Hullt az eső, az égen gomolygott az élet. Engem sirattak a felhők.
Dolgom után mentem sietősen, fejem bőrén végigcsurgott a víz, át a tarkómon egészen a hátam közepéig
Az út szélén strázsált egy taliga, mely szundikáló őr módjára vigyázta a reá bízott földkupacot, mély gyomrában.
A földhányás – kihasználva a figyelmetlenséget – szövetkezett a nagy, sűrűn hulló cseppekkel, hogy szökjön és meghódítsa a világot. Először csak pár centit mert elharapni a szabadság kenyeréből, de a nemtörődömségen felbőszülve összeszedte bátorságát és vízi paripáin átugratott a taliga gátjain, leereszkedett az oldalán, végül cseppekre oszolva halkan, hogy ne tűnjön fel senkinek galád terve, placcsant az aszfalt kékjén, míg teljesen elzárta az utat az arra járók elől. Sárkányformát öltött. Volt lába karmokkal, szárnya, feje, rajta vicsorgó szája.
Egy lélek sem volt az utcán, talán a szakadó eső miatt, talán a perc misztikuma vonzott oda csak engem, kihagyva titkából környezetemet. A sárkány kivetette rám csábító hálóját kihasználva gyermeki vágyaim felgyülemlését, mert hát milyen jó is volt tapicskolni, amikor anyám elfigyelt s amint meglátott, máris nyakig sáros voltam. Csak mosolygott rám, nem bántott.
Lépteimet egyre sietősebbre fogtam, hogy minél előbb teljesítsem a Vonzás parancsát, de az utolsó pillanatban, mikor már csak pár centire voltam karmaitól, megtorpantam. Jobb és bal lábfejem engedelmesen pihentek meg egymás mellett, tudomásul véve akaratomat. Akaratomat, melynek forrása a félelmem attól, hogy megragad és szabadulásom kínokkal jár majd. Selymessége eltakarja hátsószándékát, hogy sötét nyálát rákenje áldozatára, ami ha megszárad, darabokban ugrál szanaszét a világban, amerre az ember jár-kel.
Nem engedhetem, hogy a sárkánypalánták kedvükre szökkenjenek a világba!
Térdem berogyasztottam, és egy enyhe lendülettel átléptem a Sárkányt, ki megdöbbenve tettemen, legyezett szárnyával felém, elkapta cipőm sarkát. Mivel egy pillanat alatt történt fogását kénytelen volt engedni, így rövidre sikerült léptem nem adta meg magát és egyre inkább ismételte mondókáját: kipp-kopp, kipp-kopp.
Mire észrevettem, hogy az eső elállt, már messze kerültem Vágyamtól. Egy fának támaszkodva kendőmmel letöröltem lábbelim sarkáról a sarat és elindultam utamon tovább, hallgatva a lapát karcos hangját mögöttem, ahogy a kubikos parancsolja helyére a sárkányt.
Hozzászólások