Prokop Gábor | Csupa könny

Szépirodalom - próza

Csupa könny

 

Az ázott fa illata… Öntözéskor kifolyt a víz a műanyag „cserepekből”, amiben a hamisciprusok nézegetik egymást, kicsi patak a kerek fa asztalon, töröljünk vizet a fáról és máris a nedves fa nehéz levegője, poros kigőzölgése, mint az iskolában nagytakarításkor, amikor anyu törölte a port a padok, szekrények tetejéről, jó alaposan át kellett súrolni mindent. Nem is a bűzt utáltam, ahogyan a por keveredett az ultrás vízzel, a rég halott fával, hanem, hogy anyunak dolgoznia kellett, míg más nők szép ruhában sétáltak az utcán. Ez jól látszott az iskola nagy ablakaiból. Az ablaktáblákat is szét kellett szedni, a legnagyobb ablakok nagyon nehezek voltak, ebben apu segített, amikor megjött a munkából. Egy csomó olyan munka volt, amit nem lehetett egyedül megcsinálni, ilyen volt az összecsavarozott iskolapadsorok tologatása is a kopott parkettán, ebben én is tudtam segíteni. Szép ruhában, mindig új frizurával lejtettek hazafelé az irodisták, anyu így hívta őket.

Amikor délután a rozmaringot levágtam körömollóval a sírról, jó lesz az a kacsára, amíg megsül, összeszedtem a juharfák lehullott, megbarnult terméseit, amit tökiként az orrunkra ragasztottunk május felé, amikor még zöld volt, és széttörve-szétfeszítve, a magot kiszedve ragacsos házából kezdődhet a verseny, ki hányat tud az orrára ragasztani, kukurikú.

Olyan egyszerre voltam gyerek és felnőtt, akár ma. Kinyújtani a nyelvemet és gyorsan elszaladni, ha utolérnek, nagyon megvernek. Szerencsére gyors vagyok, az Isten adott mindenkinek valami fegyvert, de nem szabad Jézuskát mondani, mert az nincs. A pap spicli, ávós tisztekkel tarokkozik. Háromszázért keresztel hatvanötben, az mégsem harminc ezüst, de ezt akkor még nem tudhatom. Na és, apu meg ötvenhatos vagy csak a szája volt nagy, de itt még pofázni sem lehet, folyton csendben kell lenni, évente jön egy bácsi a rendőrségtől fekete bőrkabátban, akkor apuval bemennek a belső szobába, anyu meg tésztát gyúr a konyhában, minket betessékel a gyerekszobába, hallgatódzni sem szabad.

A felnőttek vadak, amikor apu nem jön időben, akkor anyu féltékeny, nem tudom, mit jelent ez a szó, csak azt, hogy kiabálni fognak és apa nem vacsorázik, utána részeg és csikorgatja a fogát álmában, nekem nagyokat dobban a szívem és szorosabban ölelem a macit. Felsírok. Anya átjön, vigasztal, de az ő arca is csupa könny. Betakar, suttog valamit, amitől még jobban fáj, aztán megsimogatja a homlokomat és elmegy. A kriptáról álmodok, ahol játszani szoktunk. A fedéllap félrehúzva, belátunk, belülről kék festékkel kimázolták a falait, az alján látszanak a koporsó elkorhadt darabjai és a lábszárcsontok. A csontok színe olyan sem nem fehér, sem nem sárga. Teljesen más, mint az a műanyag csontváz a szertárban, attól nem is tudunk félni, csak az igazitól, ott a temetőben, ahol alkonyatkor az ecetfák hűvösében sötétedésig a sírok között maradunk, aztán sikítva, egymást ijesztgetve kiszaladunk. Veréb Laci csúzlit készít, közelről lövi szét a veréb fejét. Véres, elfordítom a fejemet. Miért pont verébre lő? Mondjuk a rigó fekete és énekes, azt még jobban sajnálnám, de hogy Veréb a verébre?

Bátyámat elverik, mert beszól a moziban a nagyoknak, a pofa be után is beszél még, megvárják a mozi előtt, nekilapítják a falnak és ököllel az arcába ütnek többször, aztán mehet haza sírva. Ha már kellő távolságra van, beszól összeverten is, de utána újra elverik. Sajnálom a bátyámat. Otthon én is beszólok. Elver. Nem is fáj, csak amikor a macimat bántja, akkor sírok. Elmondom anyának. Elveri a bátyámat. Bátyám elver engem, ez már takarodó után van, amikor nem szabadna menekülni, elkapni, elverni, macit dobálni, sírni, apám felébred, először anyu jön át, hogy csend legyen, mert ha apu átjön, akkor… de nem lesz csend és apu átjön és elver minket.

Az óvodában beleöntik a paradicsomos káposztát a levesembe, ha nem eszem meg időben. Soha nem eszem meg időben, mert annyira rossz, csapvíz ízű. A híg lé az ingemre fröccsen és egy kevés paradicsom. Kinyújtom a nyelvemet a dadusra, akkora pofont ad, hogy leesek a székről. Dezsőke bántja a lányokat, én beviszek neki egy jobb egyenest, ahogy a tévében láttam. Egész nap térdelek a sarokban, nem engednek az udvaron játszani. Már iskolás vagyok és anyu soha nem önti bele a levesembe, amit főz, az ő levese finom. Nem fogadok szót, feleselek neki, nem tanulok, nem jövök haza időben, amikor hazaérek, úgy nézek ki, mint aki göbét szopott. Anyu azt mondja, becsüljem meg őt, mert ha ő nem lesz, tíz körmömmel fogom kikaparni a föld alól. Kinevetem. Kilencéves koromig fürdet, aztán kizavarom a fürdőszobából, mert már nagyfiú vagyok. Az öltözőben nem mutogatom a fiúknak, hogy ott már szőrös, mert nekem még alig, de anyu már nem jöhet be, ha fürdök. Julcsi nem akar visszacsókolni a folyosón a szünetben, elkapom a copfját, hátra húzom, eltátja a száját, ez nekem kapóra jön. Szájon csókolom. A felügyelő tanár lerángat a tanáriba, hogy szatír leszek, anyámat lehívják. Partvissal kerget minden szünetben.

Föld ment a körmöm alá, amíg szedegettem a juhar termését anyu sírjáról. Ezt se teszed az orrodra többet. Látod, anyu? Megint karácsony.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Csupa könny”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés