A gyerekkocsi • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A gyerekkocsi

 

A címet olvasva bizonyára majd sokan arra gondolnak, hogy valami különleges babakocsiról mesélek majd, pedig egészen másról lesz szó. Ha valakinek ismerősnek tűnik a történet, akkor az nem a véletlen műve.

A hatvanas évek végén járunk az időben, amikor egy-egy jónevű technikum mágnesként vonzotta a gyerekeket Budapestre, az ország minden tájáról. Az új környezethez, a nagyvároshoz, a kollégiumok katonás rendjéhez sokan nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak alkalmazkodni, és ez bizony a tanulmányi eredmények rovására ment. A falusi iskolákból jó, jeles, kitűnő bizonyítvánnyal érkezett kisdiákok megdöbbentek és elkeseredtek, amikor egymás után kapták a rossz osztályzatokat. Nem voltak ahhoz hozzászokva, mint ahogy az egyre növekvő követelményekhez sem. Persze nem mindenkiben okozott lelki törést a változás. Kitűnő képességű leányok, fiúk értek el remek eredményeket, és a gyengébbek között is voltak olyanok, akik nagyvonalúan kezelték a nehézségeket. Közéjük tartozott József, akit mindenki csak Józsikának ismert, és szólított, mert apró termettel, vékony csontozattal áldotta meg a teremtő. Esélye sem látszott arra, hogy bármikor elkerülhet a tornasor végéről. Ez őt nem zavarta, jókedvű srác volt, megbízható közepes szinten tanult, jól érezte magát Budapesten. Érthetően vonzódott a többiek társaságához, érdekelték a lányok, hiszen biológiai érettsége semmivel sem maradt el osztálytársaitól. Az ifjú hölgyek kedvelték, de nem vették komolyan közeledését, amit pontosan érzékelt. Ez bizonyára elkeserítette, és emiatt próbált feltűnően nagyfiúsan viselkedi, legalábbis annak gondolta, ha cigarettázik, és olykor-olykor megiszik egy-egy pohár sört. A tiltott dohányzás – aminek az iskolában és a kollégiumban leginkább a WC-ben lehetett „hódolni” – egyébként is nagy merészség volt. Akit elkaptak, az komoly büntetésre számíthatott. A tanárok éberségének kijátszását, és a „csak azért is rágyújtok” magatartást többen vagányságnak tekintették.

Józsika szülei, testvérei Vas megyei kis faluban éltek, félve engedték el őt a nagyvárosba. Néhány hónap alatt kiderült, hogy nem kell aggódni. Józsika nem lesz eminens, nem lesz meghatározó személyiség az osztályban, de boldogulni fog, minden helyzetben feltalálja magát. Havonta látogatott haza, és ilyenkor együtt vonatozott néhány diáktársával. Szombathelyen köszöntek el egymástól, majd ugyanott találkoztak vasárnap délután a visszaúton. Néha velük tartott Szilvia is, aki egy évvel idősebb, csinos, mutatós lány volt. Kedves volt Józsikához, tudta, hogy tetszik neki, de ez számára semmi többet nem jelentett. Ha egy fülkébe, vagy ugyanabba a négyes-ülésbe kerültek, beszélgettek, nevetgéltek, esetleg tanultak, ahogy a helyzet kívánta. Amikor a magas, jóképű Tomi is csatlakozott hozzájuk, Józsika szerényen a háttérbe húzódott. Nem voltak rosszindulatúak, főleg nem gonoszok hozzá, mégis érezni lehetett: többnek tekintik magukat. Egy alkalommal, amikor az a ritka eset fordult elő, hogy kevesen utaztak a vonaton, négyen ültek a fülkében. Egy ismeretlen középkorú néni a menetiránnyal háttal az ablak mellett, vele szemben Szilvi és Tomi, Józsika ugyanazon oldalon, de nem közvetlenül mellettük, egy helyet kihagyva a sarokba dőlt, mintha szunyókálna. Idős paraszt bácsi nyitott be, és látva az üres helyeket letelepedett a nő mellé. Fejét ingatva méregette a fiatalokat, kedvesen, elismerően biccentett Szilvi felé, majd tekintete megállt Józsikán. Nem tetszett neki valami, rosszallóan csóválta fejét, furcsállta, hogy a fiú egyedül utazik.

– Hova utazol fiam? – kérdezte barátságosan, segítőszándékkal.

– Budapestre! – hangzott a büszke válasz.

– Budapestre? Mit csinálsz te ott? Apádék tudják, hogy eljöttél?

– Persze, ők hoztak ki az állomásra. Budapesten járok iskolába.

– Hm! Az igen! Na, és hányadikos vagy?

– Elsős! – hangzott a büszke válasz.

– Hát, ahhoz képest tényleg nagy gyerek vagy! – mosolyodott el az öreg, mert eszébe nem jutott, hogy középiskolára gondoljon.

Szilvi és Tomi képtelen volt visszatartani kirobbanó nevetését. Józsika először bokáig elpirult, azután kényszeredetten ő is nevetni kezdett, pedig szégyellte magát. Nem tudhatta, hogy ez a kis jelenet két hónap múlva ragyogónak tűnő ötletet teremt.

A háromnapos ünnep miatt nagyon sokan keltek útra. A szombathelyi állomáson ritkán látott tömeg várakozott a budapesti vonatra. A feljutás is komoly nehézségnek tűnt, ülőhely szerzése pedig valóságos művészetnek. A diákok között reményt vesztve várakozott Szilvi, Tomi és Józsika, amikor beállt a szerelvény. Józsika szeme felcsillant, úgy érezte itt az alkalom, hogy legalább egyszer legyőzze Tomit, és hatalmas jópontot szerezzen Szilvinél. Az akkori idők szokása szerint volt egy vagon, amelyet részben, vagy egészben a kisgyerekkel utazóknak tartottak fenn. Ha a múltkor az öreg bácsi kisgyereknek nézett – gondolta a fiú –, akkor ez most is előfordulhat a kalauzzal. Rábeszélte Szilvit, hogy ketten szálljanak fel oda. Ő majd igyekszik minél inkább kisfiúnak látszani, és úgy viselkedik, mint akinek kísérőre van szüksége. Nyilván nem fogják anyjának gondolni Szilvit, de a jóval idősebb testvért könnyen eljátszhatja. Kényelmes helyük lesz. Az ötlet jónak tűnt, az pedig különösen, hogy Tominak nem tetszett. Nem törődtek vele, felszálltak a kisgyerekes vagonba. Előtte megegyeztek, hogy Budapesten a mozdonynál találkoznak.

Tomi gyűrötten, idegesen, bosszankodva szállt le a Déli pályaudvaron. Borzasztó körülmények között utazott, irigykedve gondolt Józsikára, aki nemcsak kényelemben lehetett, de Szilvi társaságát is élvezhette.  Haragosan várakozott a mozdonynál. Néhány perc múlva megjelent a lány, de egyedül jött, láthatóan feldúlva. Belekarolt Tomiba, és csak annyit mondott: „Gyere, menjünk gyorsan!”

Szótlanul mentek a villamosig, felszálltak, és szembe fordultak egymással. Tomi kíváncsian nézte Szilvi arcát, hiába várta, hogy majd mond valamit. Nem tudta türtőztetni kíváncsiságát.

– Miért hagytuk ott Józsikát? Mi történt?

– Ne is kérdezd! Azt hittem felpofozom!

– Nem jött be a trükk, ugye? A kalauz nem ette meg?

– Dehogynem, remekül játszottuk a kistestvér-nagytestvér játékot.

– Akkor nem értem!

– Talán egy óra telt el, vagy annyi sem, amikor Józsika udvarolni kezdett. Arra célozgatott, hogy ő meg én… szóval érted ugye?

– Már hogy ő meg te? – nevetett Tomi, ez vicces

– Igen, én is ezt mondtam neki, és valami olyasmit, hogyha majd nagy fiú lesz, akkor próbálkozzon.

– Megsértődött?

– Lehet. Valószínű, mert szó nélkül kiment a peronra. Meglátta a kalauz, és kizavart bennünket a kisgyerekes kocsiból. Majd elsüllyedtem szégyenemben, ráadásul hering módjára utaztunk tovább.

– De hát miért?

– Képzeld, ez kis hülye máris megjátszotta a nagyfiút, és rágyújtott egy cigarettára.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS