Tiszlavicz Mária | Utolsó karácsony

Szépirodalom - próza

Utolsó karácsony

 

– Kristóf! Azonnal vedd ki a tűzgyíkod a sütőből!

– Nem én voltam! – visítja Kristóf, de szavait elnyomja a fellobbanó tűz. Égett fa szaga tölti be a földszintet.

– Megyek – sóhajtja a nővérem, és a kezembe adja a karácsonyi díszekkel teli dobozt. Ujjaiból már csöpög a víz, és nemsokára a vízpermet alatt elhaló lángok sziszegése hallatszik csak, meg anyánk perlekedése a rakoncátlan unokáival.

Zsolti bukkan fel, döbbent ábrázattal.

– Még mindig nem szoktad meg a családom? – kérdezem. Ráfújok a kezemben tartott gömbre, mire az fellibeg a fenyőfára. A fa csúcsa meghajlik a mennyezet alatt. – Ők megszerettek téged az első pillanatban. És én sem bántam meg, hogy találkoztunk. – Zsolti felé fordulok, lágy csókot nyom a számra. Keze a gömbölyű hasamra csúszik.

– És ha nem lesz varázsereje?

– Akkor nem lesz – vonok vállat, és beletúrok a dobozba.

A konyhából éles koppanások sorozata hallatszik, mint amikor összedől a farakás. Zsolti megdermed.

– Nyugi, majd apa elintézi. – Újabb díszeket fújok fel a fára.

– Ha nem is mindennap, de előfordult már hasonló baleset – teszi hozzá a nagyi a karosszékből, szemében lobog a tettrekészség tüze. – Például amikor Enikő még kisbaba volt, és annyira sírt, mert nem adtuk oda neki a távirányítót…

– Kapd el a gyíkot! – kiáltja valaki, mire nővérem gyerekei visítva vágtatnak át a nappalin.

Alig bírok elugrani előlük, de legalább csecsemőkorom kínos történeteit elnapoltuk.

– Ne rohanj!

Csak Juli, a legkisebb lány áll meg a felszólításomra. Rám pislog hatalmas, kék szemével – a nagypapára emlékeztet a nézése –, majd váratlanul tüsszent egy hatalmasat a markába. Zsolti már keresi neki a zsebkendőt, de Juli elvigyorodik, és a plafon felé hajítja a tenyere tartalmát. Szivárványszínű hópelyhek hullanak a nyakunkba.

– Szép, de nagyon undi. Menj, segíts a mamának megteríteni! – Finoman kitessékelem Julit a szobából, viszi magával a színes pelyheket.

A nagyi teli szájjal kacag.

– Ti is ilyenek voltatok! – emeli felénk a tojáslikőrös poharát.

Megvillan a lámpa, sötétség borul mindenre, aztán amilyen gyorsan elment, úgy jön vissza az áram. Egy súlyos test esik le az ablak előtt, majd fojtott szitkozódások hallatszanak be.

– Azt hiszem, a nővéred férjének elkél egy kis varázsmentes segítség az égők felrakásában. – Zsolti csókot nyom a fejemre, és eltűnik az előszoba felé.

– Tényleg nem fogod bánni, ha varázsmentes lesz a gyereked?

Megáll a kezem a doboz fölött, a szalmaangyal, amit az imént fújtam a fára, leesik a földre. Nagyot nyelek.

– Ha az lesz, nem fogjátok szeretni? – Nem fordulok a nagyi felé.

– Dehogynem. Gyere, ülj ide mellém, Enikő!

Leteszem a dobozt a földre, és engedelmeskedem a felszólításnak. Még mindig nem merek a nagyira nézni, ezért az államnál fogva emeli fel a fejem.

– Szeretnéd, ha tudna varázsolni, igaz?

Aprót biccentek.

– Imádom Zsoltit, de… Könnyebb lenne a kicsinek, ha nem lógna ki az unokatestvérei mellől csak azért, mert nincs benne mágia. Ha megtapasztalhatná a varázslás örömét.

– Ne aggódj ezen, Enikő! – koppint az orromra a nagyi, aztán a hasam felé int. – Én már megbeszéltem vele mindent. Nem fog lemaradni a többiektől, mert megkapja az én erőmet. Jó lesz így?

Beszorul a levegő a tüdőmbe.

– De akkor… te…

– Csend legyen, engem már úgyis vár a nagyapátok! Díszítsük fel ezt a fát, olyan legyen, mint még sosem!

Apró ujjaival csettint, pici, vörös láng gyullad a levegőben.

– Jaj, nagyi! – szakad fel belőlem. A baba elégedetten mocorog a hasamban.

Letörlök egy könnycseppet a szemem sarkából, rálehelek, míg akkora lesz, hogy belefér a láng. Ráfújok, a gömb fellebeg a fára. Addig csináljuk ezt a nagyival, míg anya és a nővérem elkezdik beterelni a gyerekeket, és megjelennek a férfiak is. Az addig zajos társaság azonnal elcsendesedik a gömbökbe zárt színes lángok láttán.

Mind leülünk a fa köré, cukor és narancs illata tölti be a szobát, anya tojáslikőrt kínál körbe a felnőtteknek. Halkan beszélgetünk, mintha egy hangos szótól ellobbannának a lángok. Lopva a nagyira nézek. Mutatóujját a szája elé teszi, de mosolyog, szeme úgy ragyog, mint a könnybe zárt tűz. Örül, hogy együtt a család.

Január végén a nagyi elaludt, örökre. Másnap pedig megszületett a kislányunk, és amikor lobogó pillantásával rám nézett, tudtam, hogy nem a tavalyi volt a nagyi utolsó karácsonya.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Utolsó karácsony”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés