1.
Szabó Magda és L. Csépányi Katalin
Az idei ünnepi könyvhéten az Alexandra Kiadó Alexandra Könyvtérré változtatta Pécs főterét, a Széchenyi teret június 8-17-ig. A zárónap előtti utolsó késődélutáni beszélgetésnek Szabó Magda volt a vendége. Sokan várták őt. Később többen így emlékeztek: abban az órában, amikor az írónő beszélt, szeretethullámok áramlottak a nézők felé, lökésszerűen.
– Szabó Magdának van Pécshez némi köze, például a nászutat itt töltötték Pécsett, szép emlék volt, és egy szép házasság követte Szobotka Tiborral. Amiért összejöttünk ma, az Alexandra rendezvényén: a Sziget-kék hangoskönyv az Alexandra kiadásában, a borítóján Szabó Magda saját macskája, ez a gyönyörű fekete-fehér cica, valamint az Európa Szabó Magda életműsorozatának 29. kötete, a hangjátékok, Békekötés címmel. Kezdjük a Sziget-kékkel. A mesében a három alaptörvény közül az első kettő: az emlékezz és felejts, csak jót tenni, rosszat soha, a második: ne haragudj az emberekre! Kérdezi egy másik állat: de meddig bízhatunk az emberben? A válasz: míg valóban nem csalódunk benne. Ezek a szavak nem állatokhoz szólnak. Állatok beszélgetnek egymáshoz, de nekünk szólnak, nem gyerekeknek, hanem a felnőtteknek. Neked mit jelent a Sziget-kék?
– Először is azt kell elmondanom, hogy a Sziget-kéket nem én találtam ki, hanem az anyám. Anyám, aki sokkal jobb író lenne, hogyha teljesen csak író volna, és nem lett volna anya és feleség. Anyám sokkal tehetségesebb, mint amilyen én az életben lehettem volna. Az első emlékeim azok, hogy anyám mesél. És azon csodálkoztam, hogy milyen hosszú történeteket tud elmondani úgy, hogy közben főz, vagy takarít, vagy a vendéget kikísérte, vagy valami dolga volt a kertben. Kérdeztem, ezt hogy csinálod? Azt mondta, ezt nem lehet másképpen. Ezen egy kicsit elcsodálkoztam, aztán rájöttem arra, hogyha beteg vagyok, akkor nekem nagyon jó dolgom van, mert anyám leül az ágyam mellé, és mesél, és akkor a betegséget nem tudom komolyan venni. Mesél, mesél, és nem előre gondolja el, hanem akkor találja ki. Nézi az én beteg arcomat, és mesél. Anyám rendkívüli, csodálatos ember volt, rajta kívül soha nem találkoztam ilyen különleges tulajdonságokkal felruházott emberrel. Nagyon jó viszonyban voltunk egymással, anyám és én. Akik olvasták a Régimódi történetet, tudják, nem volt könnyű élete. De ebből én gyerekként semmit nem érzékeltem, mert nem akarta, hogy észrevegyem. Anyám mindig közém és a valóság közé állt, hogy lehetőleg ne sértsen meg, amit lehetett, azt mindig kivédte. Sokkal jobban beszélt bármiről, mint ahogy én valaha beszélni tudok.
Konrád György és Szabó Magda
– Mi, akik olvassuk a könyveidet, azért ebben kételkedünk, hogy jobban tudott beszélni a dolgokról, mint ahogy te nekünk. Amikor a Sziget-kéket most újra meghallgattam, és korábban is, amikor olvastam, végig az járt a fejemben, hogy a kisfiú a szeretetével menti meg az édesanyját. A te fegyvered is a szeretet. Ezt hogy érted?
– Ezt nem lehet másképpen érteni, csak úgy, ahogy mondjuk. Aki a Bibliát valamikor a kezében tartotta, vagy egyáltalán valami köze van ahhoz, hogy a világ nemcsak a föld, hanem a világ az ég is, annak nem kell magyarázni. Ez olyan, hogy az életünk egyik tartozéka. Én pláne nagyon vallásosan nevelődtem. Nagyon egyszerű volt nekem ez.
– A szereteted az nemcsak emberekre vonatkozik, hanem állatokra, növényekre, az írásaidból ezt érezni.
– A szeretet az élettelen, mozogni nem tudó, bármilyen látható és láthatatlan valamihez kötődik. Ez a legkülönösebb dolog, hogy nem tudjuk pontosan mi az, nem tudjuk, hogy kit szeretünk, nem tudjuk, hogy miért szeretjük, szeretjük és kész. Borzasztó, ha valaki nem tud szeretni. Mindig attól estem kétségbe, ha nagyon nehéz volt a helyzet köröttem, hogy csak el ne felejtsem ezt a képességemet, hogy nagyon tudok szeretni. Aki nagyon tud szeretni, az gyógyítani is tud, az ápolni is tud, az kiváló a családban. Hát nálunk mindenki nagyon szeretett mindenkit. Anyám szerette apámat, apám szerette anyámat, mind a ketten szerettek engem, én szerettem mind a kettőjüket. Nem volt ott semmi baj. Inkább az volt az érdekes, amikor találkoztam olyan emberekkel, akik olyan határozottan nem szerettek engem, és úgy sajnáltam őket. Mert mit veszítenek szegények: én olyan jó barát tudnék lenni! Nem kellett nekik. Aztán valahogy ezt is túléltem.
– A Sziget-kékben pont a szeretet törli a harmadik törvényt, az árulóra vonatkozó törvényt. Ez az életben is így van? Hogy az árulót elfelejtjük, majd töröljük, hogy elfelejtettük? Tehát van megbocsátás?
– Pontosan tudom, mire célzol! Én árulóval nem találkoztam. Ez egy része a regénynek, mert ábrázolnom kellett, hogy az életben van árulás és van áruló. Az, hogy én nem ismertem, az nem jogosít fel arra, hogy ne ábrázoljam. Az a szerencsétlen madár. Hát nem sajnáltad?
– De igen.
– Én is nagyon sajnáltam. Az a nagyon jó, ha az ember azt, aki éppen elárulta, tudja sajnálni, mert akkor meg is bocsát neki.
– Azaz lássuk meg a másikban azt is, ami rejtett. Vagyis ássunk mélyre az áruló madár okán, hogy miért lett áruló? Valahol megbocsátunk és megszeretjük?
– Azt hiszem, hogy Jézus ezt kívánta tőlünk. És ezt könnyebben is meg tudjuk tenni, nem is ennyire hangsúlyozottan drámai körülmények között. Azt hiszem, ez kötelességünk lenne, keresztényi kötelesség, hogy megbocsássunk. A kérdés ebből a szempontból még az állatokra is vonatkozik: egy értelmes állatot rá tudok nevelni arra, hogy ne ugorjék neki annak az embernek, aki belerúgott, vagy beleszúrt. Azt is meg tudom nevelni, hát még az embert. Csak az emberrel sokkal könnyebb, mert az ember értelmi képessége nem hasonlít az állatéhoz.
– Örülünk annak, hogy Szabó Magda ennyire optimista, hogy az embert lehet nevelni. Megértél jó pár évet. Nem akarom mondani mennyit, bár te ezt soha nem titkoltad, mondtad is, hogy nincsenek titkaid. Mikor jött el az az idő, amikortól nem voltak titkaid?
– Nekem sose voltak titkaim. Ott volt a nevelt testvérem, Cili, rögtön minden titkomnak volt egy megbeszélő társa, azonkívül nálunk az volt a pedagógiai nevelése a szüleimnek, hogy soha nem kaptam büntetést. Megmondták nekem, hogy mit csináltam. Büntetés nélkül. Aztán hagyták, hogy én azon elgondolkozzam, hogy mit csináltam. És hagyták, hogy éjszaka sírva menjek ki az ő hálószobájukba, és azt mondjam, hogy azt hiszem, ez nagyon helytelen volt. Erre azt mondta anyám, hogy ez valóban nagyon helytelen volt, de meg kellett várnom, míg ezt te mondod ki. Ha én mondom, az nem elég, én csak figyelmeztettelek. Aztán az ember, ahogy egy kicsit öregszik, egyre kevesebbet vét ilyen jellegű dolgokat. Akkor már tudja, hogy minden ember érzékeny, ki kevésbé, ki jobban. Akkor már vigyáz a másikra. De ahhoz már kicsit idősebbnek kell lenni, hogy az ember megtanulja, hogy a másik, aki nem tudja róla még, hogy testvére, nem tudja, hogy ember, mint ő, ugyanúgy kell vigyázni, mint egy gyerekre. Az állatra meg még fokozottabban kell vigyázni.
– Persze mi tudjuk, hogy Szabó Magda nagyon jó alany volt ebben a nevelési módszerben, mert ahogy mondod is, hogy az ember nem véletlenül lesz az ami, ezt többször hangsúlyoztad különböző nyilatkozatokban: hordjuk magunkban az őseinket. A te őseid nagyon jó fából voltak faragva, és aki lettél, nem véletlenül lettél az aki.
– Azt hiszem, nekem nagy szerencsém volt az iskoláztatással. Az az iskola, amelyik engem felnevelt, megtanított arra, hogy a gyerekkel milyen módon kell érintkeznem, és azt, hogy álljam azt, amit állnom kell. És ez a legnehezebb. Nem egyszerű dolog, ha az ember belekerül egy olyan áramlatba, amelyben védekezési lehetősége nincs, mindent el kell viselni. Én ebbe nagyon gyakran belekerültem, mert ha volt valaha szabálytalan gyerek, én nagyon szabálytalan gyerek voltam. Apám Debrecen kultúrtanácsnoka volt, és úgy nevelt engem, mint egy fiút. Nekem nagyon könnyű volt otthon eligazodni. Aztán az volt a nagy tévedésem, hogy majd mindenütt ezzel a magatartással találkozom, az apáméval és az anyáméval. Ez addig tartott, amíg otthon éltem. Az iskolában már nem így volt.
2.
–Műveidet 42 nyelvre fordították le, szinte kimondani is félelmetes: te, aki egyrészt tanári diplomával is rendelkezel, hogy hány millió embert tanítasz, nevelsz írásaiddal, életeddel. Mi, akik most itt vagyunk Pécs főterén, a Széchenyi téren, már a jelenlétünkkel is megháláljuk azt, hogy vagy.
– Ez az, amit nem kell meghálálni. Ugyanolyan gyarló vagyok, mint akárki más.
– Azt a szeretetet, amit adsz, sokszorosan visszakapod.
– A világ rá is kényszeríti az embert arra, hogy megpróbáljon segíteni a többi embernek. Mindenkinek észre kellett vennie, hogy egy kicsit nehéz most nekünk az élet. Aztán majd az egyensúlyt csak megtalálja valaki… De nem lehet azt pontosan tudni. Most egy kicsit nehezebbé vált az általános helyzet. Meg kell várni, amíg az emberek visszakapják önmagukat. Nagyon sok ember kitért önmagának az eredeti mivoltából. Annyi mindenen mentünk keresztül, és annyi minden furcsaságon. Ennek a városnak a polgárait nem kell erre tanítanom. Amit ez a város történelmében megért, mindenkinek megvan a maga privát története és megvan a maga városi története, és magának a városnak is megvan a története. Nem akármilyen városban vagyunk: csodálatos városban. Én olyan büszke voltam, amikor kiderült, hogy most ide jöhetek! Még azt is könnyebben viseltem, hogy egy teljes emeletet zuhantam, és össze-vissza törtem a lábam. De ha nem jöhettem volna önök közé, akkor az nagyon súlyos dolog lett volna, és akkor százszor bánatosabb volnék, mint a lábfájás miatt.
– Két hete volt ez az egyemeletes sima leszállás. De azt mondta Magda, hogy nem is érti hogyan történt: nem törött el semmije. Hála az égnek, mert akkor nem lehetne itt köztünk. Rátérünk a hangjátékokra. Mind a négy más témájú. A kötet címét a kiadó, az Európa adta: Békekötés. Te melyiket adtad volna kötetcímül a négy hangjátékból, ha rajtad múlik?
Dedikálás
– Nem adtam volna ezt a címet. De az író az egy borzasztó alak. Az írótól minden tisztességes kiadó egy kicsit viszolyog. Mindig baj van vele. Azt hiszem, azért választották a Békekötést címnek, mert ez egy csöndes szituációt ábrázol, nem olyan, mint a színdarabom, amelyik már húsz év óta állandóan előkerül, akkor előadják, mindig megvitatjuk, megint előkerül, megint megvitatjuk. A Békekötés két testvér és az édesanyjuk, egymás között és a világban elhelyezkedésük kérdésével foglalkozik, ez a négy közül a legkevésbé izgalmas.
– Most, hogy beszélgetünk róla, és feltettem ezt a kérdést, és végiggondolom a válaszod, a Békekötés cím tökéletesen illik a Hallei kirurgusra, teljesen: apa és fia békét köt.
– Az egyik egy civil békekötése, a másik annak a békekötése, akinek ez a foglalkozása. Belekerül abba a szituációba, mikor el kell magának mondania, hogy csinálja-e mindannak ellenére, ami érheti, üldözés ellenére, bántalmak ellenére, rossz kritika ellenére, támadások ellenére, rossz sajtó ellenére. Akkor is csinálja, mert nem tud másképpen. Nem tud másképpen lélegzeni és élni. A művésznek más az igazsága, mint a civilnek az igazsága. A civilnek az igazsága az, amit a két lány meg az édesanyja megmondtak, az édesanya szeretné, ha lányai a gyermekkor édes derűjével élnének, de még egymással sincsenek jó viszonyban, és tulajdonképpen mindkét lány azon iparkodik, hogyan lehetne az anyját elszigetelni attól a családi otthontól, amelyikben most van. Ez nekem olyan abszurdum. Azt hiszem, én örökké siratni fogom az édesanyámat, hogy nem tudtam kivédeni a halálát. Soha többé az otthon nem volt olyan otthon, amikor anyámat elvesztettem, aki az otthonnak a lényege volt. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy vigyázni fog rám arról a misztikus helyről, ahol jelenleg tartózkodik, nem másikra gondolok, az égre. Anyám annyira jó volt, hogy máshová nem is kerülhetett. De tudtam, hogy nem fog engem egyedül hagyni, annál jobb viszonyban voltunk egymással. Ez volt az az otthon, ahol én mindent tudhattam: a felnőtteknek az összes titkát és a családnak az összes titkát, nagyon egyszerűvé tették számomra az életet. Soha nem tudom nekik megköszönni. Most, hogy apámat is elvesztettem, anyámat is elvesztettem, olyan egyszerűvé vált a világ, viszont nagyon nagy segítséget kaptam attól, hogy mindig megmondták nekem, ha butaságot csináltam, de soha nem büntettek, mint ahogy már meséltem róla. Mindig megmondták, de mindig három etappal később, hogy nem jót cselekedtem, akkor összeestem, és ők vigasztaltak, hogy nem baj kislányom, megtörtént. Tudod mit, mondunk egy nagyon jó megoldást: javítsd ki! Annak is eljön az ideje. Ideje van a hibák elkövetésének és ideje van a hibák kijavításának is.
– Különben soha nem tanulnánk… Főleg a saját hibáink visznek előre.
– Igen.
3.
– Mondtad, hogy az életedben tartóoszlopok vannak. Nem túl sok. Mik ezek a tartóoszlopok?
– Négy halott tartja az életemet. Én nem szoktam elengedni a halottaimat. Azt hiszem, ezzel mindenki így van. Ha nagyon szerették, nem tudják elengedni, és akkor érzik. És emellett én nagyon sokat imádkozom – jólesik.
– Velünk vannak, segítenek, egyengetik az utunkat.
– Egész biztos. A négy tartóoszlopom: az apám, az anyám, a férjem és Cili. Cili ugyanolyan tragikusan ment el az életemből, mint amilyen tragédia következtében belekerült. Nagyon nehezen tudtam elviselni Cili távozását, mert olyan barátnője az embernek csak egy van, akinek az összes titkát és gondjait elmondja.
– Emerenc, Az ajtóból nem tartozik a tartóoszlopok sorába?
– Emerenc más. Emerencnek nagyon nagy hálával tartozom, főleg az utóbbi dedikálásos napok óta, amikor itt ilyen sajátságosan nagy szerencsével fogadták Emerencet és Emerenc történetét az olvasók. De Emerenc az életemnek egy nagyon különös találkozása volt. Emerenccel sok gondom volt, mert nekem kellett eligazítanom, amit ő saját magának nem tudott eligazítani. Az ajtót olvasók láthatják, hogy különleges viszonyban voltunk egymással: ő amennyire tudott szeretni, szeretett, amennyire én tudtam őt szeretni, én is szerettem. Ő nem fogadta el, ami a Bibliában állt, mindig volt vele valami baja, amit én nem tudtam felfogni. De ez volt a kötelességem, hogy megrajzoljam a figuráját. Azóta már az egész világon ismerik Emerencet, nagyon sokan megvették Emerenc történetét, és még mindig tovább tart ez a lelkesedés Emerencért.
– Valószínűleg ez nem véletlen. Végiggondolva az egész könyvet: nemzeten felüli. Nekem Az öreg halász és a tenger, a Mario és a varázsló, tehát ilyen típusú művek jutottak eszembe, amikor Emerenc történetét olvastam. Olyan erkölcsi tisztaságot mutat be ez a könyv, amely nagyon nagy magaslatokba repíti az olvasóját is, és ahogy a pedagógiai dolgaidról beszélgettünk, ez igazán világnevelő könyv lett.
– Ezt vagy a barátaimtól, vagy az ellenségeimtől kérdezd meg. Ezt tőlem nem lehet megkérdezni, mert az ember nagyon kevéssé ismeri önmagát. És ez még egy folyamatban lévő írói pálya. Most fogom folytatni a Für Elisét, a második részt.
– Megkezdődött az írás, vagy csak fejben van?
– Nagyon keveset voltam Magyarországon az utóbbi időben, nagyon sokat voltam vagy Franciaországban, vagy Olaszországban, beteg is voltam, nem volt szerencsés ez az évkezdet számomra, aztán nagyon szerencsésen kialakult. Most már azért dolgozni kell. A Für Elise azzal fejeződik be, hogy leszállok a vonatról Bécsben. És akkor mi lesz? Hát akkor kezdődik. Nemcsak én megyek Bécsbe, rövidesen Hitler is bemegy. És bemegy a II. világháború. És ezt el kell mondanom, hogy az ember hogy éli át ezt. Hogyha ott van, és senki sincs mellette, aki védje, és akit szeret. És egy perc alatt belesodródik az osztrákok ellenállási mozgalmába. Ez egy nagyon nagy történet.
– Mi olvasók követeljük is, hogy ha hazamentél, mondj le minden fellépést, Pécsnek megtetted a kötelességedet, eljöttél, itt vagy, örülünk neked! És most munkára fel! Egyébként még mivel foglalkozol fejben?
– Rettenetes életem van, mert rámzúdul az összes tennivaló. Kötelességem, hogy ne hagyjam úgy az olvasót, hogy nem tudja, mi van a folytatásban. A történetet, amely legalább 3-4 kötet lesz, végig kell vinnem, végig kell csinálnom. Amellett itt van nekem a hétköznapi irodalmi munkám is. Mindenkinek segítenem kell, aki hozzám fordul. Kapom a fiatalok induló munkáját, meg kell magyaráznom nekik, hogy semmi baj, ha ez most nem sikerült annyira, mit kell csinálni, hogy ez jobb legyen. Nagyon sok ilyen dolgom van. Azonkívül ott a postám, óriási posta, az állandó kapcsolatom a különböző kiadókkal. Szóval nagyon nehéz, nem hinnék, hogy milyen nehéz életem van. És emellett ott vannak az állatok a lakásban. Az állatokat lassan gyűjtöttük össze. Nem tudok szenvedő állatot az utcán hagyni. Ahány állatom van, azt mind magam hoztam, és nagyon boldog állatok lettek. Jogos, amit gondolnak, hogy miért állatokkal veszem magam körül, és miért nem gyerekekkel. Az én foglalkozási ágam nagyon veszélyes: ha engem megütnek, megütnek. De a gyerekemet ne üssék, azt nem. Így egyszerűbb volt a védekezés. Mert én elviseltem, főleg a pályám indulása idején: egy ingerült állam, amelynek az államvezetése nem volt azonos azzal, ahogy én egy állam vezetését elképzeltem, vagy ahogy az a család elképzelte, amelyikben felnőttem. Ezt el lehetett viselni, mert nem a barátaim voltak, hanem inkább olyan emberek, akik kifejezetten nem szerettek engem.
4.
– Kettős küzdelmed volt, mert a Megmaradt Szobotkának művedből egyértelműen kiderül, hogy a férjed el nem ismerése neked százszorosan fájt.
Szabó Magda dedikál
– Sokkal nagyobb baj volt, mint a saját el nem ismerésem. És ezt nem volt szabad soha mutatnom, mert nem szabad egy beteg emberrel érzékeltetni azt, hogy egy kicsit megsérült az is, aki állandóan vigasztalja. És én nagyon tudok vigasztalni, nagyon tudok szeretni. Vigasztalni olyan ember való, aki azt vigasztalja, akit nagyon szeret. Nem volt nekem könnyű. De az élet nem azért van, hogy könnyű legyen. Nem is jutott eszembe, hogy számon kérjem a Jóistentől, gondoltam a Jóisten úgyis jobban tudja, hogy mit akar az életemtől. Én mindig tudom, amikor a Jóisten nekem üzen. És ezt olyan pontosan tudom, és felelek is neki a magam módján. Ő is megért engem.
– A Megmaradt Szobotkának azt is jelenti, hogy megmaradt Szabó Magdának… Te is ugyanaz vagy, aki voltál.
– Nem szeretett volna, ha nem maradok meg annak, akit elvett feleségül.
– Küzdelmes, hosszú házasságotok volt, mindig egymás mellett álltatok, egy olyan időszakban is, ami nekünk történelem, mert vagy kis gyerekek voltunk, vagy még meg sem születtünk, elképzelni is nehéz. De mint idefelé tartva beszélgettünk, a mostani helyzet sem könnyű a mai fiataloknak.
– Hiányoznak, hála az égnek hiányoznak azok a fenyegető momentumok, amelyektől az ember olyan sajátságosan tartózkodó lett. Most a saját korosztályomról beszélek, a nem fiatalokról. Amin az én generációm keresztülment, az nem volt akármi. Részint nem volt okos, részint nem volt szabad észrevenni. Aki ezt teljesen természetesnek érezte, az nagyon megharagudott érte. Akkor okosabb volt tudomásul venni, hogy ez most így van, aztán vagy elmúlik, vagy sem. Én nagyon hálás vagyok a Jóistennek, mert az utolsó percben mindig mellettem volt. Nem féltem sokat, nem nyeltem mások helyett, ugyanakkor mindig tudtam, hogy van valaki, aki tudja, számon tartja, figyeli, és aki nem hagy engem elveszni soha. Még a haláltól sem félek. Ha meg kell halni, hát meg kell halni.
– Erre Az ajtó Emerence is tanított?
– Emerenc nem tudott engem tanítani a saját masszív hitetlensége miatt. Én nagyon nehezen viselem el azt az embert, aki teljesen hitetlen. Emerenc egy nagyon különleges lény volt. Rettenetesen sajnáltam a saját élete, és a saját gondjai miatt. Borzasztó, hogy az embernek a macskák legyenek az életének a fő gondjai, hát az lehetetlen. Én nagyon szeretem az állatot, én megmentem az állatot, én nevelem az állatot, én jó vagyok az állathoz, de van valami, ami magasztosabb, mint az az állat, az isten szerelmére. De azért nagyon jóban voltunk, és nagyon nagyra becsültem.
– Mi, olvasók is megköszönjük Emerencnek, hogy volt és van, a könyved révén örökéletűvé vált. Sokat kaptunk tőle.
– Emerenc olyan volt számomra, mint valaki, aki nem is földi ember, mint a gyerekkori meséknek a hőse. Anélkül került bele az én világomba, hogy osztozott volna az én világom filozófiájával. Mégis szerettem, pontosabban nagyon tiszteltem. Szigorú, kemény ember volt, nagyon sokat dolgozott, és rémülten éreztem, hogy nagyon szeret engem, és annyira én nem tudom őt szeretni, valami hiányzott. Mondom: nekem bajom van az olyan emberekkel, akik teljesen hitetlenek. De hát ezt így nem lehetett neki megmagyarázni. Ha megpróbáltam volna, csak rosszabb lett volna. Így szerettem. Nagy ajándék, hogy egyik oldalról csinálják a filmváltozatot, a másik oldalról már a színpadi változat megy. Én már láttam a színpadi változatot: saját magamat is láttam, amint bemegyek, és Emerencnek valamit mondok. Láttam magamat, ahogy a színésznő megpróbálja eljátszani, hogy én milyen vagyok. Nagyon borzasztó volt, amikor megláttam magam, nagyon megijedtem.
– Amikor Franciaországból hazajöttél a díjátvétel után, egyenesen Emerenc sírjához mentél. Megköszönted neki?
Dedikálásra várva
– Persze. Azért mentem el. Amellett kíváncsi voltam, hogy fogok megállni annál a sírnál. Mert ha élne, akkor kijönne, és kapnék egy akkora pofont, hogy leesne a fejem. Kikérte volna magának, hogy már megint elárultam az ő dolgait, a magánügyeit, a barátját, a rendőrt, a nevelt fiát. Szóval nem volt vele könnyű együtt élni és szeretni őt, de nagyon szerettem. Csak nem volt egészen normális kapcsolat kettőnk között. Én teljesen ki voltam szolgáltatva egy ember döntéseinek. Például ha hazamentem, és dolgozni szerettem volna, ő azt mondta, hogy most tizenkét emberrel nálam akar ebédelni, akkor abbamaradt a munkám, és tizenkét embert beengedtem az ebédlőbe. Mit csináltam volna? Mondtam volna neki, hogy nem? Sose bocsátotta volna meg. Én meg nem akartam, hogy haragudjon.
– Visszatérve a hangjátékokra, az Az a szép fényes napra, most, hogy az ember újraolvassa, mert ez 1973-ban született, eltelt harminchárom év, de ennél aktuálisabb drámát keveset látunk-hallunk.
– Történelmi tárgyú regényben, színdarabban tilos hazudni. Én megpróbáltam az általam érzékelt Árpád-kori Magyarországot feltámasztani. És miután azóta is sikerdarab az Az a szép fényes nap, az az érzésem, hogy nekem ez sikerült. Nagyon sok gondolkozás és babramunka után rájöttem, hogy nem is olyan nehéz. Sajnálom, hogy nem tudom megmutatni az első előadást, és azt, hogy hogyan sikerült megértetnem minden szereplővel azt, hogy mi az, amit én elvárok tőle akár király, akár pap, akár állampolgár. Aztán sikerült. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Nagyon, nagyon. És boldog voltam, hogy a szüleim még látták.
– A Régimódi történetet az MTV megfilmesíti.
– Karácsonykor már adásba kerül!
(Megjelent: 2006. szeptembertől 4 részletben)
(Komlós Attila felvételei)
Hozzászólások