Iskolás lettem a múlt század közepén. Persze nem ment ez olyan egyszerűen. Abban az időben az a gyerek, amelyik nem töltötte be szeptember elejére a hatodik évét, csak a következő évben ülhetett be az iskolapadba. Az én születésem ehhez a kicentizett időhöz képest késett harminckét napot. Október elejei születésű vagyok, tehát várni kellett egy évet. Óvodába nem jártunk az öcsémmel, otthon, a szülői ház udvarán, vagy a Csorvási út és a Csabai utca sarkánál, az út túlsó oldalán lévő hatósági hereföldön rúgtuk a bőrt, kora reggeltől késő estig. Ezen a helyen később egy közvágóhíd épült. Ma szállítmányozási vállalat autói tapossák a gyerekkori focipálya füvét.
Így halad a kor és a fejlődés!
Aztán eljött az a bizonyos szeptember 1-je – 1943-ban – és apámmal elindultunk az iskolába. Az iskola messze volt, bent a városban, a Vörösmarty utcában, mi a szélén laktunk. Modern, buszos helyi járatról abban az időben senki sem álmodott, így oda kerékpárral mentünk, én a vázon kaptam helyet. Apám az első héten mindennap bekerekezett velem az iskolába, majd értem jött. Neki is volt munkája, azt sem halaszthatta el az én fuvaroztatásom miatt. Hétfőn reggel közölte:
– Vedd a táskádat és a szokott úton menj az iskolába!
Nem volt mit tenni, menni kellett. Innentől lettem önálló gyerek, majd később saját sorsát eldöntő felnőtt!
Betűvető tanítóm Kálnoky Kiss Dániel volt. Akkor még használtunk palatáblát, palavesszőt, de volt füzet is. Most felnőtt fejjel úgy érzem Kálnoky tanító úr jó munkát végzett, hiszen a betűvetés már nem esik nehezemre. Az iskola számomra az első időben igen idegen volt. Nehéz volt megszokni a rendet, szünetekben nem mertem az udvar közepére kimenni, mindig féltem, hogy a nagyobb gyerekek elsodornak. Volt is ebben valami, mert azok olyan rosszak voltak, mint az ördögök. Az órák, mármint az írás, olvasás érdekesek voltak. A tanító úr úgy beszélt, hogy arra mindig oda kellett figyelni. Szóval nem unatkoztam, de a szüneteket követő sorbaállások már zavartak, mert a többi gyerek lökdösődött, csíptek, vagy éppen rugdosták a lábam egy kicsit. De úgy látszik a felnőtté válás folyamatában ezek az „edzések” is beletartoztak. Az első év rendben le is zajlott, az értesítőt is megkaptuk, de a második osztály már nehezen indult, 1944-et írtunk. Reggel, amikor beértünk az iskolába, alig kezdődött el a tanítás, a rádió máris harsogta: – Légiriadó! Légiriadó! Baja, Bácska berepülés! Csengettek és azonnal haza küldtek mindenkit. Sajnos ez így ment ebben az évben, aztán év végén az értesítőbe az a beírás került: – „A sok hiányzás miatt, nem osztályozható, évismétlő!” A születés körüli gubanc, meg a háború okozta riadók pontosan két évembe kerültek. Annyiból volt hasznomra, hogy ezt követően mindig én voltam a rangidős, az úgynevezett tapasztaltabb, így minősített formában.
Az iskoláknak aztán nem lett vége, úgy mondhatóan, sohasem. Az általános után jött a gimnázium, két városban is. A munkahely később megkövetelte az akkori idők politikai „foxi-maxi” iskoláját is. Ebben csak a tanulmányi szabadságok bősége volt elfogadható. Jött a több éves főiskolai szemeszterek egymásra épülése. Szóval egyik iskolába be, a másikból ki, aztán észre sem vettem, hogy egy nagyobb iskolát is elvégeztem, tudtomon kívül, az élet iskoláját.
Hozzászólások