Bizonyára ott ül az angyalok között B. Marika, egykori napközis társam. Anyámkorabeli, testes asszonyság volt, akit még magánéletének keservei sem gátolták meg abban, hogy az iskolán kívül rekessze gondjait, mindenkihez legyen türelmes, kedves szava.
Osztályainkat elsőtől a negyedik év végéig vittük együtt. Csodálkoztam, hogy a gyerekek mennyire szeretik – milyen üdvrivalgással fogadják a délelőtti tanítás után. Érthetetlennek találtam, hogy jobban ragaszkodnak az idős nevelőhöz, mint a fiatal tanítóhoz, hozzám.
Próbáltam megfejteni titkait. Önfegyelmét megtapasztaltam, hiszen lelkiválságairól, az életét átszövő tragikumról hallgatott, csak pozitív tartalmakra mutatott.
Értett a felnőttek neveléséhez is. Nem oktatott soha, de megnyilvánulásaiból kellett leszűrnöm a tanulságot, beismernem gyengeségeimet.
Megtanított figyelni. Egyszer azt mondta, hogy az ember lelkét is meg lehet, sőt meg is kell simogatni. Tudott bánni az emberekkel. A sok gyakorlati példából egyetlen mozzanatot emelek ki közös időnkből.
A téli szünet előtti napokban játszódott az esemény. Teendőim miatt elég későn indultam haza. Az iskola udvarára érve érdekes kép tárult elém: Marika lohol egyik tanítványunk nyomában az udvaron körbe-körbe. A kisfiú egy játékkarikát forgat maga előtt és berregő hangot hallatva büszkén kanyarog. Nézem a komikus látványt: egy csikóra emlékeztető kisfiú és mögötte a súlyos test.
Képtelen vagyok szó nélkül megállni:
– Marika, mit csinálsz?
Ő nem áll meg, lihegve kiabál vissza:
– Utazunk. Tudod, a Karcsi elvisz a busszal a Mátrába. Mindjárt odaérünk…
Hirtelen megértek valamit. Ez a kisfiú lelkibeteg, amióta elváltak a szülei. Imádja buszsofőr apját, nehezen visel el hiányát. Minden füzetét telerajzolja buszokkal, én meg szidtam, intettem érte. Mária pedig beszáll a képzelt buszba és utazik, részese a kisfiú vágyainak.
A mosoly arcomra fagy, már egy cseppet sem tűnik nevetségesnek a látvány, felfogom: ha fontosak szeretnénk lenni mások életében, próbálunk álmaik, vágyaik értőivé, részeseivé válni.
Tudom, honnan a rajongás: emberként kezeli a gyermeket. Pontosan tudja, kinek mire van szüksége. Lám, majd összeroskad, de gyógyít önmagával, a maga is gyógyításra szoruló.
Valóban Őt kell úgy szeretni, hogy emléke ne vesszen el nyomtalanul az időben.
Mária! Köszönlek azon szerencséseknek a nevében, akiknek jutottál.
Hozzászólások