Kellene valami szabály, hogy ha nem eszed meg időben az ételt, akkor beleöntik a levesedbe a második fogást. A legjobb a paradicsomos húsgombóc bele egyenesen a húslevesbe. Nézed, ahogy a hosszú metéltek rúgkapálnak, mint a kis kukacok. A szabály az, hogy amikor a legjobban érzed magad és tojsz a szabályokra, akkor beleöntik. Ha kiborítod, akkor leesel a székről. Ha megkapaszkodsz az asztalban, az is felborul.
A kérdés már csak az, hogy a lapos Föld alján is érvényes-e a gravitáció. Lehet, hogy ott ugyanúgy élnek, mint mi, csak fejjel lefelé, de ott ez természetes. Lógnak és kész. Ugyanúgy a Földre köpnek, csak a másik felére. Amúgy ez relatív, lehet, hogy mi vagyunk alul. A másik oldalon is van-e Burger King és Orbán Viktor? Lehetne ennek a világnak a tükörképe. Kifordítva minden. Kifordított emberek. Kívül a zsigerek, belek, belül a bőr, az arc, a haj. Lehetne a másvilág is. A lapos Föld hívőknek nem lehet könnyű. Nem mernek messzire utazni, mert félnek, hogy lepottyannak. Lehetnek hasonlóságok is, az egyenlítő náluk pl. ugyanúgy 40 ezer km, de az egyenes és nem is görbül el soha. Nincsenek ívek, gömbök, csak kockák. Kockákkal fociznak vagy nincs is foci, csak darts. Földrajzórára beviszi a tanárnő a lapos korongot. Van valami lezserség és kényelem abban, ha valaki hisz a laposban.
Anyunál rendben minden. A kis rózsákat megmetszettem, a száraz juharfaleveleket összeszedtem, átmozgattam a földet. Az árvácskák lassan kifagynak. Kifelé menet a sírásók kinti brigádja már a sírnál várja a koporsót. Odamegyek Bandihoz, ő még emlékszik rám, meg Rudira, mindenkire. Megígéri, hogy elkapar, de az még nem most lesz, mondja nevetve. Műfogsoros sírja csupa márvány. Eszembe jut a három-négy tonna ruha, amikor egyedül küldött, rakodó nélkül, a kis szopós malacainak meg két rakodót adott. Amikor őket küldte költöztetni, felhívta a megrendelő figyelmét, hogy a gyerekek pénzért dolgoznak és tessék őket rendesen megfizetni. Amikor engem küldött, ordított velem, hogy ha pénzt merek elfogadni, akkor kirúg. Mondjuk én nem jattoltam neki soha, csak megvetően néztem a szemébe, és amikor egyedül hordtam szét a ruhát, otthon pisiltem először, mert nem volt időm napközben. Műfogsoros fekszik a márvány alatt és nekem nem jut az eszembe róla más, mint a gégegörcs, amit mindjárt újra érezni fogok és kisietek a temetőből.
A kerékpárúton hasítok. A gumik jól tapadnak az aszfalthoz, a kis ágak ropognak a kerekek alatt, néha nagyot pattannak, a gumi, mint egy membrán, felerősíti az ág eltörését. Hullámzik minden, az út, az út melletti fák, a bozótos, a lápos részen a jéghártyák, sehol már a gyíkok, a siklók, őzet azért látni néha és szajkót dögivel, meg néha egerészölyvet is. Hasítás közben minden rendben, a sebesség nyugtató hatása, a természet és az izmaim lüktetése, mint a zenében, tökéletes harmónia. A minden jól van, ahogy van, és de jó élni selymes szellő-simogatása, menetszél, generált térélmény, minden nap ugyanaz a film pereg, ugyanazokat a tájképeket mutogatja nekem tájmanó, csak a sebesség függvényében hol gyorsabban, hol lassabban. Aztán belegyorsítok és már olyan gyorsan mozog a keze, mintha száz karja lenne egyszerre minden irányban, látszik, hogy fárad, előkap a háta mögül egy vetítőgépet, gyorsan összeragasztja a képeket és már nézem is a mozit.
A kis bőrtáskában nem volt semmi, csak egy sportszelet és egy pingponglabda, itt a szaga az orromban a táskáé és a labdáé is, kitörölhetetlenül mindörökre. Apa táska. Óvoda. Pápaszemes pillangók, sikolyok, mászókák, titkos szerelmi légyottok a vén borókák rejtekében, doktorbácsis játék, a lányoknak mindig le kell tolni a bugyit.
Kiérek a műútra, nem messze a legközelebbi falu, csak még odáig, aztán haza. Hazafelé még gyorsabban. Nyáron majd úszok is, most nem lehet, hideg a tó vize. Legutóbb is jól áthűltem, de így is jó volt. Az út mellett szemét. Letekerik az ablakot és kidobják a sörösdobozt, zacskót. Ez nem lesz meg egy órán belül, pedig beolajoztam. Lehet, hogy kevés a levegő a gumikban. Télen lassabb? Megdermed az olaj? Hazafelé legalább hátszélben egy darabig. A nap épp lemegy, mire hazaérek. Mindjárt megfordulok és akkor épp annyi, amennyi ide volt.
Oszti szorítja a naplót az álomban és károgja: elkésett. Az egész három emelet gyerek engem bámul és megvetően vigyorognak. Mire beérek az épületbe, addigra az igazgatóhelyettes már összeszedi az ellenőrzőket. Háromnegyed nyolctól negyed kilencig gyűjti, ekkor becsöngetnek. A Galériánál hallom a csengőt, most nincs időm megnézni az ölelkező szoborcsoportot, majd hazafelé. Még néhány méter. A Nagy Lajos szobornál előzöm. Mindent kiszámítok otthon stopperrel. Azt is, ha késik a busz. Akkor rohannom kell. Átlagban tizenöt-húsz ellenőrzőt tesz kinyitva egymás tetejére minden reggel, még nem merem megkérdezni, mit élvez ebben, aztán az első emeleten, a tanári után kapkodom a lépcsőket, osztit rendszerint a harmadik emeleti fordulóban előzöm be, egyszer sem bírja ki, hogy utánam ne károgjon, csak az álomban áll fent, én meg bámulom lentről és elzsibbadnak a lábaim, nem bírok felszaladni.
A faluban köszön egy cigányasszony, anyám sírján az árvácskákat meglebbenti a szellő, a nagy fenyőfáról újabb gally pottyan a piros bimbóra, legközelebb újra takarítok, köszönök én is, ahogy illik, aztán bemegy az udvarba, amíg fordulok, látom, korcs kutya szalad elébe, csóválja a farkát. Hazafelé a falu temetője mellett, a kocsma évekkel ezelőtt bezárt, minden látogatója itt nyugszik, hazamentek a legények. Lefelé erőből és az ívre nézek, befelé, soha nem nézek ki az ívről, megtart ez a világ.
Az őz bundája szürkésbarna, feneke fehér, megijed a tempómtól, nagyot szökken. Belassítok.
Hozzászólások