Azokkal a könyörgő szemekkel nézett rám,
azzal a tekintettel, amelyben már csak
fájdalom volt, mikor tumor úr lassan
felfalta a testét, és cserepes ajkakkal
suttogta felém a szavakat: Adj ennem!
Éhezem, itt nem adnak enni semmit sem.
Nem tudom feledni azt a tekintetet sohasem.
De hisz tele a hűtő, vegyél ki bármit,
feleltem, ott abban az álomban, annak
az embernek, kit valaha annyira szerettem,
s akinek hamvai csaknem egy éve már,
hogy szülei sírjában pihennek.
Adj ennem! Éhezem! – szavai még reggel
is visszhangoztak a lelkemben, mikor a
zaklatott hajnali álomból felébredve ágyam
szélén ültem. Csak egy álom volt, nyugtattam
magam, csak egy álom, miközben a reggeli
nap sugarai lassan felmelegítették testem.
2019-09-29
Hozzászólások