Megemelted fejed, majd rám néztél. Szemed álmos réseivel tekintetemet kerested, meg is találtad. Én mosolyommal válaszoltam és tenyeremmel végigsimítottam kicsiny, aranyos fejeden.
Emlékszem a reggeli, vagy délutáni szunyókálások után, ahogy ébresztgetted izmaidat, egymástól eltávolodott ujjaid szinte szökni akartak testedről.
Sokszor, amikor nem figyeltem oda, óvatosan mellém lopództál és fejed vállamra téve nyaldostad nyakam, fülem. Mikor feléd fordítottam fejem, mélyen szemembe néztél, orrunk összeért, éreztem leheleted.
Nyelved dugtad volna számba, de én mindig elutasítottam közeledésed, és finoman odébb tessékeltelek, apró érintések közepette.
Sosem sértődtél meg. Napról napra próbálkoztál kitartóan ágyamban lehajtani fejed, velem hálni, együtt köszönteni az új, ismeretlen napot, ami kipecázott kettőnket az éjszakából. Szákjának sugarai fontak minket össze, láttuk egymásban az erényt, tiszteltük egymást. Megszoktuk és elfogadtuk a bennünk lévő közöst, a továbbléptetőt.
Nem tudom, hogy történhetett. Figyelmünk elhalt, és amikor legutoljára láttalak, gerinced már összetört. Ujjaidat most felém nyújtogattad, reám néztél. Szemedben fájdalom lobogott, forralta szívem tehetetlenség tengerét. Hadonásztam, üvöltöttem.
Mikor erőd elhagyott, véres, kis mancsod összezártad, karmodat behúztad, fejed ellengetted. Élettelen tested rongyként himbálódzott egy kuvasz fogainak szorítása alatt, ki megcsóválta farkát és boldogan elszaladt.
Azóta nem láttalak.
Hozzászólások