Temesi Feri ott állt az aluljáróban a Blahán. Csak úgy állt, nézelődött. Egy éve jött Pestre, mert vidéken megállt az élet. Huszonegy évesen csak lődörgött otthon. Még jó, hogy a fater nem szólt, olyan erélyesen, csináljon már valamit. Az öreg maszek volt. A lakatos és bádogos szakmát űzte. Néha megkérte fiát, segítsen neki. Ez legtöbbször, akkor fordult elő, amikor egy új ház bádogos munkáit végezte. Ilyenkor cipekedtek, vitték az előgyártott ereszcsatornákat, meg a bádog lemezeket, szigeteléshez. Aztán adott neki zsebpénzt a segítségért pár ezret, de ez változó volt. Temesi Feri, ez a szőke, nyúlánk srác ettől ódzkodott. Nem tartotta tisztességesnek, hogy az apja kifizeti, mint egy segédmunkást. Mivel nem volt jövedelme, elfogadta, de mindig szégyellte magát. – Majd lesz nekem is keresetem! – mondta ilyenkor, csak úgy halkan, de a pénzt zsebre tette. Aztán azon gondolkodott, mit kellene tenni, hogy ez valóra is váljon. Szombatonként a presszóban tanyázott, ott beszélgetett a haverokkal, meg azokkal a nagymenő srácokkal, akik vették a bátorságot és Pestre utaztak és hétvégére szaladtak csak haza, hogy egyenek egy jót anyuka főztjéből. Ezek a srácok nagyvonalúan rendeltek italokat és mutatták nagyképűen, hogy ők már révbe értek. Legalább is ezt hitték önmagukról. Nyitogatták pénztárcájukat.
Temesi Feri is így volt ezzel, mert a múlt héten volt otthon. De ő visszafogta magát, a nagyképű viselkedés idegen volt tőle. Már egy éve, hogy elszánta magát és Pestre utazott. Albérletben lakott és egy káeftében dolgozott. Ahogy itt álldogált a Blahán, azon gondolkodott, mit kellene tennie, hogy ez a sivár hangulata elmúljon, amikor megpillantotta egy gimis osztálytársát.
– Attila! – kiáltott feléje.
– Szia Bóca! – ismerte fel Ferit és mindjárt becenevén szólította.
– Mi újság, hogy vagy?
– Tűrhetően, és te? Mi van veled?
– Mi volna? – kérdezett vissza Feri és széttárta karjait.
– Itt dolgozol Pesten? Sikerült elhelyezkedned?
– Kicsit nehéz volt, de sikerült. Persze, ha ezt sikernek lehetne nevezni.
– És mivel foglalkozol? – kérdezte Attila.
– Segédmunkás vagyok, egy csőszerelőnek segédkezem.
– Jól lehet keresni?
– Havi nettó százharminc.
– Lehetne több is! Nem gondolod? – Attila kérdésére Feri nem válaszolt, csak felhúzta vállait, mintha azt mondaná, jó lenne. Aztán hozzá tette: – Hová tartasz?
– Attila egyenesen válaszolt.
– Megyek hazafelé. Gyere fel hozzám, ha ráérsz. Itt lakom az Üllői útnál.
– Jó, menjünk! – egyezett bele Feri.
– Villamosra szálltak, éppen jött egy 6-os.
A beszélgetés hamar a diákévekre terelődött.
– Milyen boldog kor. Olyan önfeledten szabadok talán már sohasem leszünk! – mondta Feri és egyik kezével egy fogantyúba kapaszkodott.
– Azt hiszem én is, már többé nem! – összegezte Attila és egy pillanatra elgondolkodott.
Aztán a beszélgetés a gimire terelődött. Emlékeztek a fizika tanárnőre, arra a tanárnőre, akihez a legtöbb élményük, jó vagy rossz, fűződött. Megállapították, így az idő távlatából, hogy a diákok legtöbbször a jó kedélyű pedagógusra emlékeznek és a legmorcosabbat jegyzik meg.
– Klára néni vénkisasszony volt. A kitöréseitől már előre féltünk! – mondta Attila.
– Persze, mert ha az osztály jó hangulatban volt, ettől ő mérges lett.
– Felnőtt férfiak és így viselkednek? Én szégyellném magamat! – utánozta Attila és megpróbált a tanárnő hangján beszélni, de ez nem sikerült neki, ettől még nevetségesebb lett az egész.
Hosszan nevettek, felszabadultan. Aztán Attila szólalt meg.
– De azért elhúzott?
– Elég simán.
– Minden harag nélkül!
– Annyi tanulás után én is azt tettem volna! – állapította meg bevallásképpen Feri.
– Ennyire belátó lettél önmagaddal?
– Fejlődünk! – intett kezével Feri.
– Találkoztál valakivel mostanában? – hangzott a következő kérdés.
– Emlékszel a Mizserre? – kérdezett vissza Temesi. – A magyartanárra?
– Persze! Mi van vele?
– Képzeld, találkoztam vele a Keletinél. Kapaszkodj meg, hogy kivel volt?
Attila várakozóan nézett Ferire.
– Egy olyan pillangóval ment. Topis, alacsony, barna nővel, szembe jöttek velem. Mikor észrevett, egy kicsit zavarba jött. Megálltak, de úgy láttam, legszívesebben elszaladtak volna. – Mi van magával Temesi? – kérdezte. – Semmi különös tanár úr! – feleltem neki. A nőre nézett, aki fura pillantásokat vetett rám, meg a tanár úrra. – Egy ismerősöm! – próbált magyarázkodni. – Most hazakísérem! – tette még hozzá. Átfutott az agyamon, természetesen szobára, de nem szóltam. – Leérettségizett? – kérdezett tovább. – Nem! – Miért nem? – folytatta, pedig tudta, hogy kettőből elvágtak. Osztályt kellett volna ismételnem, de már erre nem emlékezett. A nő megfogta a tanár úr karját és annyit mondott: – Ketyeg az óra, gyerünk! Nem is köszöntek, csak intett a kezével és eltűnt a barna nővel.
A kitérő után a többi tanár is szóba került, a padtársak, a haverok. Mindenki másfelé van, egyetemen a jobbak, nekik sikerült, vagy dolgoznak, mert mást nem tehetnek. Segédmunkások, mert a pillanatnyi megoldás ezt teszi. Esetleg szakmát tanulnak, a jelenlegi végzettséggel nem rózsás a jövő.
Megérkeztek az Üllői útra. Ez a Corvin negyed, Attila itt lakott, egy kétszobás lakásban, amely egy mérnöké volt. Most éppen külföldön van, Londonban dolgozik. – Azt mondta, lakhatsz itt, legalább vigyázol a lakásra! Most én vagyok a háziúr!
– Micsoda mázli! – tette hozzá Feri és irigykedve nézte a lakást és az ő szűkös albérletére gondolt.
Alig ültek le, még idejük sem volt a kitöltött pálinkával koccintani, csöngettek. Attila az ajtóhoz sietett, kinyitotta és három lány, olyan húsz év körüliek, berohantak a lakásba.
– Szia! Szia! – üdvözölték Ferit.
– Iskolatársam! – mondta Attila magyarázatként.
A lányok oda sem figyeltek, letelepedtek, hiszen mindennaposak voltak Attilánál. A lakás tágas és világos volt, a rádió halkan szólt, a bárszekrény pedig a felsorakoztatott üvegekkel a hangulat, a gyógyulás patikáját jelentette.
Feri, ahogy ott ült és a lányokat nézte, egy Tóth Árpád vers sorai jutottak az eszébe. „Ha nője nincs, a lét sivár,/ Az árnyak búsan nőnek,/ Azért hát tiszta hála jár / Minden kis drága nőnek!”
Arra gondolt, hogy ez tényleg így van, mert ők az élet fűszerei. Persze az is igaz – állapította meg, Van, aki túl fűszeresen szereti az életet. Úgy látszik Attila is ezek közé tartozik.
Vele szemben egy szőke lány ült a heverő sarkán. Szoknyája rakoncátlanul felcsúszott. Fehér térdei, combjának sima, márványra emlékeztető vonalai felkorbácsolták szívdobogását. Érezte, a vér a fejébe száll, meggyorsul a lélegzete is.
Este, lefekvés után, nem tudott megszabadulni ettől a képtől.
– Valamit tenni kell! – mondta önmagának.
Papírt keresett és érzelmes szavak írt, olyan vers félét. „A nővárás – vágyat ébreszt / A női térd fehérlett, / Űzött fekete gondolatokat / Mert fehér a vágy, / S fehér a test, / ha nap süti, barna / S fehér a comb – mindig, / De sokszínű a lélek, / A gondolat fekete.”
Elolvasta többször is és mindig változott a véleménye. Néha jónak találta, néha fércmunkának, aztán félre tette. Nyugtalanul aludt, reggel fáradtan ébredt.
A következő melónap lassan akart a végére érni. Temesi Ferire rosszul hatottak az elmúlt nap eseményei. Arra a szőke lányra gondolt, többször is. Munka végeztével megfürdött. A zuhany alatt sokáig állt, szinte áztatta magát, de ez megnyugtatta. Aztán metróra szállt és elindult hazafelé. A Klinikák megállónál feljött a mozgólépcsőn és megállt az Üllői úti oldalon. Egy szőke nő is ott állt és nézte Ferit, le nem vette róla a szemét. Aztán lassan megindult a fiú felé és megkérdezte.
– Nem volna kedved velem jönni?
Temesi Feri hirtelen nem tudott válaszolni. A tegnapi szőke lány jutott eszébe, itt áll vele szemben ez a másik szőke. A képek gyorsan futottak az agyában és végül annyit válaszolt.
– Nem!
Hozzászólások