Benyúltam az egyik földszinti erkély ablaka alatt és elloptam egy szép, kövér krumplit, majd odafutottam a többiekhez. Máris indultunk a közeli vasjátszó csúszdájához, hogy kiviaszozzuk. Tudniillik gyertyával jó alaposan végig kell maszatolni a csúszda belső falát, majd egyszerű kartonpapírral el kell rajta simítani a viaszt. Erre a legjobb megoldás, ha az ember egy fenék méretű papírt tép, majd ráül, aztán már csak csúszkálni kell. A negyedik-ötödik nekilódulás már szinte száguldozásnak számít. Mikor odaértünk, lepakoltuk zsebeinkben cipelt kincseinket és nekiláttunk a munkának. Valaki maszatolt, valaki pedig simított. Épp elkészültünk, mikor egy anyuka sietett morcosan felénk kisfiát húzva maga után. Leszidott minket, mert kiröhögtük és elfutottunk, miután a múlt héten kisfiát játszatta a csúszdán, és amikor fent elengedte, olyan hamar leszánkázott, hogy nem volt ideje megfogni az alján és a kölyök arccal előre belevágódott a homokba. Hamar elfelejtettük. Pár perccel később már kapszlis pisztolyokból lövöldöztünk, kartonpapírral befedett rakétamászókákon, a viszketős bokorban lapuló ellenség felé. A következő pillanatban édesanyámat hallottam, hogy szólongat. Nem a megszokott hangon és szavakkal (- Gyere ebédelni kisfiam, aztán majd később visszamehetsz játszani…), hanem más és addig számomra ismeretlen tartalommal. – Indulnunk kell – mondta, ezzel kézen ragadott és órák múlva már egy másik város gyerekei figyeltek tisztes távolból.
Kis idő elteltével kukoricapuskát építettem velük, háborúztunk, s talán háborúzunk ma is.
Hozzászólások