Börzsönyi Erika | Kata mesél

Szépirodalom - próza

Kata mesél

 

Kata régi barátnőm, akinek az élete, akárcsak valamennyiünké, kész regény. Kata szívesen mesél. Egy napon megkértem őt, hogy meséljen nekem. Könnyen kötélnek állt, sőt, ahhoz is hozzájárult, hogy megírjam a történetét.

Húszéves koromban a Lőrinci Fonóban dolgoztam. Hosszú gépsort kellett kiszolgálni, naponta több kilométert gyalogoltunk, nagy súlyokat emelgettünk. Sokszor kellett túlórázni. Nehéz, fárasztó munka volt, de szerettem. Fiatal voltam, erős, mindent kibírtam. Tizenkét órás műszak után még másnap bementem kommunista szombatra is, igaz, nem önként, hanem a szocialista brigád felajánlása volt, menni kellett.

Mennyit nevettünk!

A legjobb barátnőm volt a főnököm. Pontosabban Edit volt a legjobb barátnőm, aki odahívott a gyárba, aztán ő kicsit később műszakvezető lett. Sokszor mondta nekem, hogy ez a munka megeszi a testet, a csontjainkat, felzabálja az erőnket, időben váltani kell. Biztatott, menjek, tanuljak tovább!

Közepesnél valamivel jobb tanuló voltam általánosban, de a családban senki sem érettségizett addig, természetes volt, hogy én sem tanulok tovább. Amint lehetett, mentem dolgozni, addig meg otthon segítettem, amit kellett. Volt három kisebb testvérem, anyánk dolgozott, elkelt a segítő kéz. Edit láthatott valamit bennem, mert addig rágta a fülemet, míg beadtam a jelentkezésemet a dolgozók gimnáziumába. Aztán, amikor elvégeztem, már nem mentem vissza a gépsorra, hanem irodista lettem. Letettem a kismamacipőt, meg a munkásruhát, és csinos világoskék munkaköpenyt kezdtem hordani. Bizalmi állásba kerültem egyből, a személyzeti osztályra adminisztrátornak. A fizetésem is sokkal több lett, és a munkában sem kellett már megszakadnom. Hálás voltam Editnek, hogy segített nekem megtenni ezt a nagy lépést.

Azt még nem mondtam, hogy a barátnőm idősebb volt nálam tíz évvel, és egyedül nevelte a fiát, az akkor kilencéves kis Tomit. Ha valami dolga volt, mindig én vigyáztam a kisfiúra. Nagyon helyes kissrác volt, barna hajú, kedves mosolyú, nagy fekete szemei huncutul csillogtak. Rengeteget társasoztunk. A kedvenc a Ki nevet a végén játék volt, amiben néha hagytam őt nyerni, de akkor rám szólt, hogy ne csaljak! Még fociztam is vele, mindenféle fiús játékokat játszottunk. Inkább a pajtásának éreztem magamat, mint felnőttnek. Néha hozzám bújt, úgy mondta: de jó szagod van neked, Kata!

Aztán, ahogy az évek teltek, mindannyiunk élete fordult egyet-kettőt. Én eljöttem a gyárból, férjhez mentem, megszülettek az ikerlányaim, de Edittel végig tartottuk a kapcsolatot. Mindig mesélt, a régi munkatársakról, később a gyárat együtt sirattuk meg, amikor bezárták. Ha találkoztunk, szóba került Tomika is, aki már felnőttként, élte a saját, önálló életét. Megnősült, az esküvőre meghívtak engem is. Nehezen ismertem fel a magas, izmos fiatalemberben az egykori kiskölyköt, akivel annyit játszottunk. Megölelt, és a fülembe súgta huncutul: de jó szagod van, Kata! Örültem a boldogságuknak.

Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, amikor a férjem, fiatalon, egy fel nem ismert vírusos influenza szövődményeként kialakult tüdőgyulladás következtében, meghalt. Ott maradtam egyedül a két kislánnyal. Rettenetes lelkiállapotba kerültem, csak Editre számíthattam, aki jött is, és segített, amiben tudott, vigasztalt, bevásárolt, vigyázott a lányaimra.

Ez a barátság átívelt az egész életünkön. Nekem már nem éltek a szüleim, a testvéreim messze laktak, vidéken. Jó volt a kapcsolatunk, de a távolság miatt nem tudtunk jelen lenni egymás életében.

Editet tekintettem a családomnak. Meg persze Tomikát, és az ő családját, a feleségét, Ellát. Nem született gyermekük, egyre több volt köztük a veszekedés, vita, feldolgozatlan sérelem. Ahogy Edit elbeszéléséből megtudtam, végül elváltak.

Egy nagy közös karácsonyi vacsorán kezdődött. Edit, a két nagylányom, Tomika és én ültük körül az ünnepi asztalt. Mindenki tele volt várakozással, az ötvenedik születésnapomat tartottuk. Előtte fodrásznál, kozmetikusnál voltam, új ruhát vettem, magam sem tudtam volna megmondani, miért készültem olyan nagy gondossággal. De volt valami a levegőben, valami megmagyarázhatatlan, több, más, mint a karácsony varázslata.

A lányaimra néztem, akik érettségi előtt álltak, két gyönyörű, szőke, kék szemű, arcra hasonló, de természetre igen különböző fiatal nő.  Hihetetlen volt számomra, hogy lassan felnőttként kell kezelnem őket. És akkor hasított belém a felismerés, hogy ha a lányok elmennek egyetemre, ahogy tervezték, Debrecenben fognak tanulni, és lakni, akkor én teljesen egyedül maradok!

Volt ebben a felismerésben némi aggodalom is, hogyan fogom megtanulni újra az egyedüllétet, de be kellett vallanom, hogy örömet is éreztem. Az új élet, a szabadság ízét.

És akkor, váratlanul, felállt Tomika. Mindenki rá nézett. Utólag azt mondta, senkit sem avatott be a tervébe, mindenkit meglepetésként ért a bejelentése. Azt hittem, ő fogja elmondani a köszöntőt a születésnapomra.

Néztem azt a felnőtt férfit, akit kilencéves kora óta ismerek, akit valaha fürdettem, bekötöztem a térdét, amikor a nyári bringázás alatt elzúgott, akit vigasztaltam a lányok galádsága miatt kamaszként, és rájöttem, hogy valami megváltozott benne és bennem. Már nem Tomikát láttam, a barátnőm kisfiát, hanem egy szerelmes férfit.

Kata, legyél a feleségem! – csak ennyit mondott, de velem megfordult a világ egyetlen perc alatt.

Editre néztünk, ő pedig bólintott. Szavak nélkül is értettük egymást. Tamás átölelt, és a fülembe súgta: de jó szagod van, Kata!

Két évig még csak együtt éltünk, nem hamarkodtuk el a házasságot. Így lettem ötvenkét évesen újra asszony, feleség.

Tamást, a férjemet Te is ismered, Róza, de mostanáig nem tudtad a történetét.

Ennyi volt a mese, Kata életmeséje, itt a vége, fuss el véle!

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kata mesél”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés