Szentiványi Árpád
Férfiasan be kell vallanom, nem hiszek a jóslásokban. Sem tenyér-, sem kártya-, sem kávéjóslásban. Egyszóval semmiféle jóslás nálam számításba nem jöhet. Életemnek egy epizódja megváltoztatta ezen elhatározásomat, mert 12-13 éves koromban egy jóslás megváltoztatta egész életemet. Abban az időben szerettem búcsúkra járni, mert ekkor apámtól kaptam egy kis zsebpénzt, amiért azt vehettem, amit akartam. Ilyenkor a búcsún – novemberben – sok sátor és sok lézengő vevő vagy nézegető volt. Akkor a búcsún egy tenyérjós is működött. Szép nagy betűkkel ki is volt írva a sátrára:
ESZMERALDA
A HÍRES TENYÉRJÓS
Megszámoltam kis spórolt pénzemet, és bátran beléptem a sátorba. Néhány pillanat múlva egy erősen dekorált idősebb nő jelent meg a függöny előtt. Hogy mit mondott abban a rövid időben, míg bent voltam, már nem emlékszem, azt viszont biztosan tudom, hogy a végén azt mondta: – Fiam, te életedben hosszan és sokat fogsz utazni.
Életem első felében bizony nagyon sokat utaztam, és már régen elfelejtettem ezt a gyermekkoromban kapott jóslást, amikor Fortuna istenasszony elhajózott velem messze Ausztráliába. Aztán már sorba jöttek az utazások. A csodálatos Japán, Hongkong, Tajvan, Thaiföld, Singapore, Afrika, India, Ausztrália, Amerika és Európa.
Hosszú évek teltek el azóta. Nyugdíjazásom után visszadisszidáltam régi hazámba. És most itt vagyok hazám földjén, Somogyországban, útban a Balaton felé. A kocsi egyenletesen szeli a kilométereket a csodálatos reggeli napsütésben. Öcsém nem beszél, teljesen átadja magát a vezetésnek. Én pedig a somogyi tájak megigéző látványának, az ihlető szépségű erdők, a hepehupás domboldalak, valamint a völgyek aljában meghúzódó kicsiny falvak szépségében gyönyörködöm.
Milyen más vidék ez, mint Ausztrália, ahol több száz kilométert kell autóznom, míg egy lakott településhez, vagy megművelt területhez érünk. Ahol mások az emberek, ahol nem kelepel a gólya és fejünk felett nem röpködnek a fecskék. Ahol a szép magyar szó helyett, hogy „Édesanyám”, csak annyit mondanak: „Mami”.
Valaki azt mondta nekem, hogy három típusú kivándorló magyar ember van. Az első típus az, aki hosszú készülődés után nagy nehezen elhatározza, hogy elindul világot látni, de mire az országhatárhoz ér, valami furcsa nyugtalanság fogja el. Megtorpan, visszamegy falujába, és megfogadja, hogy soha többé nem lépi át faluja határát.
Van egy másik fajta magyar is, aki rövid készülődés után hirtelen elhagyja az országot, és soha többet nem hallani róla. Elfelejti, vagy el akarja felejteni, hogy ő magyar, hogy otthon aggódó édesanyja, szerető testvérei vagy barátai vannak. Beleolvad a népek végtelen olvasztó tengerébe.
Aztán van egy harmadik típus is. Az ide tartozók szerényen utaznak el, minden trombitaharsogás nélkül, lapos erszénnyel, Kőrösi Csoma sándor és Bölöni Farkas módjára nyitott szemmel és szívvel vándorolni, de hoznak valamit vissza „…maguk és édes hazánk okulására…” Valóban, ilyen emberek is vannak, méghozzá nem is kevesen.
Mikor elmentem, Eötvös József híres versével búcsúztam hazámtól:
Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek-reményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
És most ismét itthon vagyok, mint a tékozló fiú, aki újra megtért apja örökébe. Csodálom ezt a magyar népet, aki mint a mesebeli főnix madár a tatár, a török, a német és az orosz dúlás után poraiból ismét feltámadt, megmutatva a világnak, hogy „él a magyar és áll Buda még…”
Bizonyítják a csodálatosan megmunkált földek, az országszerte épülő új városrészek, a magyar ipar világviszonylatban helyet foglaló aktivitása – bár talán az ipar az utóbbi időben a privatizáció térhódítása miatt lelassult –, és a kulturális létesítmények.
Itt azonban meg kell állnunk egy szóra, mert az igaz, hogy a kormányzat mindent megtesz, hogy a kultúra kibontakozását előmozdítsa, sajnos azonban az intelligens magyar emberfő messze a nemzetközi normák alatt van.
Igen, ha a szesz és a dohány nem volna?!
Hazatértem, de fájó szívvel be kell vallanom, hogy ifjúságom egy része ott maradt a csodálatos kenguruk földjén és talán Garai Gáborral elmondhatom, hogy:
Huszonöt éve éppen ezen a tájon
jártam és most várom, hiába várom
hogy szembejöjjön velem ifjúságom.
Ugyanaz vagyok ki valaha voltam,
se meg nem nőttem, se meg nem hajoltam
magam tüzén égtem, magam csiholtam.
És most nem köszön rám, aki voltam régen
se itt, sem más, járt páratlan vidéken
nem tiszteli a kort ifjabbik énem.
Hazatértem… és részemre ez a szó: „magyar” nem azt jelenti, hogy folyékonyan beszélek magyarul, szeretem a paprikás csirkét és a cigányzenét.
Talán Váci Mihály fejezi ezt ki szépen „Akác a forgószélben” című versében:
Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől,
s amelyen lombja kivirul a földből
– csak lenge gyom, mely az avarból nőtt föl.
Súlyos magként hullottam én a mélybe
Átjárt, feszített íze, hűvössége,
S ott nyílt ki szívem, mint két sziklevélke.
S most átkarolom millió gyökérrel,
szívós görcsösen tartó öleléssel
mi engem nevelt – nem engedem én el!
*
Fenti írásával köszöntjük drága barátunkat, a Kaposváron élő fotóművészt, Szentiványi Árpádot, aki 2008. január 4-én volt 88 éves. Kívánjuk, hogy alkotókedve, embersége még sok éven át segítse közösségünket. Vele együtt köszöntjük a többi januári születésű szerzőtársat: Kocsis Tibort, Komlós Attilát, Motesiky Árpádot, Szarvas Istvánt. Alkossanak még sokáig, jelenjenek meg írásaik a Hetedhéthatár olvasóinak örömére, barátságuk pedig erősítse Hetedhéthatáros családunkat!
Hozzászólások