Egyik napon valami nyim-nyám ügyön úgy felpörögtem, hogy üvölteni lettem volna képes. Éreztem, ha most rögtön le nem lépek, valami a lakásban csúnyán megfizet érte. Így aztán nagy sebbel-lobbal kiültem a kapu előtti padra csillapodni. Nyolcvanesztendős szomszédasszonyom, Máriskó, egy darabig kendője csücskét rágcsálva odaátról mustrálgatott, de mivel kíváncsiságát nem tudta tűrtőztetni, egyszer csak látom, hogy araszol át az úton. Úgy ereszkedett le mellém, hogy, per pillanat, nem tudtam eldönteni, a nagyanyám-korabeli pad nyikorog, vagy az ősoványsága csontjai. Aztán csak ült ott ártatlan szűzmária-képpel s egy hangot sem vakkantott. Már épp rá akartam ripakodni, hogy mehetne dolgára, mert én sem vagyok éppen beszédes kedvemben, amikor megérintette vállamat a csontra száradt ujjaival:
– Aztán min mentél össze az uraddal?
Dacosan összeszorítottam állkapcsomat és nem válaszoltam. Majd pont egy ilyen pletykafészeknek akasztom az orrára a családi ügyeimet, hogy aztán az egész falu rajtam kacagjon !
– Ezek semmiségek, mondom én neked. Nem kell úgy mellre szívni – kezdte nyugtatóan. – Én is gyakran összezörrentem a második urammal, de aztán este mégis egy ágyba kellett lefeküdni, hát kibékültünk. Tudod, neki az első házasságából volt egy fia, aki még süldő korában kiszökött Amerikába. Egy alkalommal, amikor mi már vagy tíz éve házasok voltunk, hát állít haza nagy flegmával az elszármazott. Hova is mehetett volna, mint az apjához? Friss ágyneműt húztam, megágyaztam neki, s aztán mostam, főztem rá vagy három hónapig, mintha saját fiam lett volna. Persze, gyerekkorában sok okulás nem szorult bele, de azután sem ragadt rá semmi az amerikánusoknál. Így aztán, olyan kifejezések, mint jó reggelt, köszönöm szépen, vagy bocsánat, nem szerepeltek a szókincsében. Folyton csak követelőzött, magas lóról beszélt hozzánk és rengeteget böfögött az asztalnál. Ha reggel kitettem neki a friss törülközőt, este a szennyes kosárban találtam vizesen s egyetlen nap leforgása alatt három tekercs wc-papírt fogyasztott el. Az apja vette neki a cigarettát, benzint a bérelt kocsijába, de még a borotvapengét is, ő pedig egy liter ásványvizet sem tett az asztalra. Végül amilyen hirtelen feltűnt, úgy le is kopott. Azt mondta, barátaihoz megy Ausztriába. Mit mondjak? Keresztet vetettem utána és kijelentettem az uramnak, márpedig ez az arrogáns, neveletlen fráter az én asztalomhoz le nem ül többé.
Telt-múlt az idő, vagy fél év múlva ismét feltűnt a tékozló fiú soványan, borostásan, s ha lehet még harapósabban, mint előző alkalommal. Én rá sem hederítettem, bevonultam a hálószobába és rábíztam a vendéget az uramra. Tegyen vele amit akar, az ő fia. Szegény Dezső, azt sem tudta, honnan szedje össze magát. Az egy tojásrántottán kívül semmit sem tudott elkészíteni. Fel is tört vagy hat tojást, de olyan szerencsétlenül, hogy a héjból is hullt bele bőven. Eközben a forró olaj elkezdett sercegni és mind felpattogott a frissen meszelt falra. Amikor pedig be akarta volna önteni a tojást, kiborult az egész a földre, mert a könyökével meglökte a serpenyő nyelét. Erre a zajra aztán már én is kirohantam a konyhába. Ott minden csupa szétfolyt tojás és lepattogzott zománc volt, a falon pedig foltokban éktelenkedett a felspriccelt olaj. Dezső olyan vörös volt, mint a jófajta szegedi paprika, kezét tördelte és szemmel láthatóan küszködött, hogy el ne bőgje magát. Nagyon megsajnáltam. Sebtében feltakarítottam a konyhát, aztán szalmakrumplit és bécsiszeletet készítettem kettejük számára. Amikor uram a tele tányérokkal egyensúlyozva bevonult az ebédlőbe, meg lehetett volna róla mintázni Mihályt, a győzedelmes arkangyalt. Később, miután világjárt fia elment, könnyek között köszönte meg, hogy mégsem tartottam be a szavamat.
Látod fiam, milyen visszásságok elé állít néha az élet? S aztán a női szívet olyan lágy anyagból gyúrták, mint a húsvéti kalácsot. Elég, ha egy legördülő könnycseppet, egy szenvedő arcot lát, máris megfeledkezik saját sérelmeiről és ugrik, hogy enyhítsen a bajokon.
Hozzászólások