A délutáni napsütés kockásra festette a falat, ahogy betüremkedett az ablakon, szerény hajlékomat körülölelő rácsokon áthaladva.
Már ki tudja mióta üldögéltem ebben a szobában kihasználva kopott vaságyam matracának puhaságát. Kényelmesen és beletörődött nyugalommal számolgattam a kockákat a falon és vesztem el e számomra misztikus dolog átláthatatlan őserdejében.
Még emlékszem…
Miközben szemem lágyan ugrált az egyik formából a másikba, minden egyes kis négyzetben átéltem egy kis múltat. Futótűzként terjedt bennem és amilyen erővel fellángolt, olyan mélyre süllyedt utána a vesztés tengerében. Minden egyes nap így veszett el belőlem emlékeim tömkelege. Amely maradt, már más gazdát nem tűrve kapaszkodott karmait tövig agytekervényembe vájva. Az is csak csiszolatlan gyémánttá alakulva próbált tündökölni. Személyiségem jegyeit úgy dobáltam el magamtól mintha kutyával játszanék. Az én kutyám viszont túl öreg ahhoz, hogy mindenféle gallynak álcázott régmúlt gondolat után futkosson. Néha neki indul, és már-már ott van a botja közelében, de az idő múlása orrát is kikezdte. Szagot veszt, és pillanatnyi játéka, melyet előtte már meg is rágcsált sorvadt fogaival, a gaz között talál örök keserű békét, ahogy magatehetetlenül fekszik a szénának valók lábai előtt.
…mikor a fa magától dőlt ki…
Talán az én kis patakom nem az árka mellett csörgedezne zavarodottan, ha egy perccel később megyek be szembenézni sorsommal. Ha még egyszer átengedem magam a cigarettafüst enyhén kábító, kézzsibbasztó hatásának. Esetleg látomásként megnyílt volna előttem jövőm, nem menekültem volna el az isteni gondoskodás kényelmes cseppjei elől, amik akkor olyan égetőn áldozták fel magukat arcomon és homlokomon. Most már tudom, akkor és ott a felhők engem sirattak.
Ez nem volt mindig így! Emlékszel milyen boldogok voltunk mikor sétáltunk az aszfalton, közben lépkedtünk a döglött kukactetemeken és fogtuk egymás kezét úgy, olyan erővel, ahogy harcos ragadja kardját, élete múlhat rajta. Nem akartalak elengedni, hisz kardom voltál, viszont a kétkezes bárd nem tűri, ha csak egyetlen égtől sújtott gyenge tenyér markolja rideg, erőszakos felületét. Szabadulni próbáltál, végül engedtelek.
…májusfaállításkor.
Meghallottam sorsom csattanó hangját. Magányom előtört és eddigi fogságát vörös szőnyegként gurította elém.
E dicsőséges úton haladva pattantam fel nap mint nap csajkámmal kezemben az acélajtón átlopódzó ebédhangok beidegződött hívására és adtam tál ételekért újabb és újabb emlékeket.
Hozzászólások