– Amit mondtam, megmondtam! – csapott az asztalra öklével a polgármester. – Eredetileg úgy volt, hogy az út az erdő szélén megy. Belementünk, hogy néhány fát kivágjanak, mert nem volt jobb megoldás. Már hónapokkal ezelőtt megegyeztünk a nyomvonalban. Aztán előálltak ezzel az őrültséggel. A testület szavazott. Hiába jött ide személyesen, mérnök úr. Sem jogom, sem kedvem nincs a testület döntését megváltoztatni.
– De polgármester úr! Nézze meg újra a térképet! – A tervezőiroda vezetője felállt és a falra vetített tervrajzhoz ment. – Az erdő szélén szántóföld van. Egy jelentős gazdasághoz tartozik, művelik. A kisajátítása évekig húzodhat és rengetegbe kerülne az államnak. Mi azt a megbízást kaptuk, hogy a legolcsóbb és leggyorsabb megoldást találjuk meg.
– Tudja itt mindenki nagyon jól, hogy kihez tartozik az a terület. Csak maguk nem tudták, mikor az első javaslatot elkészítették.
– Miska! Jöjjön már meg az eszed! – vette át a szót a jegyző. – Szüksége van a községnek arra az autóútra. Kétszer két sáv, egyenesen a határ felé. Fejlődnünk kell, talán még valami ipar is idetelepülhet. Munkahelyek lehetnének. A végén elérjük, hogy másfelé viszik az utat. Nem volt az a többség olyan elsöprő, csak néhány embert kellene meggyőzni.
– Szó sem lehet róla! A képviselőtestület nem fogja elfogadni ezt a megoldást, arról én kezeskedem. Ha kell, pereskedünk az állammal. Méghogy kivágják a fél erdőt! Ráadásul a Bandika-fa is beleesik. Mikor a testület először értesült az új nyomvonalról, készíttettünk egy tanulmányt a Kertészeti Egyetemmel. Nézze, mérnök úr! – A polgármester két irattartót vett elő a fiókjából. – Az a tölgyfa minimum hatszáz éves. Egészséges, még több száz évig is elélhet. Egy ilyen hatalmas fa az évszázadok során olyan szoros kapcsolatot alakít ki a környezetével, hogy elpusztítása teljesen megváltoztatná a terület biológiai egyensúlyát több száz méteres körzetben. Rovarok millióinak ad otthont, madarak fészkelnek rajta, üregeiben mókusok, baglyok tanyáznak. Gombákkal, növényekkel él társult kapcsolatban. Folytassam? Ezt a másikat Kelemen bácsi, lelkes amatőr helytörténészünk írta. A Bandika-fa története a címe. Esik itt szó Mátyás királyról, aki a fának dőlve szalonnázott, boszorkánytáncról a fa körüli tisztáson, a név eredetéről, sok mindenről. Nem tudom, mi igaz ebből, nem is érdekel, de egy dolog biztos. Az a fa a helyiek szívéhez nőtt, mai napig is odajárnak az emberek kikapcsolódni, mozogni egy kicsit, vagy csak üldögélni a fűben a lombok árnyékában. Egyszerűen csak feltöltődni a hatalmas tölgyfa energiáival. Emberemlékezet óta a tisztáson tartjuk a népzenei találkozót, melyet minden évben megrendezünk és az egész országból érkeznek rá. Évről évre egyre többen jönnek. Érdeklődők is, zenészek is, árusok is. Ez a mi fő bevételi forrásunk és a büszkeségünk. Egyébként az egyetem javasolja a Bandika-fa védett természeti értékké nyilvánítását. És akkor még csak egy fáról beszélek, de ez a terv fák ezreit tüntetné el a Föld színéről.
– Lenne egy megoldás – mondta nagysokára a mérnök. – Ha a nyomvonalat csak annyira változtatnánk, hogy az a fa épp megmaradjon. Talán ez belefér, ha már olyan fontos maguknak.
– Ez a beszéd – állt föl a jegyző, ám a polgármester ekkor újra az asztalra csapott.
– Ki fog kiülni egy autóút szélére köcsögduda helyett autódudát hallgatni? Amíg én vagyok itt a polgármester, ebből semmi sem lesz. Nem hagyom a fél erdőt kivágni, mikor lenne sokkal ésszerűbb megoldás is. Az utat a szántóföldre kell vinni, és zajvédő falat is kell építeni. Ez az utolsó szavam.
*
Természetesen a Bandika-fa mit sem sejtett erről a vitáról, még csak azt sem tudta, hogy ő a Bandika-fa. No, nem mintha tudatlan lett volna, bölcsességben felülmúlta a legbölcsebb embert is. Csak épp ez másfajta bölcsesség volt. Hosszú élete során a nagy öregektől majdnem mindent megtanult a természet törvényeiről. Tudásának egy részét a széltől szerezte, mely hatalmas területeket volt képes bejárni, és miközben megpihent a lombok között, elmondta a nagyvilág titkait a mozdulatlanságra ítélt fának. Mikor jókedve volt, játékosan susogott, ám ha olyasmit látott, ami feldühítette, őrjöngve csapkodott, sivított. Rázta, ropogtatta az öreg tölgyet, de ezt ő nem vette zokon. Mélységesen megértette a szél elkeseredését.
A másik tanítómester az eső volt. Nem csak éltető nedvességet adott, hanem hosszasan megtelepedve a fa ágain, levelein, a gyökerei között, részletesen beszámolt arról, hogy mit láttak a felhők útjuk során abból az elképzelhetlen magasságból. Ahogy az esőcseppek fokozatosan beszivárogtak a fa testébe, tudásuk is belevésődött a fa emlékezetébe. Az eső, csakúgy mint a szél, mindig az igazságot mondta. Ez nem is lehetett másképp, tudta a tölgy nagyon jól. Ha minden rendben volt, akkor az eső lágyan permetezett, éltetően áztatott, de ha nem, akkor hegyes tűként vágta bele magát a levelekbe, vagy záporozó, súlyos, kövér vízcseppek áradatát zúdította a fa nyakába.
A hosszú évek során a tölgyfa megtanulta a természet törvényeit. Úgy érezte, hogy amikor az elemek tombolnak, akkor az okot szinte mindig az emberben kell keresni. Értette az állatok viselkedését. Mit, miért tesznek. Felfogta a körülötte élő növények rezgéseit. A jó rezgést is, mely egészségről, és a rosszat is, mely betegségről árulkodik. Azonban eddigi élete is kevés volt, hogy az embert megértse. Miért ad az egyik, miért vesz el a másik? Csak a kisugárzásukat érezte. A szándékot tökéletesen felismerte, bár nem ítélkezett.
A nap, akit a tölgy minden élő atyjaként tisztelt, hiába fáradozott, hogy a világ bölcsességét az apró fába sugározza. A világegyetem már látott olyan lényeket, mint az ember. Még rosszabbat is. A csillagok másról sem beszéltek egymás között, de a nap ezt nem tudta közvetíteni a túl kicsi és túl fiatal fának. Végül megelégedett annyival, hogy meleget, éltető energiát bocsájtott rá. A nap egykedvűen melengette a földlakókat, nem tett különbséget jó és rossz között. Még nem.
*
Egy nap a szél vágtatva érkezett, tépte a tölgyfa koronáját. Emberek jönnek! Üvöltötte. Baj van! A fa érezte, hogy hajszálgyökerei remegni kezdenek, ahogy a hatalmas gépek közelednek. Nem volt mit tenni. Elfutni nem tudott, harag, vagy félelem nem lakott a szívében. Emlékezett és várta az elmúlást. Magonckora ötlött föl először. Ahogy kibújt a talajból, és rögtön elérték a nap éltető sugarai. Egy hatalmas tölgyfa állt a közelben. Érezte, hogy köze van hozzá. Azt is, hogy a tölgy energiát sugároz. Nagyon erőset. Az őzek, nyulak elkerülték. Megerősödött. Ifjú fává érett, majd növekedett.
Később megjöttek az emberek is. Hallotta, ahogy a balták lecsapnak. Azt a csattanó, éles hangot, ahogy a szerszám társai húsába vág. És a sikolyukat. Aztán megismerte a fűrész egykedvű, monoton hangját és a fák lassú, szívet tépő haláltusáját. Sokkal később a láncfűrész sivítását, a benzingőz mindent beborító, rettenetes bűzét. Emlékezett a gyors pusztításra. Fák százai hevertek a földön. Lassú szenvedésüket sokáig érezte, egészen addig, amíg el nem vitték őket.
Persze nem látta az embereket. A fák, mint egy vak ember, örök sötétségben élik le az életüket. A látás hiányát azonban a természet ellensúlyozza. A tölgyfa érezte a hangok legapróbb rezgéseit, az illatmolekulák legkisebb változását is. Minden, ami a környezetében történt, eljutott hozzá és sejtjei reagáltak rá. A fa elraktározta a tudatában ezeket a reakciókat, így tudott emlékezni is. Őt nem érdekelték az események, hogy mi történik körülötte, csak a hatásuk. A sejtek különbséget tettek jó és rossz között, élet és halál között. Ennyi elég volt neki, hiszen a természet kizárólag erről szól. Élet, vagy halál.
A remegés egyre erősödött. Az élőlények a hatalmas tölgyfa biztonságos, menedéket adó testéből fejvesztve menekültek. Az állatok eszeveszett iramban tűntek el a környékről, csak a növények tartottak ki, de rezgéseik már-már elviselhetetlenné váltak. Aztán olyan mészárlás kezdődött, melyet az öreg tölgy még sohasem tapasztalt. A gépek tövestől csavarták ki a fákat, letaroltak mindent, ami útjukba akadt. Az erdő kétségbeesett üvöltése és a gépek könyörtelen dübörgése korbácsként csapódott a Bandika-fa tudatába, és sejtjei azonnal beindították az egyetlen lehetséges válaszreakciót.
Síri csend lett. Az öreg tölgyet újra emlékek árasztották el. Az a fiatal, még magonc emberke. A szél hirtelen elcsitult, és megborzolta a tölgyfa leveleit. Emlékezz! Súgta. A csendet lágy furulyaszó váltotta fel. Sokszor hallotta ezt a dallamot korábban, elraktározta valahol mélyen, legbelül. Mint ahogy azt is, hogy a kisfiú fönt, magasan a fa tetején, ahol a lomb már nem volt olyan sűrű, ott, egy öreg ágon ülve szeretett játszani. Onnan a muzsika még szebben szólt. Ilyenkor a sejtjei erősebben rezegtek. A tölgyfa előre tudta, hogy mi fog történni, de tenni nem tudott semmit. Hallotta, amint a fűben heverő furulyából lassan az utolsó hangfoszlány is elszáll, és már csak a fiú testének kihűlő melegét érezte.
Sokáig hevert ott az az élettelen test, mire megtalálták és elvitték. Később újra emberek jöttek. Leültek a fa alatt és lágyan énekelni kezdtek. Más dallamokat. Más, de jó rezgéseket. Aztán egyre többen lettek. Megszállták az egész környéket. Érezte a jelenlétüket. Nem tiszteltek semmit. A ricsajt és a pusztítást szerették. Azonban amikor felcsendült a muzsika, valahogy megszelídültek. Még a megátalkodott, legrosszabb gyerekek is a szüleik ölébe ültek és csendben figyeltek. Mikor a zenélés véget ért, mindenki halkan hazaindult. A vén tölgy tudta, hogy az emberek megváltoztak, jobbak lettek. Azt is tudta, hogy ehhez neki és az erdőnek is köze van.
*
A Bandika-fa magányosan állt az autóút szélén. Az egyik oldalról még érezte társai kisugárzását, az erdő élőlényeinek jelenlétét, bár egyre gyengébben. Nekik is, épp úgy mint nekem, fogy az erejük. Az érzékei ezt sugallták. A másik oldalról csak a monoton forgalom szűnni nem akaró dübörgése rázta a gyökereit, a járművek hol erősödő, hol gyengülő, hol sivítóan éles, hol durván tompa hanghullámai jutottak el hozzá. A kipufogók nyúlósan ragacsos gőze rátelepedett a leveleire, az ágaira és lassan, fokozatosan zárta el a pórusait. Érzékszervei gyengültek.
Az eső egyre sűrűbben, egyre hevesebben érkezett. Próbálta lemosni a fát beborító olajos hártyát. Próbálta kitisztítani a pórusait, és a fa testébe eljutva átadni a felhők üzenetét. A szél heves csapásokkal, időnként őrjöngő dühvel támadt neki, hogy kirázza fásultságából. Még több száz évig élhetsz! Ezek már rég nem lesznek itt! Ordította. De mindez nem használt. Az elmúlás, a lassú pusztulás is a természet rendje. A Bandika-fa érezte, hogy energiája már fogytán. Csak a bölcs nap sugarai tartották életben.
Sok-sok rügyfakadás eltelt. Az egyre gyűlő száraz ágakat a szél időnként elsöpörte, az eső tette a dolgát, mint mindig, de a vén tölgy koronája évről évre kisebb lett, kevesebb virágot és termést hozott. A madarak is ritkábban látogatták, a mókusok, hangyák elköltöztek. Csak az elkerülhetetlen vég szelleme lebegett a haldokló fa felett.
Azonban ismét eljött a tavasz. Egy élőlény közelített az erdő felől. A Bandika-fa halványan megérezte a jelenlétét, azt is, hogy ember. Tudta, hogy a teste már öreg, de a lelke jó és fiatal. Érezte, hogy nem ártó szándékkal jön. Az idős férfi leült a fa tövébe, hátát a tölgyfa hatalmas törzsének döntötte és sokáig nézte az erdőt. Aztán hirtelen megszólalt. A fa nem értette a férfi szavait, de tudta, hogy hozzá beszél és igazat mond.
– Legalább téged meg tudtalak menteni – kezdte az öregember. – Csak ennyire futotta az erőmből. Szégyellem magamat, szégyellem az egész emberiséget. Ez az átkozott pusztítás. Persze a sok hitegetés semmilyen eredményt nem hozott, sőt még a fesztivált is elvesztettük. Ugyan, ki jön ide muzsikálni? Ebbe a káoszba. A főtér, a kocsmával szemben meg nem ugyanaz. Mindegy, nem tehetek már semmit. – A férfi elővett egy furulyát, hosszasan forgatta a kezében.
– Tudtad, hogy az a fiú a nagyapám testvére volt? – kérdezte végül. – Ez az ő furulyája. Az öreg megmutta azt a dalt, amit a legjobban szeretett játszani Bandi. Ezt az egyet megtanultam.
A férfi bizonytalan mozdulattal szájához emelte a hangszert. Sokáig keresgélte a dallamot. Végül a kesze-kusza, sipító-sivító hangok lágy dallammá álltak össze. Egyre magabiztosabban, egyre erősebben szólt a furulya. Az öreg tölgy sejtjei rezegni kezdtek. Először lassan, aztán gyorsabban. A pórusok nyiladoztak. Azonnal megérkezett a szél. Mindig emlékezz erre a dallamra! Itasd át magad vele! Súgta. A fa sejtjei heves táncot jártak és energiát kezdtek termelni. Olyat, amit a Bandika-fa magonc korában érzett attól az öreg tölgytől. Életenergiát. Később megérkezett az eső is. Lágyan permetezett és makacsul mosta a pórusokat. A muzsika, mely már rég elhalt, egyre erősebben hatolt be a fa tudatába, és a rügyek elkezdtek kipattogni. A bölcs nap elégedetten figyelte az apró élőlényt.
Hozzászólások