A Béke téren elkapott egy gyors, futó zápor,
s amíg menedék után futottam a téren át,
felvillant emlékeim vetítővásznán egy kép.
Hajdan, sok évtizeddel ezelőtt, épp egy ilyen
zápor elől futottam ugyanabba a menedékbe,
amikor összetalálkoztam a hazafelé tartó
Papával, aki felnőtt létemben ha nem
is pótolta teljesen, de feledtette velem korán
elvesztett Apám hiányát. Bolond az én fiam,
mondta, bár sosem hittem volna, hogy látja
az életünket, belelát az én magányomba.
Itt vagy neki te, egy szép fiatalasszony – folytatta,
aki szereti, mindent megadna neki, mégis kurvák
után koslat! Legszívesebben megráznám, mint
Krisztus a vargát! – tette hozzá aztán. Drága Papa!
Aki vasárnaponként meglátogatott minket, hozott
a Nemes utcai cukiból két sütit, mindig ugyanazt:
egy tátracsúcsot és egy piramis szeletet. Én dőre,
fiatal lélek, változatosságra vágytam volna, mondtam,
unalmas lett már egy idő múltán mindig ugyanaz.
Egyszer aztán elvitt a híres cukiba, melynek ma már
híre-hamva sincsen, rég lebontották az egész utcát.
A csillogó pultban egymás mellett ott feküdtek a sütik:
tátracsúcs, piramis, minyon és isler. Ennyi volt,
slussz-passz a választék. Mit nem adnék érte, ha
ma is elvinne, boldogan esne választásom a piramis
szeletre! De mindent elvitt már az idő könyörtelen,
csak az emlékek maradtak immár velem.
Záporoztak könnyeim az emlékek felett, míg
álltam a Béke téren, a valóságos esőben, arcomon
záporoztak a könnyek, és elsirattam egy egész életet.
Hozzászólások