Hatkor kelek de visszaalszom.
Csöndben játszom könyveimmel
és néha megeszek egy-egy szendvicset.

Kéz a kézben, mögöttem
lassan hozom,
a szerelmeket, a gyerekkorom
még a jelenbe vág.
Bár vágna jó nagyot.

Leckéim üres lapok.

Ha megköszönöm, csak azt ne mondd,
ne köszönd. Elköltöttem
tizenkilenc évet. Szépet.

Ha sokszor mondom,
akkor nem is lesz súlya a szavaknak.

Egy élet
elé hordott ki anyám,
mint kávét a reggelihez,
most is kapaszkodom ötvenéves nyakán.

Szeme az arcomra pirosan szinez.

Ha már a kés nem,
majd a tudat nyitja vérem.

Mi pedig?
Mi csak maradunk magamnak.

Megosztás

Tweet