesz rám. Meggyújtotta szent tüzét, ősi szokásaik szerint birka lapockát dobott a parázsba, és még valamit, amitől furcsa füst szállt az égbe. Azután kivette a csontot, leült elé a földre. A tűz égette rovátkákat, a korom vonalait, a hamu elrendeződését nézte, majd szemét behunyta, imbolygott, hajladozott, és mintha szellemekkel lenne kapcsolatban, jóslatot mormolt. Fiatal királyt látott nagy hegyekkel körbefogott országában, aki felett fekete felhők gyülekeznek. Szitok, veszekedés hangját hallotta. Sötét folyam zúdult országára napkelet felől, a hegyek közül, gátakat, fákat, sziklákat sodort el, nem lehetett megállítani. Lángoló szekereket látott, királyi palásttal borított véres testet, halott katonákat, kihalt pusztaságot, füstölgő romokat. Aztán egy királyt a tengerparton, aki fehér galambot enged az égbe, és visszatér felépíteni lerombolt országát.

– Te érted ezt testvérem?

– Mindegy az, hogy te, és én mit értünk ebből. El kell mondani Béla úrnak, majd ő tudja, mit tegyen. Van még valami, talán ettől is fontosabb. Magammal hoztam egy fiút. Tizenkét éves, az egyik vezér gyermeke. Karja még gyenge ahhoz, hogy felnőtt, harcedzett férfiakkal vívjon, de úgy lovagol, és úgy bánik az íjjal, mint legjobb katonáink. Nagyon okos, sokat tud népéről, azonnal befogadta Isten igéjét. Nagyszerű vitéz, vagy tudós lehet belőle Béla úr udvarában, mert oda kell vinned. Ezt kívánta az öreg táltos. Csak a herceg tudhatja, hogy a fiú a vére, mert ő is a nagy Ügyek fejedelem leszármazottja. Álmos és Árpád rokona. A fiút Etéjnek hívják, ahogy Álmos vezér dédapját. Ott volt a jóslásnál, talán még többet is megértett, mint én. Velem akart jönni. Isten mellett neki köszönhetem, hogy visszatérhettem. Egész úton segített, támogatott. Anyám házába vittem. Ott megtalálod, vár rád. Együtt menjetek Erdélybe. Senki nem tudhatja ki ő, csak Béla herceg.

– Ottó testvérem, hogyan állíthatnám a hercegnek, hogy a fiú a vére? Hogyan hihetünk egy öreg pogánynak? Hogyan vigyek a herceg elé egy pogány fiút?

– Nem figyeltél rám! – vált egyre erőtlenebbé a barát. – Nem azt kértem, hogy ezt állítsd, vagy bizonygasd, hiszen hogyan tudnád megtenni. Csak mondd el, amit hallottál tőlem. Ma még nem tudhatjuk, lesz-e fia Béla úrnak, hiszen eddig csak lányokkal áldotta meg az ég. Etéj okos fiú, jó megfigyelő, ismeri a múltat és jelent. Nem pogány már, útközben felvette a keresztséget. Szólítsd Péternek. Ő majd elmondja a hercegnek… – hanyatlott le Ottó feje, és nem tudta folytatni a mondatot.

– Mit fog elmondani? – kérdezte megrendülten, és lemondóan Tamás, mert jól látta, rendtársa már soha többé nem fog megszólalni. Az úr 1234. évében lelke a mennyországba szállt.

Béla herceg örömmel hallgatta Tamást, és szeretettel fogadta Pétert. A barátot megeskette, hogy mindaddig, amíg erre ő engedélyt nem ad, senkinek sem mondhatja el Péter származását. Nagy tervei voltak a fiúval. Nem katonát, hanem tudós férfit akart, akinek fontos szerepet szánt a kereszténység és a magyar királyság hatalmának keleti terjesztésében, az ott élő magyarság megnyerésében. Tartott az irigy, áskálódó báróktól, akik képesek lennének a fiú ellen szövetkezni, ezért volt fontos a titok megőrzése. Pétert Gyulafehérvárra küldte, és Rajnald püspök gondjaira bízta. Szigorú parancsban határozta meg, hogy nagyon vigyázzanak rá, testben és lélekben egészséges, nagy tudású embert neveljenek belőle.

Hét év telt el Ottó hazatérése és halála óta. Az öreg táltos jóslata kezdett félelmetes valósággá válni. Béla király feje felett sötét felhőként gyülekezett néhány főúr haragja, ellenkezése, a királyi hatalom megtörésének szándéka. Mongol seregek fekete folyamként zúdultak az országra. Elsöpörték a hágókba épített gátakat, öltek, raboltak, gyújtogattak. Nehezen állt össze a sereg, amellyel az ellenség elé vonult. A Sajó hídjánál lezajlott első összecsapások sikerei sok bárót és vezért elbizakodottá tettek. Nem hittek az ellenség éjszakai támadásában, amely így felkészületlenül érte a szekérvárban táborozó katonákat. Kálmán herceg, és Ugrin érsek templomos lovagokkal megerősített csapatai hősiesen védték a hidat, de a folyón hihetetlen módon átkelt mongol csapatok váratlanul rázúdultak a magyarokra. Két tűz közé kerültek. Batu kán előrevont ostromgépei sziklákat, köveket, gerendákat lőttek a táborra, záporoztak a nyilak, repültek az üszkös csóvák, lángoltak a szekerek. Már senki nem volt képes vezetni a magyar sereget. A menekülő katonákat kegyetlenül gyilkolták a gyors lovaikon száguldó mongolok. Az ellenség megtévesztésére – válogatott vitézekből – kisebb csapatok törtek ki királyi zászlókkal, vezetőjük díszes, királyi öltözetben, hogy magukra vonják az üldözőket. Hősies, önfeláldozó küzdelemben mind elvesztek. Összeszabdalt, véres királyi zászlókat és palástot sodort a szél a folyóba. Béla hűséges katonái észak felé utat törtek, szerény kíséretével elérte Diósgyőrt. A király megmenekült, de nem volt megállása üldözői elől.

Az úr 1242. évének tavaszán, Béla király Trau várában végre jó híreket kapott. Kádán kán csapatai felhagytak az ostrommal, visszavonultak, és a mongolok elhagyták az országot. A király a kápolnában térdre borulva, könnyek között mondott köszönetet az Úrnak, és fogadkozott az ország újjáépítésére. Nem feledkezett meg az öreg táltos jóslatáról sem, a tengerpartról égbe küldött fehér galambról. Margit lányát Isten szolgálójának ajánlotta. Az esti ima után Pétert hívatta. Együtt menekültek a muhi pusztáról, ahol Rajnald is életét vesztette. A püspök nagyszerű munkát végzett, kiváló férfit nevelt Péterből. Igaz keresztény lett, de tisztelte ősei hitét. Mélyen meghajolt a király előtt, majd ráemelte tekintetét, és úgy hallgatta parancsát, mintha Isten igéje szólna hozzá.

– Súlyos felelősséget érzünk elpusztított országunkért. Jóvá akarjuk tenni hibánkat, minden erővel azon leszünk, hogy népünket újra felvirágoztassuk. Már nincs erőnk és módunk kelet felé terjeszkedni, más feladatot kapsz. Emlékezz néped múltjára, az óhazádban hallott mondákra, hallgasd meg a még élő öregeink, regöseink elbeszéléseit, kutasd a népünk történetéről szóló iratokat. Mindent tegyél meg annak érdekében, hogy elkezdhesd megírni a magyarok történetét. Azt akarjuk, hogy az, aki majd olvassa évszázadok, évezredek múlva, pontosan lássa: csak összefogva erős a magyar! A széthúzás, a vita, az önös érdekek szolgálata, ellenségeinket erősíti. Nem akarjuk, hogy nagyszerű műved hozzánk kötődjön, mert méltatlanok vagyunk rá. Mindent úgy készíts, mintha az dicső nagyapám, III. Béla király parancsára készülne. Nevedet egyszerűen csak „P-mesterként” jelezd. Talán majd egyszer, a hálás utókor úgy emleget: Anonymus.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

4 hozzászólás van ehhez: “A küldetés”


  1. Hozzászóló: Török Tünde | 2019. november 15., 23:37
  2. Köszönöm kedves Tünde!

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. november 18., 19:14
  3. Szeretettel köszöntelek, kedves Miklós. Tetszett ez az érdekes, hajdan esett, színes, történelmi tabló.

    Hozzászóló: Kisslaki László | 2019. november 22., 13:12
  4. Köszönöm kedves László!

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2019. november 23., 17:23

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés