Smelka Sándor | A potyacukor

Szépirodalom - próza

A potyacukor

 

Amikor apám meghallotta a hírt, azt mondta, hülyeség. Már mér’ lenne egy teherautónyi szaloncukor az erdőszélen?! Azt még el tudja képzelni, hogy valaki sittet pakol le oda, rozsdásodó hűtőt, penészes újságpapír-stócot, mindenféle háztartási hulladékot, biszbaszt, de bontatlan szaloncukor hogy kerülne már az utcánk végébe?! Ráadásul hegyekben.

Odakint olyan volt a január, mint egy lichthof alja: rideg, homályos, huzatos. Két vasútállomás közötti rostokolás volt ez a szombati nap: álltunk a semmi közepén karácsony és farsang között. A szaloncukrok miatt azonban mégiscsak felbolydult az utca: az emberek gyerekestül, kutyástul siettek ki az erdő szélére, hogy édességek közt potyázzanak a ködbe vesző fák alatt. Valóságos népünnepély alakult ki ott: szénhidrát-karnevál.

Apám eközben jól megpakolta a kazánt, aztán bekuckózott a konyhába, tüntetőleg keresztrejtvényt fejtett, amit nyilvánvaló fedőtevékenységnek szánt. Mindannyian tudtuk, hogy két függőleges szó között ki-kipillant a megszürkült csipkefüggönyön keresztül az utcára, és nézi, ahogy a környékbeliek – mint valami dévaj zarándokok – szenzáció- és cukoréhesen baktatnak az erdő felé, ahol egyébként semmi sincs egy sitthalmon kívül.

Nem kéne kinéznünk nekünk is, kérdeztem apámat. Szó se lehet róla, válaszolta, még nem tartunk ott, hogy guberáljunk. Az embernek legyen tartása, fiam!

Délutánra új hírek érkeztek az erdőszélről. Azt mesélték, hogy nagyobb ott a kínálat, mint egy szupermarketben. Zselés, kókuszos, rumos-mogyorós szaloncukrok méretes halmokban hevernek az illegális szemétlerakó mellett néhány lépésre. Nyilvánvaló a cukrokat is szemétnek szánták. Valaki biztos volt abban, hogy egy nagy áruházlánc nyakán maradhatott a készlete, az hozathatta ki az egész hóbelevlancot az éjjel.

Annuska néni csak néhány percre nézett be hozzánk. Arca kipirult volt a hidegtől, a lelkesedéstől és a cipekedéstől. Két szatyor szaloncukrot szedett össze néhány perce.

Apám érezte, hogy nem kerülheti el a témát, ezért maga ment a dolgok elé:

Annuska drága, kérdezte a szemüvege felett, komolyan nem zavar az a tény, hogy ezeket a cukrokat egy szemétlerakóban találtátok?!

Ugyan, Laluskám, kidobták, hát kidobták. Hogy mért? Az legyen az ő dolguk. Egyébként is bontatlan. Rá is van írva, hogy valamikor májusban jár le a szavatossága. Nézd csak meg: nulla öt, tizenhét.

Minden évben van május, jegyezte meg erre apám.

Ne marhulj, Laluskám! Különben is te tudod a legjobban, megérdemlünk egy kis potyát… Ebben a világban főleg. Menjetek ki ti is, a gyerekek szívesen elmajszolgatnák.

Azt lesheted, Annuska.

Néhány órával később olyan hírek kezdtek keringeni, hogy kisboltosok jönnek a környező falvakból. Szemérmetlenül megpakolják a Suzukijuk hátulják, viszik az édességet, mint a… cukrot. Valaki kétszer is fordul.

Ez már apámnak is sok volt. Az ilyen prolik igazán tehetnének egy szívességet nekem, morogta a bajsza alatt, a keresztrejtvénye felett. Kihúzta a nyikorgó asztalfiókot, és a sok-sok kacat között a dugicsokinkat kezdte keresni, ám hamarosan rájött, hogy két napja megettük az utolsót is. Egy pillanatra farkasszemet nézett az erdővel az ablakon keresztül. Végül nagyot sóhajtott, kivett egy vászonszatyrot a fiókból, amit rögvest a kezembe nyomott. Újra leült a keresztrejtvényhez. Lehajtotta fejét, így nem is nekem, hanem inkább a keszekusza betűknek mondta: Ha esetleg maradt még kókuszos, abból is hozzatok.

Apám élt-halt a kókuszos cuccokért.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A potyacukor”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés